Szele Tamás: Trump és a Kreml

Azt hiszem, mindannyian elkövetünk jó pár hibát, amikor megpróbáljuk megérteni az aktuális geopolitikai helyzetet. Valószínűleg nem mi tehetünk ezekről, hanem maga a világ determinálja a szempontjainkat – mármint nem a mai, aktuális világ, amit egyelőre csak magyarázni próbálunk, hanem a tegnapi, amiben felnőttünk. Túlbecsüljük a politikusok, egyének és eszmék jelentőségét, a hadseregek képességeit és a gazdaságot meghatározó folyamatokat, viszont alábecsüljük a vakvéletlen vagy az innováció szerepét.

Tegnap esetleg igazunk lett volna, ma – nincs.

És ha ez igaz ránk, fokozottan igaz a politikusokra is.

Oroszországot csak azért tekintjük nagyhatalomnak, mert valamikor az volt – és mert gondosan őrzi egyetlen valóban fontos titkát, jelesül azt, hogy mennyi maradt működőképes az egykori nukleáris arzenáljából. Valójában egy nagyon korrupt, nagyon rosszul szervezett regionális középhatalom, ami azonban nem hajlandó ezt tudomásul venni és morálisan – ha lehet szó moralitásról a Kreml ügyeivel kapcsolatban – még mindig a „régi dicsőségből” él (ami inkább régi, bár katonailag sikeres gyalázatok sorozata), és eurázsiai vagy akár világszintű birodalomról álmodozik.

Miért, Irán nem egy homogén, síita világbirodalom létrehozásán dolgozik 1979 óta, Kína nem azt hiszi, hogy ha másként nem, gazdaságilag meghódíthatja a bolygót? Orbán Viktor nem egy legyengített, decentralizált, orosz dominancia alatt álló Európai Unió Moszkva által kinevezett helytartója akart lenni?

Kívülről nézve ezek a tervek egyszerre tragikomikusak és elborzasztóak, de azoknak, akik dolgoznak rajtuk, belülről látják őket eltorzul a látásmódjuk és elhiszik, hogy lesz még Nanking orosz falu, mecset a Szent Péter-katedrálisból vagy Lousiana rizstermő kínai tartomány – ha ők eléggé akarják. Persze a világpolitika felső szintjeiről beszélek, akiket pont torz világszemléletük miatt nem is lehet kompetensnek tekinteni az emberiség ügyeiben. Akik még mindig a világ második hadseregének tekintik azt az orosz fegyveres erőt, ami négy és fél éve elindult Kijevbe és még mindig nem érkezett meg.

Annak tekintik, mert így szokták meg.

Általános tételként el lehet fogadni, miszerint a világpolitika mai reménytelensége abból fakad, hogy a politikusok és döntéshozók képtelenek megérteni bármit, ami kilóg a világképükből. Megérteni ugyan képtelenek, de elszabadítani képesek olyan jelenségeket, amikkel azután nem tudnak mihez kezdeni.

Ilyen jelenség Donald Trump, akit sok mindennek lehet nevezni (például szeszélyes futóbolondnak), csak felelős államférfinak nem, viszont helyzete mégis világpolitikai tényezővé teszi. És a Kreml – mint a Riddle: Russia alábbiakban olvasható tanulmánya rávilágít – a legnagyobb zavarban van miatta. Lássuk a részleteket, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

A Kreml már másfél éve várakozó állásponton vesztegel Donald Trump kapcsán. Miközben bírálják az Egyesült Államok lépéseit – Ukrajnában, Iránban és Venezuelában –, az orosz tisztviselők és az állami propaganda gondosan kerülik a Trump személyét érintő támadásokat. Ez lehetőséget biztosít Moszkvának arra, hogy esetlegesen megállapodásra jusson az amerikai elnökkel Ukrajna ügyében, valamint szélesebb körű egyetértésre törekedjen a biztonsági kérdésekben, a globális ügyekben és a gazdasági kérdésekben. A Kreml ezeknek a megállapodásoknak az esélyeit szerénynek, de a nullánál azért mégis valamivel nagyobbnak ítéli.

