Szele Tamás: Kuba új világa

Mint tudjuk, Kuba szigete az Újvilágban fekszik, de azt már kevesebben tudják, hogy Kubában is új világ van. A megbonthatatlannak hitt Castro-rendszer rogyadozik a gazdasági válság súlya alatt és kénytelen volt kapitulálni az amerikai nyomás előtt: Havanna nyitott a piacgazdaság felé, ami azonban valószínűleg fájdalmas következményekkel fog járni sokak számára. Erről szól a The Insider elemzése, melyet az alábbiakban ismertetek, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A Kubai Népi Hatalom Nemzeti Közgyűlése (voltaképpen ez a kubai egykamarás parlament) jóváhagyta az elmúlt fél évszázad legradikálisabb piaci reformcsomagját. A sziget, amely egykor a kommunizmus kirakataként szolgált a nyugati féltekén, legalizálja a magánkereskedelmi bankokat, megnyitja a legális devizapiacot, és teljes mértékben felszámolja az általános állami támogatások rendszerét, amelyektől több kubai generáció megélhetése függött. A kubai parancsuralmi-adminisztratív szocializmust, amelyet Fidel Castro még 1959-ben vezetett be, a karibi válság ideje óta lélegeztetőgépen tartották fenn szovjet, majd venezuelai és orosz támogatások segítségével. Most végleg életképtelenné nyilvánították. Oroszország számára ez a fordulat egy újabb külpolitikai veszteséget jelent a közelmúlt sorozatos kudarcainak sorában.

A legkomolyabb válság az 1990-es évek óta

A kubai vezetés nem ideológiai irányváltás miatt indította el a reformokat. Havannát a kemény realitások szorították sarokba: a sziget gyakorlatilag egyedül maradt a gazdasági és társadalmi katasztrófával szemben, miután 2026 elején elvesztette fő nemzetközi támogatóinak segítségét.

Havannára súlyos csapást jelentett az Egyesült Államok caracasi különleges hadművelete, melynek során Nicolás Maduro venezuelai elnököt letartóztatták. Ez teljesen megbénította a Havanna számára kedvezményes venezuelai olajszállításokat. A Kubával szemben továbbra is fennálló amerikai olajembargó azonban teljesen megakadályozza, hogy bármiféle olaj bejusson az országba.

2026. június 6-tól Kuba kénytelen teljesen felfüggeszteni a Visa és Mastercard bankkártyákkal végzett tranzakciókat. A kubai központi bank erre a lépésre akkor szánta rá magát, amikor egy meg nem nevezett külföldi partnerbank egyoldalúan megszakította a kapcsolatot a kubai Fincimex pénzügyi szolgáltatóval (amely a szankciók alá tartozó GAESA katonai konglomerátumhoz tartozik).

Ennek az oka Donald Trump amerikai elnök májusi rendelete volt, amely a nemzetközi intézmények számára illegálissá tette a kubai tranzakciók további feldolgozását. Ennek eredményeként Havanna elvesztette a lehetőséget, hogy legálisan fogadjon készpénzmentes fizetéseket külföldi turistáktól.

Ezzel párhuzamosan Moszkva, amely belegabalyodott a Kijevvel folytatott elhúzódó háborúba és saját súlyos gazdasági problémáiba, már nem képes a korábbi mértékben ingyenes segítséget nyújtani Kubának.

Miután elvesztette a caracasi és moszkvai támogatást, a kubai rezsim rájött: a külső támogatásoknak vége, az egyetlen módja a hatalom megtartásának az, hogy sürgősen beengedi a tőkét a szigetre.*

*Lényegében véve ezt hívjuk teljes csődnek és kapitulációnak – amiből kapitalizáció lesz.

Kuba az 1990-es évek úgynevezett „Különleges időszaka” – amely a Szovjetunió felbomlása után következett be – óta a legsúlyosabb válsággal szembesül. A jelenlegi helyzet azonban sok szempontból rosszabb minden vártnál. A sziget energiaellátási rendszere gyakorlatilag összeomlott. Az áramkimaradások mindennapossá váltak, és megbénítják úgy a vállalkozások, mint a háztartások működését.

