Szele Tamás: Burma válsága

Régebben is sokat mondtam, most csak ismételni tudom: Keleten semmi sem egyszerű. Főleg a Távol-Keleten. Burmában pedig szinte érthetetlenné vált a helyzet: nagyon nehéz átlátni, mi zajlik az országban és ebben nem segít, hogy a legtöbb európai és amerikai ember részigazságokat tud csupán még az aktuális eseményekről is.

Nagyjából vége ott az országnak, legalábbis annak a Burmának (továbbra sem vagyok hajlandó a katonai junta által bevezetett „Myanmar” nevet használni), amiben élni lehetett. Igaz, annak már régebben vége volt, a rohingyák lemészárlása vetett neki véget. Akkor senki sem gondolta volna, hogy a borzalmas tragédiának még csak az első felvonását látjuk: azt hittük, ennyi volt a színmű. De folytatódott és most már úgy tűnik, messze a végkifejlet.

Bár – kezdeteihez méltóan – inkább horrorfilm ez, mint színdarab. Azért is írom ezt az összefoglalót, mert tegnap a 24.hu kiváló elemzést közölt, mellyel nagy vonalakban egyet is értek, bár néhány következtetésével talán nem teljesen. Próbáljuk áttekinteni a történteket, de ehhez be kell ülnünk az időgépbe.

Szóval, hogy ne az őstörténetnél és ne is a középkorban kezdjük, Burma a második világháború után kedélyes és vériszamos hatalmi harcokba bocsátkozott saját magával, amiket leginkább a háború alatti események motiváltak: szóval az úgy volt (és ennek is van köze a rohingyák elleni ellenszenvhez), hogy az Aung San parancsnoksága alatt álló Burmai Függetlenségi Hadsereg és az Arakan Nemzeti Hadsereg 1942–1944-ben a japánok oldalán harcolt, de 1945-ben átállt a szövetségesek oldalára. Ellenben a rohingyák (szintén Arakan tartományban) a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. Ami azt jelentette, hogy 1942 után és 1944 előtt a későbbi szövetségesek egymást mészárolták, és ezek a harcok nem merültek feledésbe. Itt meg kell még jegyeznünk, hogy az említett Aung San főparancsnok, később, 1947. júliusi meggyilkolásáig a Burmai Végrehajtó Tanács, vagyis az átmeneti kormány elnökhelyettese nem más, mint a mostani eseményekben is szerepet játszó Aung San Soo Kyi (ejtsd: Aung Szan Szú Kji) édesapja.

Az ellentétek miatt a modern burmai államot megalapító 1947-es panglongi egyezmény megkötésére nem hívta meg a rohingyák képviselőit, így azok azóta jogfosztottak, elismert állampolgárság nélkül próbálnak életben maradni. A történelem folyamán nem ritka, hogy a jótett elnyerje büntetését, az is előfordult már, hogy egy teljes nép fizetett rá arra, hogy a jó oldalra állt egy háborúban, de az, amit a rohingyákkal műveltek, példa nélküli.

Csak a világ nem sokat tudott róla, ugyanis Burma 1962-ig látszólag demokratikus államforma szerint működött, akkor vette át a hatalmat az első, még a szocializmus felé kacsintgató katonai junta és azonnal lezárta az országot. Ami rövidesen átalakult egyetlen hatalmas ültetvénnyé, melyen főként kábítószerek alapanyagait termelték, a lakosság pedig köteles volt a terményekkel foglalkozni, kivéve, ha buddhista szerzetesnek állt – emiatt aztán a legtöbb burmai férfi élete egy részét kolostorban is töltötte. Kivéve a nem buddhistákat, ugyebár. Junták követték egymást, volt ellenzék, de többnyire börtönben, Aung Szan Szú Kji 1988-ban megalapította a Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű pártot, a passzív rezisztencia és az erőszakmentesség jegyében, ennek következtében 1989 nyarától házi őrizetbe helyezték, melyet végül csak 1995-ben oldottak fel. Ez idő alatt (1991-ben) kapta meg a Szaharov-díjat és a béke Nobel-díjat is. Azonban két dolog kellett ahhoz, hogy a hadsereg valamennyit engedjen hatalmi pozícióiból: egyrészt a buddhista színezetű „sáfrányos forradalom”, ami ugyan sem nem győzött, sem nem veszített, hanem voltaképpen egy három hónapig tartó gazdasági-politikai jellegű tüntetéssorozat volt – és a Nargis ciklon, ami a következő évben letarolta a fél országot.

A junta már nem volt annyira magabiztos, a segélyek is nagyon kellettek... sikerült kialkudni egy új alkotmányt 2008-ban, Aung Szan Szú Kjit is kiengedték az újabb házi őrizetéből 2010-ben, végül 2015-ben tartottak egy viszonylag szabadnak mondható választást is, amin a Nemzeti Liga a Demokráciáért fölényes győzelmet aratott.

Akkor hát eljött a szabadság, egyenlőség, testvériség?

Dehogy jött. A burmai alkotmány értelmében a parlamenti helyek egynegyede minden körülmények között a hadsereget illette meg, Aung Szan Szú Kji szintén az alkotmány miatt nem lehetett sem államfő, sem kormányfő, ugyanis a gyermekei brit állampolgárok, tehát külügyminiszter lett és a kormány főtanácsadója, és valljuk meg, a hadsereg vezetésénél is ketyegett az óra. Nekik még idén végre kellett hajtaniuk a puccsot – február elsején meg is tették – mert a főparancsnokuk, Min Aung Hlaing, a dolgok jelen állás szerint a diktátor, épp a napokban tölti be a hatvanötödik életévét, mely után nem maradhat főparancsnok. Szintén az alkotmány szerint. De államfő még lehet. Szóval, ezért kellett pont idén elkövetni az államcsínyt, bár alaposan elő volt az készítve – épp a rohingyák lemészárlásával.