Az orosz közbeszédben Trump egyszerre két formában jelenik meg: egyrészt a „többpólusú világ” legkövetkezetesebb szószólójaként, másrészt – Dmitrij Peszkov elnöki sajtótitkár szavai szerint – olyan globális vezetőként, akinek „módszerei nem teljesen felelnek meg a többpólusú világhoz való hozzáállásunknak”. A nyugati elemzők véleménye szintén megosztott: egyesek Trumpot valóságos ajándéknak tekintik Putyin külpolitikája számára, mások viszont ezen politika stratégiai megbénítójának tartják.*

*Mindkét félnek igaza van. Bár Putyin külpolitikájának legnagyobb ellensége, mint majd látni fogjuk, pont saját ideológiája: mit csináljunk, csak ilyent tudott faragni hamarjában Dugin bácsi nyírfácskából. A „többpólusú világ” eszmerendszere reménytelenül hazug és még a legnaivabbak is meglátják benne a pánorosz birodalomépítés rosszul leplezett szándékát – de működésképtelen is minden, amit erre kívánnak alapozni.

Miért ilyen ellentmondásosak az értékelések – nemcsak a külső megfigyelők, hanem az orosz tisztviselők és a külpolitikai szakemberek körében is? Ki lehet-e már egyértelműen jelenteni, hogy Trump előnyös Moszkvának, vagy éppen ellenkezőleg, mondhatjuk, hogy hátráltatja a Kreml terveit?

Deklaratív multipolaritás

Az orosz hivatalos, mondhatni deklaratív multipolaritás fogalma intézményi megközelítésen alapul. Moszkva ragaszkodik ahhoz, hogy az új világrendet a legfontosabb nem nyugati szervezetek – a BRICS, a SCO (a Sanghaji Együttműködési Szervezet) és bizonyos mértékben az ENSZ – közötti konszenzusnak kell kialakítania. A „globális többség” egyik vezetőjeként Oroszország hangsúlyozza, hogy egy új, „helyes” világrend kialakításának kizárólag önkéntes alapon és kölcsönös előnyök megteremtésével kell történnie.*

*Miből is lesz Oroszország a „globális többség” vezetője? Igen, úgy gondolja, hogy Peking pénzéből. Azt nem tudom, honnan veszi, hogy Peking mindeközben szerényen a háttérbe húzódik és elfogadja főnökének Moszkvát. Végletesen komikus, amint egy 140 milliós, gazdasági válságban vergődő birodalom vezetője azt mondja az 1,412 milliárdos Kínának, amely eltartja őt, hogy ő képviseli a globális többséget. Sőt, még gazdagabb is. Európának meg azt mondja az írásban először 1147-ben említett Moszkva ura, hogy az ő kultúrájuk „ősibb és tisztább” a Nyugaténál. És nem röhögik körbe. Na, ez utóbbi a tragikus ebben a vásári komédiában.

Oroszország multipolaritási politikájának „békés jellegét” nemcsak a hivatalos koncepciókat kidolgozó szakértők, hanem magas rangú tisztviselők is hangsúlyozzák. Nyíltan szembeállítják Moszkva „békés” külpolitikai vonalát az Egyesült Államok, és az Európai Unió szerintük egyre inkább agresszív politikájával.

A probléma az, hogy Oroszországnak egyáltalán nincs „békés” külpolitikája. A legnyilvánvalóbb példa erre az Ukrajnában dúló teljes körű háború, amely folytatása annak az egyoldalú beavatkozásnak az ország belügyeibe, amely 2014-ben kezdődött a Krím annektálásával és a kelet-ukrajnai harcok kitörésével. Oroszország részvétele a szíriai polgárháborúban és számos afrikai konfliktusban szintén nem kapta meg az intézményi jóváhagyást: sem a BRICS, sem a SCO, sem az ENSZ nem engedélyezte az orosz beavatkozást, pláne a megszállást. A gyakorlatban ezek a szervezetek és csoportosulások sem jogi, sem nyílt politikai támogatást nem nyújtottak Oroszországnak.

A „globális többség” legjobb esetben is semlegesen viszonyul Oroszország legfontosabb külpolitikai kezdeményezéseihez. Moszkva legközelebbi szövetségesei is megtagadták, hogy jogilag jóváhagyják cselekedeteit, vagy elismerjék bármely területi nyereségét. Még a Kreml iránt rendkívül lojális Alekszandr Lukasenka sem ismeri el a Krím-félszigetet orosz területként, annak ellenére, hogy Fehéroroszország és Oroszország hivatalosan „Uniós Államot” alkotnak.*

*Röviden tehát: Oroszország azzal erőszakoskodik, akivel akar, és az őt övező undorodó, elforduló, óvatos hallgatást helyeslésnek, támogatásnak tekinti. Miért tekinti annak? Mert azt hiszi, hogy megteheti. Egyszer azonban vége lesz az óvatoskodásnak is, az elfordulásnak is.