Ezenkívül az állami üzletek polcairól teljesen eltűntek az alapvető élelmiszerek és a háztartási tisztítószerek. Az állami elosztórendszer már nem képes biztosítani a kubaiak számára még a minimális kalóriabevitelt sem.

A benzinhiány miatt leállt a szemétszállítás, ami miatt Kubában dengue-láz és chikungunya-járványok törtek ki. A kubaiaknak olyan körülmények között kell küzdeniük a fertőzések terjedése ellen, amikor még a legegyszerűbb gyógyszerek beszerzése a gyógyszertárakból is gyakorlatilag megoldhatatlan feladat.*

*Érdekes kérdés az, hogy ha az amerikai blokád nem lenne esetleg annyira szigorú, amilyen, az Oroszországi Föderáció jelenleg képes volna-e továbbra is ellátni a szigetországot üzemanyaggal? Valószínűleg nem, hiszen már a saját lakosságát sem képes, sőt, mai hír, miszerint az aratást is el fogják halasztani néhány héttel az üzemanyaghiány miatt. Erről nem ártana időben értesíteni magát az aratást is, valamint szlni kéne az időjárásnak, hogy a halasztás tartama alatt legyen óvatos, el ne mossa a termést.

A gazdasági kilátástalanság példátlan emigrációs hullámot váltott ki. Az ország rohamosan veszíti el munkaképes és képzett lakosságát. Juan Carlos Albisu-Campos kubai demográfus adatai szerint 2020 óta körülbelül 2,75 millió kubai hagyta el az országot.

A súlyosbodó válság a forradalom óta a legnagyobb tömeges zavargásokhoz vezetett Kubában. Az emberek idén márciusban és májusban utcára vonultak Havannában és más városokban. A hatóságok az autoriter rezsimekre jellemző módszerekkel próbáltak fellépni – erőszakos elnyomással és a tüntetők letartóztatásával. Az aktivisták egy része jelenleg is fogságban van.

A szocialista „nagylét” összeomlott támogatói: a Szovjetunió, Venezuela, Oroszország

Kuba gazdasági modellje az 1959-es forradalom után kizárólag a nagyszabású külső támogatásra épült. A sziget fő támogatói a különböző történelmi korszakokban a Szovjetunió, majd Venezuela és Oroszország voltak, amelyek fedezték Havanna alapvető szükségleteit cserébe a geopolitikai lojalitásért.

A Szovjetunió a KGST keretein belül működő mesterséges kereskedelmi preferenciák mechanizmusán keresztül támogatta Kubát. Moszkva a világpiaci szintnél többször magasabb áron vásárolta fel a kubai cukrot és nikkelt, így gyakorlatilag milliárd dollárokat ajándékozott a szigetnek. Az együttműködés csúcspontján, az 1980-as években a szovjet támogatások Kuba reál-GDP-jének több mint 20%-át biztosították, elfedve a tervgazdasági rendszer mélyreható strukturális problémáit.

A szovjet segítség fő forrása a kőolaj volt. A Szovjetunió nem csupán teljes mértékben fedezte Havanna üzemanyag-szükségleteit rendkívül alacsony áron, hanem a szerződésekben egy egyedülálló jogot is rögzített: Kuba legálisan továbbadhatta a szovjet nyersanyagokból keletkező többletét a világpiacon kemény valutáért. Ez a kubai kormány összes dollárbevételének akár 40%-át is jelentette, és így biztosította a rezsim pénzügyi biztonsági tartalékát.

A Szovjetunió felbomlása és az 1990-es évek súlyos válsága („Különleges időszak”) után a Hugo Chávez vezette Venezuela lett Kuba mentőöve. Caracas bartermegállapodást kötött Havannával: olcsó olajat adott cserébe kubai szakemberekért, főként orvosokért és tanárokért. Hosszú ideig ez a csatorna maradt a sziget fő energiaellátási artériája, azonban a válság és az Egyesült Államok által bevezetett szállítási blokád gyakorlatilag nullára csökkentette a segítséget.