A hadsereg nagyon jól tudta ugyanis, hogy a Nemzeti Ligának lehet bármilyen többsége, ez az ellenzék maximum csak velük szemben egységes, legalább ötven százalékban nem demokratákból, hanem nacionalistákból áll, tehát elkövettek valami olyasmit – a népirtást – amit a nacionalisták számára elfogadható volt, a demokraták számára nem, és ezzel leválasztották egymásról a két szövetségest. Aung Szan Szú Kji még csak nem is tiltakozhatott, hiszen a saját győztes pártját darabolta volna szét egy humanista, elítélő nyilatkozattal – bár felbomlott az magától is, a hallgatásával csak késleltette az eseményeket és cinkosává vált a gyilkosoknak. Akik februárban természetesen az elsők között tartóztatták le, akármennyire is béke Nobel-díjas.

Ellenben a demokratikus ellenzék tüntetett, tiltakozott a katonai hatalomátvétel ellen, a hadsereg pedig bevezette a még korábban sem látott rémuralmat. Mindenkit üldöznek, akire akár csak az ellenzékiség gyanújának árnyéka vetül, mintegy hatezer embert tartóztattak le eddig, 860-at pedig meggyilkoltak a tiltakozások idején. Úgy tudni, mintegy 230 ezer ember menekült el eddig otthonából. Ők az őserdőkön keresztül igyekeznek külföldre jutni, mert az utakat a hadsereg ellenőrzi, képzelhető, milyen körülményeket kellene túlélniük – már, akinek sikerül. A hadsereg egész falvakat éget fel lakosaikkal együtt, például Kin Ma-t, néhol ellenállásba is ütközik, mint az Irrawaddy deltájában fekvő Hlajszve faluban, ahol a helyiek légpuskákkal, házilag barkácsolt számszeríjakkal, katapultokkal próbáltak védekezni – vérbe fojtották az ellenállást. Friss hír, alig három órája érkezett, hogy a burmai „kormány” szó szerint túszul ejtette az ország összes telekommunikációs cégének vezetőségét, állampolgárságukra való tekintet nélkül. Nekik máig adott határidőt a katonai vezetés arra, hogy hálózatukat technológiai szempontból felkészítsék arra, hogy a rezsim bármikor, bármilyen információt kinyerhessen a rendszerekből, azaz lehallgathasson hívásokat, üzeneteket, illetve betekintést kaphasson az internetes adatforgalomba.

Mindebből a 24.hu írása szerint ismerős kép bontakozik ki. Michelle Bachelet, az ENSZ emberi jogi főbiztosa úgy látja, a szíriai polgárháború egészen pontosan így kezdődött.

„Ott is békés tüntetéseket láttunk, amik szükségtelen és aránytalan erővel találkoztak. Az állam brutális és kitartó elnyomása a saját népe felé ahhoz vezetett, hogy egyes egyének felfegyverkeztek, amit egy lefelé tartó és gyorsan terjedő erőszakspirál követett az egész országban.”

Ez igaz, nagyon is, ha csak a belpolitikai tényezőkön múlna, Burmát nyugodtan hívhatnánk második Szíriának, de mi a helyzet az ország szomszédaival? Thaiföld, Laosz és Banglades csendesen imádkozik, hogy konszolidálódjon a helyzet, ne érkezzen az eddiginél is több menekült (de fog), viszont a két nagyhatalomnak, Indiának és Kínának sem volna érdeke egy elhúzódó burmai polgárháború. Instabilitást hozna a térségbe, ellenőrizhetetlen nemzeti-nemzetiségi-politikai mozgalmakat, átcsaphatna határokon is – viszont nagyon szeretnek fegyvert és lőszert eladni a juntának.

Közben felálltak a törzsi-nemzetiségi milíciák is, közülük eddig tizenkettő vett részt tűzharcban a hadsereg erőivel – jellemző, hogy még a szövetségi állammal általában és régebben rokonszenvező karenek is megtámadták a katonai helyőrségeket, de a kacsinok és a sanok szintén. Thaiföldről ezek különben kapnak némi utánpótlást, ha sokat nem is.

Viszont nincsenek a harctereken külföldi önkéntesek, a diplomácia porondján sem jelentkeznek nyíltan közbelépni kívánó hatalmak, így a konfliktus a mostani hőfokán maradhat akár évekig is. Az ország belepusztul, hiszen háborúban termelni nem lehet, de a külföldi intervenció esetén talán még nagyobb is lenne a pusztulás... amint azt Szíriában láttuk.

Burma népe 2017-ben jó esetben ölbe tett kézzel nézte, ahogy az ország hadserege lemészárolja rohingya embertársaikat pusztán származásuk miatt. Rossz esetben részt is vett benne.

Most ugyanez a hadsereg mészárolja hasonló kegyetlenséggel Burma többi népét, lakóját.

Akkor kellett volna tenni valamit, amikor elkezdődött, kérem – akkor nem lett volna szabad nacionalista alapon támogatni az első tömeggyilkosságokat.

Mert az összes többit azok tették lehetővé. Ahogy egy esetleges, „rendcsináló” kínai megszállásnak meg a mostaniak vetik meg az ágyát. Bár olyan megoldás is elképzelhető, hogy India és Kína nem a Himalájában feszül egymásnak, hanem Burmában, az Irrawaddy mentén – a folyam kiváló természetes határvonal lenne.

Ördög tudja, mi lesz ebből, de Istennek ehhez már sajnos semmi köze.

Hogy is írja Kipling?

„Kína felől ott a hajnalt mintha szélvész keltené!”

Ne legyen igaza Kiplingnek.

(Képünkön: Kin Ma falu lángokban)