Ugyanilyen árulkodó az orosz retorika és a valóság közötti szakadék azokban a szervezetekben, amelyeket Moszkva központi fontosságúnak tart a többpólusú világ kiépítésében. 2009 óta a BRICS egy stabil és inkluzív pénzügyi architektúra létrehozásáról tárgyal. 2014-ben elindult az Új Fejlesztési Bank, mint alternatíva az IMF-hez és a Világbankhoz képest. A bank azonban már 2022-ben felfüggesztette az új projektek finanszírozását Oroszországban. Így amikor az orosz miniszterelnök a 40 milliárd dolláros felhalmozott beruházásokról beszél (amiből csupán 4 milliárd dollár kapcsolódik Oroszországhoz), szándékosan elhallgatja azt a tényt, hogy a bank összes oroszországi projektje a teljes körű háború kitörése előtt megkötött megállapodásokra vezethető vissza.

2022 óta Oroszország hatalmas erőfeszítéseket tett egy olyan pénzügyi eszközcsomag népszerűsítésére, amely szinte teljes mértékben képes helyettesíteni a nyugati pénzügyi infrastruktúrát. A nyugati szankciók minden bizonnyal felgyorsították ezt a folyamatot. Ugyanakkor Oroszország kiemelt kezdeményezései – a BRICS Határokon Átnyúló Fizetési Kezdeményezés (BCBPI), a BRICS Bridge és a BRICS Clear –, amelyek teljes mértékben összhangban állnak Oroszország deklaratív multipoláris szemléletével, és szóbeli támogatást kapnak a többi BRICS-tagtól is, bizony komoly akadályokba ütköznek.

Oroszország legfontosabb partnerei a csoporton belül nem hajlandók komolyan megvitatni ezeket a projekteket, elsősorban a további nyugati szankcióktól való félelem miatt. Még a szankciók lehetősége nélkül is elmondható, hogy messze nem garantált a siker. Komoly ellentmondások vannak az egyes BRICS-országok között, és a tagok inkább elkerülik a szigorú elköteleződéseket: csak azt hajlandók támogatni, ami „itt és most”, aktuálisan előnyös számukra.*

*Aki Putyinnal üzletel: kútba dobja a pénzét és önként veri bilincsbe a tulajdon kezét-lábát. Nem is nagyon tolonganak nála a vállalkozók.

Oroszországnak a BRICS fennállásának kezdete óta nem sikerült egyetlen olyan jelentős sikert sem elérnie, amely túlélte volna a kritikus 2022-es évet. Nem sikerült közvetlen támogatást vagy egyetértést kicsikarnia a „globális többségtől” abban a kérdésben, amely számára a legfontosabb – az ukrajnai háborúban. Következésképpen vagy az ország vezetése által gyakorolt orosz multipolaritás nem felel meg „deklaratív formájának”, vagy egyszerűen nem működik a multipolaritáshoz vezető intézményi út.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Moszkva számára legfontosabb nemzetközi szervezetek és intézmények – az ambiciózus nyilatkozatok ellenére – továbbra is olyan érdekszövetségek vagy inkább gittegyletek maradnak, amelyeknek nincsenek valódi kötelezettségeik. Ezáltal a „globális többség” közötti konszenzuson alapuló multipoláris világ felépítésének feladata egyszerűen megvalósíthatatlanná válik.

A multipolaritás a gyakorlatban

Ennél viszont sokkal fontosabb Oroszország gyakorlati megközelítése a nemzetközi rend átalakításához. Moszkva nem kér a „globális többség” egyetlen nagyhatalmától sem engedélyt semmire, és nem törekszik lépéseinek összehangolására velük. Az orosz politika – amint azt a Kreml szívesen hangsúlyozza – teljes mértékben „szuverén”. A radikális lépéseket kizárólag a felmerülő lehetőségek alapján teszik meg; az azok „legalizálására” irányuló kísérletek, valamint – amennyiben lehetséges – a BRICS- vagy a SCO-partnerek jóváhagyásának megszerzése már csak utólag történik.