A kubai egészségügyi szolgáltatások exportja Venezuelába és más latin-amerikai országokba hosszú évekig szintén fontos devizaforrása volt Havannának. Venezuela bőkezűen megfizette a kubai orvosok munkáját, ami kompenzálta a költségvetési hiányt. Washington nyomására azonban számos ország elkezdte leépíteni a kubai orvosi missziókat, megfosztva Havannát egy kulcsfontosságú bevételi forrástól.

Oroszország gyakorlatilag elengedte Kubának a szovjet korszak adósságát, leírva a Szovjetunióval szemben fennálló hatalmas tartozásának körülbelül 90%-át (több mint 30 milliárd dollárt). A fennmaradó kereskedelmi és állami hitelek tekintetében, amelyek visszafizetését Kuba csődje miatt rendszeresen felfüggeszti, Oroszország szisztematikusan végzi az adósságátalakítást. Ezenkívül évekkel elhalasztja a visszafizetési határidőket, hogy ne kelljen szövetségesét hivatalosan fizetésképtelenné nyilvánítania.

Az elmúlt évek során Oroszország a kubai rezsim egyik legfőbb külső „mentőöve” maradt, és sürgősségi segélyekkel igyekezett megakadályozni a sziget teljes összeomlását. Miután Venezuelában és Mexikóban megszakadtak a Kubába irányuló olajszállítások, Oroszország vette át a kulcsfontosságú szénhidrogén-exportőr szerepét. Ezen felül Szergej Lavrov, az Oroszországi Föderáció külügyminisztere megerősítette, hogy Moszkva rendszeresen nyújt Havannának speciális hiteleket orosz olaj és olajtermékek vásárlására. Például 2025 februárjában Oroszország egy 100 ezer tonnás olajszállítmányt juttatott Kubának egy 60 millió dollár összegű állami hitel keretében.*

*Talán még időben át kellett volna gondolni az energiafüggőség problémáját, és kissé gyanakodni, mikor kiderült, hogy az orosz partnerek saját magukat csapják be a kölcsönös jó viszony érdekében. Kuba a Kreml számára sosem jelentett mást vagy többet egy elsüllyeszthetetlen támaszpontnál, ahogy Magyarország is felvonulási terepként volt lényeges számukra. De míg Magyarországnak lett volna lehetősége diverzifikálni az üzemanyag-beszerzéseit, meg kell vallanunk: Kubának erre esélye is alig volt. Választhatott az orosz és a venezuelai olaj között. Mindkettőt választotta, Most már egyikből sem kap.

Havanna importfüggőségének csökkentése érdekében az orosz vállalatok segítették Kubát saját természeti erőforrásainak kiaknázásában. 2025. január 1-jétől Oroszország megkezdte a kubai „Boca de Jaruco” olajmezőn, Havanna közelében, egy közös projekt ipari üzemeltetését, orosz technológiákat alkalmazva a helyi nehézolaj kitermelésének növelése érdekében.

Amikor 2024 őszén az Oscar és a Rafael nevű pusztító hurrikánok sújtották Kubát, amelyek végleg tönkretették a kubai villamosenergia-hálózatot, az orosz kormány 62 millió dollárt különített el 80 ezer tonna dízelüzemanyag és az erőművek javításához szükséges speciális berendezések beszerzésére és sürgős leszállítására.

2026 elején, amikor a kubai üzemanyaghiány a végső határig fokozódott, az orosz nagykövetség Havannában bejelentette új sürgősségi olaj- és olajtermék-szállítmányok előkészítését. Az „Anatolij Kolodkin” nevű orosz tartályhajó mintegy 700 ezer hordó Ural márkájú kőolajat szállított, humanitárius segítségnyújtás ürügyével áttörve az amerikai energiaembargót. Ez a kőolajszállítmány a mai napig az egyetlen maradt az idei évben, ami elérte a szigetet.

A helyzet paradoxona abban rejlik, hogy még ha az olajszállító hajók el is jutnának a címzetthez, az Oroszországból érkező szállítmányok csupán a még működő hőerőművek azonnali leállásától mentenék meg Kubát, de nem lennének képesek megoldani a rendszerszintű válságot. A 100 ezer tonnás mennyiség átlagosan 20 napnyi önellátó működésre elegendő a sziget számára. Pontosan annak a felismerése vezette a kubai hatóságokat egy nagyszabású kapitalista reform bejelentésére, hogy az orosz támogatások és hitelek csupán ideiglenesen foltozzák be a költségvetési lyukakat.*

*Paradox módon erről pont Oroszország gondoskodott a kubai gazdaság szándékos manipulációjával: nekik nem az volt az érdekük, hogy Kuba fejlődjön, hanem az, hogy stagnáljon az állapota és függjön minél inkább, minél több területen Moszkvától.

Oroszország számára, amely hosszú évekig az Egyesült Államokkal való geopolitikai konfrontáció miatt támogatta Kubát, ez fontos tanulság. A „nyugat elleni szolidaritás” jegyében kötött ideológiai szövetségek korszaka végleg lezárult. Gazdasági támogatások nélkül ez a fajta együttműködés életképtelen.

Mi fog változni a kubai gazdaságban?

A változások három alapvető területet érintenek: a bankrendszert, a devizaszabályozást és az állam szociális kötelezettségeit.

Több mint 60 év után először engedélyezik Kubában a magánbankok létrehozását. Eddig minden pénzforgalmat, hitelezést és megtakarítást szigorúan ellenőrzött a Kubai Központi Bank. Ezen a területen a magántőke számára történő nyitás azt jelenti, hogy az új kubai vállalkozók (az úgynevezett Mipymes, azaz kis- és középvállalkozások) független finanszírozáshoz juthatnak, bankszámlákat nyithatnak és teljes körű kereskedelmi tevékenységet folytathatnak anélkül, hogy az állami tervgazdálkodás közvetlen diktátumainak lennének alávetve.

A kubai kormány nagyon hosszú ideig próbálta fenntartani a nemzeti valuta (a kubai peso) mesterséges, a valóságtól elrugaszkodott hivatalos árfolyamát. Ez hatalmas feketepiacot eredményezett, ahol a dollár valós árfolyama tízszeresen haladta meg az állami árfolyamot.*

*Sőt, 1994-től 2021-ig létezett egy egészen különleges pénznem is Kubában, az úgynevezett „konvertibilis peso” (CUC), aminek az árfolyamát direkt a dollárhoz kötötték, pontosabban 1,00 CUC 1,08 dollárt ért. Ezzel szemben 1,00 CUC 25 hétköznapi pesóba került. Korábban, 1994 előtt A, B, C és D kategóriájú úgynevezett „certificadókat” használtak a devizaforgalom helyettesítésére, szóval a kubai valutarendszerhez nem árt a térkép és az iránytű használata is. Mindenesetre a mesterségesen szinten tartott árfolyam rengeteget ártott a gazdaságnak.

A reform legalizálja a szabad devizapiacot. A hatóságok gyakorlatilag elismerték vereségüket az utcai pénzváltókkal szemben, és most megpróbálják a legális mederbe terelni a devizafolyamatokat, lehetővé téve a bankok számára, hogy a valós piaci árfolyamok szerint működjenek.

A lakosság számára talán a legfájdalmasabb lépés az állami támogatások rendszerének teljes felszámolása lesz. Évtizedeken át minden kubai állampolgárnak joga volt garantált minimális élelmiszer-, közüzemi és közlekedési szolgáltatásokhoz szimbolikus árakon, amelyeket a költségvetésből finanszíroztak.