Az orosz politikát 2014, de különösen 2022 óta következetes rugalmasság jellemzi. Semmiféle kvázi-szövetségi kapcsolat nem akadályozza meg Moszkvát abban, hogy még a közeli partnereitől is megtagadja a támogatást – ahogyan az Szíria, Irán, és bizonyos mértékben Venezuela esetében is történt. A Kreml gyorsan vált irányt, és kapcsolatokat épít ki a győztesekkel, még akkor is, ha azokat nemrégiben egyértelmű ellenfelének tekintette – mint például Szíria esetében. Készen áll arra, hogy konfliktusba keveredjen szövetségeseivel, ha a jelenlegi helyzet megköveteli – ahogyan azt Örményország esetében láthattuk.*

*Oroszország segítségére tehát szinte soha nem számíthatnak barátai, árulására viszont kivétel nélkül minden esetben, és ez így van az orosz földek mongol megszállásának kezdete óta.

Az orosz multipolaritás „gyakorlati” változata mindenekelőtt a rugalmasságot és a folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodóképességet értékeli. Ez a megközelítés írja le legjobban Oroszország külpolitikáját a 2020-as években. Alapja az a nézet, hogy a jelenlegi világrend a globális káosz egyik fázisa.

A Kreml és stratégái szemszögéből tekintve az évtizedekig domináló nyugati intézmények még nem pusztultak el teljesen. Összeomlásuk állítólag elkerülhetetlen, de a folyamat időtartama meghosszabbodhat. Amíg ez folytatódik, Oroszország nem látja értelmét annak, hogy a nyugati intézmények mintájára „új világot építsen”. Túl kell élnie a káoszt, maximális hasznot kell kicsikarnia belőle, és el kell kerülnie az erőforrások pazarlását a kétes értékű projektekre (ahogyan azt egykor a Szovjetunió tette, csakhogy utána sikeresen össze is omlott).*

*A „deklaratív” (vagyis elméleti) és gyakorlati multipolaritás viszony egy régi viccre emlékezetet: „Mi a különbség a létező és a működő szocializmus között? A létező szocializmus nem működik, a működő szocializmus nem létezik”. A multipolaritással hasonlóképpen állunk.

Moszkva „jó Trumpja”

A legnyilvánvalóbb és legkézenfekvőbb érv amellett, hogy Donald Trump Oroszország többpólusú világról alkotott elképzelését szolgálja, az, hogy következetesen gyengíti az euroatlanti partnerséget. Az EU ellen folytatott állandó vámháborúk, az amerikai csapatok Európából való kivonásával kapcsolatos időszakos fenyegetések, valamint a régióból való szélesebb körű stratégiai visszavonulás mind a meglévő rend lebontását szolgálják. Még a Grönlandot érintő fenyegetések is – bármennyire irreálisak – felgyorsítják a status quo erózióját.*

*Valóban, ugyanis az Európai Unió, melynek világ- és jövőképe jóval kevésbé átideologizált és épp ezért mentesebb is az őrültségektől, mint akár az orosz, akár a Trump-féle, az egyetlen reális alternatívája ezeknek a tébolyult impériumoknak, tehát feltétlenül szükséges az elpusztítása és felosztása, hogy aztán valódi Pokol válhasson a világból – Trump és Putyin kénye-kedve szerint.

A kár, amelyet Trump máris okozott a transzatlanti egységnek, önmagában is megérdemelné Moszkva nyílt háláját. Az Egyesült Államok nélküli EU-t a Kremlben sokkal kevésbé komoly potenciális ellenfélnek tekintik – részben az EU nyilvánvaló nehézségei miatt, amelyekkel az Oroszországgal és Ukrajnával szembeni közös politika kialakításában szembesül. Ez hosszú távon különösen szembetűnővé válik, ha bizonyos EU-országokban jobboldali erők kerülnek hatalomra, amelyek hajlamosak Kijev rovására kompromisszumot kötni Moszkvával.

Az orosz tisztviselők meglehetősen nyíltan és rendszeresen beszélnek arról a számos lehetőségről, amelyet Trump teremt Oroszország számára. Ahogy egy magas rangú diplomata megjegyezte: „az euro-atlanti geopolitikai konstelláció kezd egy elég sok rétegű tortához hasonlítani, ami lehetőségeket nyit meg nyugat-európai politikánk számára.”