Most az ország lakosságát átállítják a piaci rendszerre: nem az árakat fogják támogatni, hanem a rászorulókat, akiknek folyamatosan igazolniuk kell rászoruló státuszukat ahhoz, hogy továbbra is szociális támogatást kapjanak.

A milliók számára, akik hozzászoktak az állami segítséghez, ez az alapvető áruk éles megdrágulását jelenti.

„Szocializmus kubai árnyalattal” vagy „baráti kapitalizmus”?

A kubai társadalmon belül és a szakértői körökben is vita bontakozott ki arról, hogy pontosan merre tart az ország. A kubai hivatalos állami média azt állítja, hogy az új törvények nem a kapitalizmus előtti kapitulációt jelentik, hanem a „kubai sajátosságokkal bíró szocializmust”, vagyis a „szocializmust egy kis csavarral”.

A tisztviselők azt állítják, hogy a gazdaság irányító pozíciói az állam kezében maradnak, a magánszektor pedig csupán kiegészítő szerepet fog betölteni.

A független elemzők és a rezsim kritikusai azonban sokkal cinikusabban tekintenek a helyzetre. Ők a történteket a „baráti kapitalizmus” (crony capitalism) kialakulásának nevezik, a 20. század végének legrosszabb forgatókönyvei szerint.

A kutatók véleménye szerint a reformok fő haszonélvezője nem a kubai nép lesz, hanem a párt és a hadsereg legfelső vezetése.

Kubában a jövedelmező gazdasági ágazatok (különösen az idegenforgalom) jelentős részét egy hatalmas katonai konglomerátum ellenőrzi. A kritikusok attól tartanak, hogy a magánbankok és a nagyberuházások legalizálása lehetővé teszi a tábornokok és családtagjaik számára, hogy törvényesítsék rejtett jövedelmeiket, és így a pártfunkcionáriusokból teljes jogú oligarchákká váljanak, akik bábjaikon keresztül ellenőrzik az ország vagyonát. A 90-es évek privatizációját átélt oroszok (és magyarok) számára ez a rendszer ijesztően ismerősnek tűnik.*

*Nyilvánvaló, hogy azok fognak sikkasztani, akik pénz közelében vannak, hisze akinek nincs egy vas sem a környezetében, az sikkasztani sem tud. Más kérdés, hogy míg Oroszországban valóban a volt pártfunkcionáriusokból alakult ki a korai oligarcha-réteg, ez máshol nem feltétlenül történt így. Mindenesetre nehéz idők várnak a szegény kubaiakra.

Így vagy úgy, a reformok elkerülhetetlenül tektonikus változásokat fognak okozni Kuba társadalmi szerkezetében. Évtizedeken át a szegénységben való egyenlőség volt a rezsim és a lakosság közötti nem hivatalos társadalmi szerződés lényege. Bár a jövedelmek csekélyek voltak, az állam garantálta az ingyenes egészségügyi alapellátást, az oktatást és az olcsó élelmiszert. A piacgazdasági rendszerre való áttéréssel ez a megállapodás érvényét veszti.

Az ország két egyenlőtlen részre szakad. Az egyik oldalon azok a kubaiak állnak majd, akik hozzáférnek a kemény valutához: magánkávézók, szállodák és autós szervizek tulajdonosai, valamint azok, akik rendszeresen dollárátutalásokat kapnak rokonaiktól Miamiból. Ők megengedhetik maguknak az új kereskedelmi forgalomban kapható árukat és a magánbankok szolgáltatásait.*

*Aztán az új „pénzarisztokrácia” összeházasodik a régi pártarisztokráciával és bombabiztos uralkodó osztályt alkotnak.