A második fontos érv az, hogy a Trump-kormány közvetlenül elismeri az „unipoláris korszak” végét, sőt, kifejezetten Oroszországot nevezi meg a multipoláris világ egyik kulcsfontosságú pólusaként. Ahogy Marco Rubio kijelentette:

„Nem normális, hogy a világnak egyszerűen csak egy unipoláris hatalma legyen. Az csak egy anomália volt. A hidegháború végének következményeként alakult így, de végül el kellett jutnunk oda, hogy a világ ismét többpólusú legyen, és a bolygó különböző részein több nagyhatalom is létezzen. Most Kína és bizonyos mértékben Oroszország kapcsán szembesülünk ezzel.”*

*Tegyük hozzá: nem tudjuk, miért és milyen alkalomból mondta ezt Rubio. Azt sem, hogyan gondolta.

Az ilyen nyilatkozat – bár fontos – még mindig megerősítő lépéseket igényel: a Kreml minden bizonnyal fokozatos, pozitív dinamikát vár el ettől a megközelítéstől, és ahhoz, hogy bízzon Rubio szavaiban, a szükséges adatok továbbra is szűkösek. Mindazonáltal az amerikai hivatalos személyiségek részéről elhangzó ilyen jellegű retorika máris forradalmat jelent. Bármely más washingtoni kormányzat alatt elképzelhetetlen lett volna.

Harmadszor, az „America First” elv és annak megnyilvánulásai – az Egyesült Államok érdeklődésének csökkenése számos világtérség iránt, a soft power eszközök feladása és mindenekelőtt az USAID felszámolása – jelentős lehetőségeket nyitottak meg az orosz és kínai terjeszkedés számára. Amikor Washington megszüntette számos afrikai ország finanszírozását, Kína gyorsan beugrott a helyére. Peking elkezdte biztosítani az Egyesült Államoktól korábban érkező pénzügyi támogatás egy részét, és ezzel párhuzamosan felvásárolta a korábban az USA felé orientálódott civil társadalmi szervezeteket.

Hasonlóképpen, az amerikai támogatás elvesztése jelentősen csökkentette a közép-ázsiai nem kormányzati szervezetek tevékenységét és azon képességüket, hogy a demokratikus elvek védelmében nyomást gyakoroljanak a regionális kormányokra. Ilyen körülmények között Moszkva hatékonyabban tudta érvényesíteni saját érdekeit. Különösen leegyszerűsítették az orosz háborúellenes aktivisták és a mozgósítás elől Közép-Ázsiába menekült állampolgárok kiutasításának eljárását.

Negyedszer: mind Donald Trump, mind J.D. Vance, valamint az amerikai kormányzat más tagjai is aktívan támogatják azokat a politikai erőket az EU-ban, amelyekre Oroszország is támaszkodik. Míg Marine Le Pen és az Alternatíva Németországért (AfD), valamint a már vereséget szenvedett Orbán Viktor nyílt támogatása Moszkva számára problémás, és arra kényszeríti a Kremlt, hogy kevésbé közvetlen módszerekkel járjon el, addig Trump és Vance ezt nyíltan teszi.*

*Orbán esetben így, szezon után azért nem lennék biztos Washington támogatásában, ha csak nem képes önerőből felmutatni valami akkora eredményt, ami meggyőzné Trumpot arról, hogy ő mégis „győztes alkat”. Ilyen eredmény viszont a mai Magyarországon elérhetetlen volna utcai harcok nélkül – és Trump lehet, hogy még ezt is kevesellné.

Hogy Trump támogatása valóban növeli-e az AfD és más jobboldali pártok népszerűségét, az továbbra is nyitott kérdés. Mégis, már pusztán az a tény, hogy Moszkva és Washington ebben a kérdésben teljes egységet mutat, nem lehet más, mint ajándék a Kreml számára. A putyini rezsimnek ugyanis a jobboldali és szélsőjobboldali pártok hatalomra kerülése jelenti az utat a „liberális elit” uralmának megdöntéséhez. Moszkva szerint éppen ezek az elit akadályozza az „ukrajnai békét”, a Moszkvával való kapcsolatok normalizálását, valamint az orosz gázellátás visszatérését az európai piacra. Mind a Putyin-, mind a Trump-kormányzat inkább egy sok különálló, szuverén államból álló Európát részesít előnyben, mint egy olyan egyesült Európát, amelynek erős és hatékony döntéshozatali központja van, és amely aktívabb szereplőként tud fellépni a nemzetközi színtéren.*