Másrészt pedig ott lesz az a sok milliónyi kubai, akik továbbra is állami alkalmazásban maradnak: tanárok, orvosok, állami szektorban dolgozó mérnökök és nyugdíjasok, akik az értékét vesztő pesóban kapják a jövedelmüket. Az általános kereskedelmi szubvenciók eltörlése a magas infláció mellett a nyomor szélére sodorja őket. A kormány által ígért célzott támogatás aligha lesz képes kompenzálni a reálárak emelkedését.*

*Ez bizony nálunk sem történt másként, és annak ellenére, hogy Magyarországon arányait tekintve valamivel kevesebb vesztese volt az 1990-es rendszerváltásnak, mint más kelet-európai államokban, az elmúlt időszakok populista politikai fordulatait bizony ennek a rosszul járt politikai-választói rétegnek köszönhette az ország, és ez valószínűleg Kubában sem lesz másként. Megjelenhet a szigeten akár még a szélsőjobboldali radikalizmus is, bár ennek egy egészen speciális, kubai formájára lesz szükség, ugyanis Kuba népe büszkén vallja, hogy nincs az országnak egyetlen lakója sem, aki tisztán afrikai vagy tisztán európai származású lenne.

Hogyan határozza meg Marco Rubio személyes álláspontja az Egyesült Államok Kuba elleni lépéseit?

A Kubában zajló események egyértelműen Washington nyomásának eredményei. Donald Trump adminisztrációja következetesen a Havanna elleni szankciók maximális szigorítását tűzte ki célul, arra törekedve, hogy teljesen elzárja a szigetre irányuló devizabeáramlás csatornáit.

Washington továbbra is a terrorizmust támogató államok listáján tartja Kubát, ami automatikusan kizárja az országot a nemzetközi bankrendszerből, és megfosztja a hitelek felvételének elfogadott lehetőségeitől. Az amerikai szankciók sújtják az idegenforgalmat, és büntetik a szigeten üzleti tevékenységet folytató külföldi vállalatokat. A kubai hatóságok hangsúlyozzák, hogy a reformokat az „amerikai fojtóhurok” miatt fogadják el. Kuba felvétele az Egyesült Államok szigorú szankciós listáira megfosztotta az országot a manőverezési lehetőségektől.

Ennek a politikának a fő ideológusa Trump külügyminisztere, az egyébként kubai származású Marco Rubio. Rubiót, mint Miamiba menekült kubai emigránsok fiát, nagyapja nevelte fel, kemény antikommunista szellemben és a Castro-rezsim iránti gyűlöletben. Számára a kubai kérdés nem csupán egy újabb geopolitikai ügy, hanem személyes, családi bosszú és egész életre szóló küldetés.

Karrierjét Floridában, az Egyesült Államokbeli kubai diaszpóra központjában építette fel, és hamarosan azoknak az emigránsoknak a legfőbb szószólójává vált, akik Washingtontól kemény intézkedéseket követeltek Havanna ellen. Miután szenátorrá vált, következetesen szabotálta a párbeszédre irányuló összes kísérletet. Rubio volt Barack Obama „olvadási” politikájának leghevesebb bírálója, amelyet ő „a diktátorok megbékítésének” nevezett, később pedig Donald Trump első kormányzatában a szigorú szankciók fő tervezőjeként lépett fel.

Trump a Truth Social nevű közösségi hálózatán kommentálta azt a mémet, miszerint Marco Rubio lehetne Kuba elnöke, és azt írta: „Jól hangzik”. Valószínű, hogy az amerikai elnök felhatalmazta a külügyminisztert: folytasson kompromisszumok nélküli gazdasági háborút mindaddig, amíg Havanna teljesen meg nem adja magát, és nem kezd el lebontani a politikai rendszerét.*

*Ezzel együtt meg kell jegyeznem, hogy szerintem Marco Rubio az egyetlen tagja a Trump-adminisztrációnak, aki még épeszű. Vannak rögeszméi, de épeszűnek mondható.

Hogyan próbálnak a kubai hatóságok javítani a külvilággal való kapcsolataikon?

A legsúlyosabb válság és az üzemanyag-blokád közepette Havanna megpróbálja a kormányellenes tüntetések résztvevőit „cserealapként” felhasználni a Washingtonnal folytatott párbeszédben. A Prisoners Defenders adatai szerint a politikai foglyok száma Kubában már meghaladta az 1200 főt.

Júniusban a kubai hatóságok szabadon engedték a 16 éves Jonathan David Muir-t, akit hivatalosan a Castro-rezsim legfiatalabb politikai foglyának tartottak. A tinédzsert 2026 márciusában tartóztatták le a kubai rendfenntartó erők, és azért tartották fogva, mert kifejezte nemtetszését a hatóságok intézkedéseivel szemben. Muir szabadon bocsátása elsősorban az Európai Uniónak és az Egyesült Államok mérsékelt köreinek szóló üzenet: Havanna kész kompromisszumokra és célzott „felengedésre” cserébe a gazdasági együttműködésért és a pénzügyi elszigeteltség enyhítéséért.

Áprilisban a Fehér Ház erős nyomására már megkezdték több mint 2000 fogvatartott nagyszabású amnesztiáját, megkísérelve ezzel enyhíteni a feszültséget és kialkudni a szankciók enyhítését.

Ezeknek a manővereknek ellenére a foglyok szabadon bocsátása a rezsim fennmaradásának garantálása fejében ma még valószínűleg elfogadhatatlan Trump és Rubio számára. A Külügyminisztérium egyértelműen kijelenti, hogy a válság tárgyalásos rendezésének esélye rendkívül csekély, mivel az USA végső célja a kommunista rendszer teljes felszámolása. Washington továbbra is befogadja a szabadon engedett ellenzéki személyeket, de ezt csupán a szankciók hatékonyságának bizonyítékaként használja fel, miközben továbbra is nyomást gyakorol Havannára a kormányzó elit kapitulációjáig.*

*Kérdéses, hogy mennyire fogadja be őket, és mennyire érdemes egyáltalán az Egyesült Államokba menekülniük: az ICE és a kubai rezsim fogvatartási intézményei között nem lehet túl nagy a különbség.

Átlépi-e Kuba a végső határt?

A kubai politikát kutatók előtt álló legfontosabb kérdés: vajon a reformok csak átmeneti taktikai manővernek számítanak-e (ahogyan annak idején a szovjet NEP is), vagy a rendszer már átlépte a végső határt, ahonnan nincs visszaút?

A szakértői jelentések, különösen Tamaris L. Bahamonde elemző a CEDA szervezet számára készített publikációi kiemelik, hogy a kubai vezetés megpróbálja megtalálni a törékeny egyensúlyt a szigorú politikai ellenőrzés fenntartása és a piaci szabadság engedélyezése között. A hatóságok abban reménykednek, hogy ha lehetőséget adnak az állampolgároknak a pénzkeresetre és saját vállalkozás indítására, azzal csökkenthetik az utcákon tapasztalható társadalmi feszültséget.

A történelem azonban azt mutatja, hogy a gazdasági szabadságok elkerülhetetlenül maguk után vonják a politikai szabadságok iránti igényeket. A kubai társadalom rohamosan rétegződik. A legális magánszektor megjelenése olyan, gazdaságilag független emberek rétegét hozza létre, akik már nem az államtól függnek a munkahelyük és a juttatásaik tekintetében. Előbb vagy utóbb ez a réteg követelni fogja a tulajdonának védelmét, a független bíróságokat és a részvételt az ország irányításában, ami veszélybe sodorja a Kubai Kommunista Párt monopóliumát.

Kuba szemléletesen bizonyítja, hogy a gazdasági törvényeket még a leglelkesebb forradalmi retorika és a kemény elnyomó apparátus sem képes megkerülni. A teljes csőddel és a hatalom elvesztésének fenyegetésével szembesülve a havannai kommunista vezetés olyan utat választott, amelyet korábban megvetett: megnyitotta kapuit a magánbankok és a szabad piac előtt.

Mindenesetre a jelek arra mutatnak, hogy a Castro-rezsimnek vége – de egyelőre korai lenne még ünnepelni Havannában: lehet, hogy szabadabb lesz az élet, de egyúttal szegényebb is.

Szele Tamás