*Olyan „liberális elit”, ami akadályozná az „ukrajnai békét” nem létezik, ráadásul ez nem béke volna, hanem kapituláció. Annak viszont valóban ellensége, éspedig saját, jól felfogott érdekében a páneurópai gondolkodás. Ha ugyanis Igor már Kijevben reggelizik, könnyen ebédelhet Budapesten és vacsorázhat Bécsben.

Az utolsó pont, amely Moszkva szempontjából csak feltételesen sorolható Trump elnökségének „előnyei” közé, az Ukrajnával kapcsolatos álláspontja. A Kreml természetesen szeretné, ha az amerikai elnök nyomást gyakorolna Kijevre, hogy fogadja el az orosz feltételeket, és ismerje el az ukrán terület egy részének megszállását legitimnek. A Moszkva által meghatározott feltételek szerinti normalizáció utat nyitna a szankciók későbbi feloldása felé. Eddig Trump vagy nem volt hajlandó, vagy nem volt képes ezt a forgatókönyvet megvalósítani. Ugyanakkor kormányzata alatt az Egyesült Államok sem pénzügyi, sem katonai téren nem növelte az Ukrajnának nyújtott támogatást. Stratégiai bizonytalanság uralkodik mind a jelenlegi segítségnyújtás, mind pedig az EU-ba irányuló – majd onnan Ukrajnába továbbított – fegyverszállítások hosszú távú megbízhatósága és időszerűsége tekintetében.

Oroszország háborúval kapcsolatos álláspontja – legalábbis ahogyan azt Vlagyimir Putyin megfogalmazta – egy egyszerű tézisre vezethető vissza: Oroszország elkerülhetetlenül ellenőrzése alá kívánja vonni Donyeck teljes területét, ami után lehetségessé válik a harcok beszüntetéséről szóló tárgyalás. És egyelőre Moszkvában Trumpot tartják a legalkalmasabb jelöltnek a közvetítői szerepre, aki képes lenne olyan megállapodás megkötésében segédkezni, amely legalább a Kreml minimális követeléseit kielégítené.

Trump hajlandósága arra, hogy Ukrajna és az Európai Unió részvétele nélkül tárgyaljon Ukrajnáról, tökéletesen illeszkedik az orosz elképzelésbe a multipoláris világról – egy olyan világról, amelyben a nagyhatalmaknak joguk van a „kis” államok sorsáról dönteni.

Moszkva „rossz Trumpja”

Oroszország, amely Trump megjelenése előtt saját nyers erejére támaszkodva vígan megszegte az összes nemzetközi szabályokat (Ukrajnában és másutt is), szinte biztosan nem számított arra, hogy az amerikai elnök nagyjából ugyanezt fogja tenni, csakhogy sokkal komolyabb erőforrásokra támaszkodva. Egyrészt Moszkvának jól jön, hogy Trump tégla téglára bontja le azt a világrendet, amelyet az Egyesült Államok évtizedekig fenntartott. Másrészt Trump rendszeresen kész tényekkel szembesíti a Kremlt, amelyek közvetlenül érintik az orosz érdekeket, legyen szó Venezueláról vagy Iránról.*

*Trump már csak azért sem foglalkozik a „multipolaritással” mert fel sem fogja, mi az és nem is érdekli. Ő most a kisfiú, aki már másodszor beszabadult a Világ Legnagyobb Cukorkásboltjába és mivel az első alkalom után kidobták, most azt kiabálja, hogy minden az övé. Csak, indoklás nélkül. Az erő jogán. Nem fárasztja magát ideológiákkal, mint Putyin, vallási ügyekkel, mint Khamenei. Voltaképpen ezen a téren oroszabb maguknál az oroszoknál is.

Ami azonban számít, az az, hogy Moszkva – bár nem túl lelkesen – alkalmazkodik az „új realitásokhoz”. Szinte minden esetben úgy módosítja a megközelítését, hogy Trump külpolitikai kalandjai ne saját vereségeinek tűnjenek. Venezuela már Maduro elfogása előtt is elvesztette kiemelt státuszát Moszkva szemében, mivel gyakorlatilag az összes erőforrást az ukrán háborúra összpontosították. Irán esetében Oroszországot az mentette meg, hogy Trumpnak nem sikerült megdöntenie az uralkodó rezsimet, így Moszkva – látszólag – megőrizhette befolyását a régióban. Ráadásul Washington kaotikus lépései Irán térségében már negyedik hónapja egymás után további olaj- és gázbevételeket biztosítanak Oroszországnak, amelyek a jelenlegi körülmények között kritikus fontosságúak a költségvetés számára.

Ugyanakkor Trump továbbra sem kezeli Oroszországot teljesen egyenrangú szereplőként, és szinte sehol sem veszi figyelembe annak érdekeit (mármint azok putyinista értelmezése szerint) – Ukrajna kivételével, és ott is csupán retorikai szinten, jelentős fenntartásokkal tesz így. Elutasítja az Iránnal kapcsolatos orosz közvetítési ajánlatokat, és aktívan folytatja a „diplomáciai terjeszkedést” a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, sőt Belaruszban is. Azonban ez a tevékenység – a kiterjedt médiafigyelem ellenére – eddig nem eredményezett radikális változásokat az erőviszonyokban. A Moszkva, Jereván és Baku közötti megromlott kapcsolatok pedig inkább az orosz politika következményei, mint az Egyesült Államok vagy az EU regionális tevékenységének köszönhetőek.

Moszkva már többször is tapasztalta, hogy Donald Trump szavai, javaslatai, sőt megállapodásai is hogyan váltanak át a saját ellenkezőjükre adott esetekben. Ez a stratégiai párbeszéd bármely szempontját maximálisan kiszámíthatatlanná teszi. A Washington és Irán közötti megegyezések összeomlása ezt egyértelműen megerősíti. Ezért Trumppal nem elképzelhetőek stabil intézményi megállapodások. Moszkva kénytelen kizárólag a helyzethez igazodó döntésekre támaszkodni, és a kedvező eredmény elérése érdekében megőrizni a maximális rugalmasságot.

Összességében, minden fenntartás ellenére, Trump továbbra is a régi világrend fő pusztítója. És nincs okunk azt hinni, hogy a következő két év folyamán megváltozik. Az EU elleni kereskedelmi háborúk továbbra is megbontják az euroatlanti egységet. Nem kizárt az amerikai katonai jelenlét színvonalának romlása Európában, ahogyan az sem, hogy világszerte egyre újabb feszültséggócok jelennek meg.

A döntő tényező az Ukrajnával kapcsolatos végső álláspont lesz. Ha Trump a Kijev iránti nyíltabb támogatást választja, és új szankciókkal próbálja növelni a nyomást Oroszországra, ez minden bizonnyal csökkentené elnökségének Moszkva számára jelentett összes pozitív hatását. A Kreml azonban abból a feltételezésből indul ki, hogy Trump már elegendő globális konfliktust „szabadított rá a világra”, és hogy az amerikai belpolitika egyértelműen nem kedvez neki. Ez csökkenti annak valószínűségét, hogy jelentősen elmozduljon Ukrajna támogatása és az Oroszországgal való közvetlen eszkaláció irányába. Washington - egyébként hatalmas - erőforrásainak és képességeinek is vannak határai.

Bár elismeri, hogy az egypólusú világnak vége, a Trump-adminisztráció továbbra is megpróbálja ráerőltetni akaratát más országokra. A megfelelő erőforrások és a belföldi támogatás hiányában Washington aligha fogja sikeresen megoldani mindazokat az ellentmondásokat, amelyek Trump előtt és alatt felhalmozódtak. Ilyen körülmények között nem valószínű, hogy Trump elnökségének Moszkva számára előnytelen oldalai felülmúlják annak nyilvánvaló előnyeit.

Összegezve tehát elmondható, hogy míg Trump világképe és ambíciói leginkább egy dühöngő őrülthöz illenének, úgy Putyin hasonló téren egy tomboló elmebeteghez fogható. Egyetértenek, de csak a bolondság tényében, már annak milyenségében sincs közöttük harmónia. Ebből tartós barátság, netán szövetség nem lesz soha. Csak annyiban pendülnek egy húron, hogy mindketten utálják az épeszűeket.

Szele Tamás