Szele Tamás: A Negyedik Nagyhatalom

Kanada és az Európai Unió közeledése – aminek a jogi alapjait még ki kell dolgozni, de nem kétlem, hogy ez lehetséges – meglehetősen komoly vihart kavart a világpolitika porondján. Azonban erre a lépésre nem ok nélkül kerül sor, és az Egyesült Államok csakis saját magát okolhatja miatta – ugyanakkor Európa is fel kell fogja, milyen geopolitikai előnyhöz juthat a kanadai szövetséggel. Segítek: felmérhetetlenhez. Ez történelmi lehetőség, amit semmiképpen sem szalaszthatunk el.

Az alábbiakban megpróbálom bemutatni az ide vezető utat, Trump véleményét és Kanada, valamint az EU válaszait, leginkább a The New York Times elemzései alapján, de saját megjegyzéseimet sem hallgatom el, ezeket szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Mi vezetett idáig?

Második hivatali ciklusának elején Trump elnök annyira szorosan össze akarta kapcsolni Kanadát az Egyesült Államokkal, hogy még azt is megpróbálta elérni, hogy az ország az USA 51. tagállama legyen. Ehelyett viszont az Európai Unió karjaiba kergette Kanadát, miután hónapokig ellenségeskedett a kanadaiakkal, gúnyolódott az ország miniszterelnökén, és kíméletlen kereskedelmi háborút folytatott az ország ellen.*

*Donald. Kanada is, az EU is egy-egy államszövetség, nem kislányok az osztályból, ha húzod a copfjukat, attól még nem fognak rád felfigyelni, az megint más, hogy a kislányok sem szeretik, amikor a copfjukat rángatják. Mindenesetre mások ezt a viselkedést elfelejtik az elemi iskola után, neked nem sikerült, holnap küldd be Vlagyimir papát, beszédem van vele.

Az Európai Unió szerdai ajánlata arról, hogy Kanada váljon „társult taggá” jelzi a Donald Trump sajátos diplomáciája által indított láncreakciót, amely gyakran magában foglalja azoknak az országoknak a megfenyegetését, amelyeket egykor Amerika legközelebbi barátainak tartottak.

És még ha az EU gesztusa végül inkább szimbolikusnak bizonyulna is, mint tartalmi jelentőségűnek, jól mutatja, hogy Trump hogyan borítja fel a globális kapcsolatokat – oly módon, amelyet nehéz lesz visszafordítani.

„ Ezt a lépést Kanada és az EU részéről úgy kell tekintenünk, mint Trump cselekedeteinek és retorikájának közvetlen következményét” – mondta James Batchik, az Atlantic Council Európa-központjának igazgatóhelyettese.

„Az a retorika, amely szerint Kanadát az 51. állammá tennék, valamint a Grönland ellen irányuló fenyegetések – amelyek még mindig rendkívül ellentmondásosak és Brüsszelben emlékezetében is élénken élnek – valójában mindkét fél számára azt jelzik, hogy az Egyesült Államok már nem feltétlenül az a megbízható szövetséges, ami egykor volt.”

Trump Kanadával szembeni erőszakos fellépése minden alkalommal visszaütött. Kereskedelmi háborúja bajba sodorta a szorult helyzetben lévő republikánusokat a döntő fontosságú államokban, veszélybe sodorva a Republikánus Párt szenátusi többségét. A kanadai vezetőkkel szembeni ellenséges magatartása pedig hozzájárult ahhoz, hogy az ország nehézségekkel küszködő, talán nem is igazán népszerű liberális pártja – amely nem éppen barátja Trumpnak – választási győzelmet arasson.

Trump elnök szerdán este újságíróknak nyilatkozva dühösen reagált az EU Kanada felé tett gesztusára. Mint mondta:

„Kanada szörnyű kereskedelmi partner volt. Ha ezt megteszik, ha úgy gondolom, hogy ez akár csak egy kicsit is ellenséges cselekedet, akkor nagyon súlyos vámokat vetek ki, vagy számos termék esetében leállítom a kereskedelmet Európával. Tehát, ha ezt teszik, ha Európa ezt rossz szándékkal teszi – ha jó szándékkal, az rendben van –, de ha rosszak a szándékai, akkor nagyon súlyos vámokat vetünk ki Európára, a lehető legsúlyosabbakat.”*

*Mark Carney kanadai miniszterelnök csütörtökön így válaszolt erre: „Ez a szövetség egy pozitív folyamat. Ez a válaszom az amerikai elnöknek. Ez egy pozitív dolog. Egy erősebb, ellenállóbb Kanada hatékonyabb partner lesz az Egyesült Államok számára – ugyanúgy, ahogy az Európai Unió számára is.” – mondta a sajtónak az Európai Parlamentben tartott beszéde után.

Trump Kanadával folytatott küzdelme annak a különös figyelemnek köszönhető, amelyet a nyugati féltekére fordít, amelyet a közelmúltbeli elnökök, Obama és Biden – akik általában a Közel-Kelet és Ázsia ügyeivel voltak elfoglalva – gyakran elhanyagoltak.

Az elnök, akit a venezuelai vezetőt megbuktató amerikai hadművelet bátorított fel, idén a nyugati félteke más országaira is rávetette a szemét. Hatalmas gazdasági nyomást gyakorolt Kubára, és az ország „baráti megadását” javasolta. Azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja a Panama-csatornát, és hogy annektálja Dániától az észak-amerikai Grönland szigetet.

A Monroe-doktrína – az 1823-as, az Egyesült Államok nyugati féltekére vonatkozó igényeit megfogalmazó alapvető nyilatkozat – frissítésében, az általa „Trump-kiegészítésnek” nevezett dokumentumban Trump hivatalosan kijelentette, hogy „mindig az amerikai nép – nem pedig külföldi nemzetek vagy globalista intézmények – fogja irányítani saját sorsát a mi féltekénken”.*

*(Trump gyakran utal erre a koncepcióra a saját keresztnevéből elferdített „Donroe-doktrína” néven is.)

Kuba és Venezuela esetében Trump politikáját Marco Rubio külügyminiszter irányítja, egy kubai-amerikai politikus, akinek Latin-Amerika iránti érdeklődését erős antiszocialista ideológiája vezérli. Rubio nyilvánosan sokkal kevésbé lelkesedik Trump területi igényei iránt, és inkább érdekli a régió demokratizálása.

Trump Kanada elleni megszállottsága azonban főként a kereskedelemben és a gazdaságban gyökerezik, nem pedig a területi vagy politikai kérdésekben. Az elnök második hivatali idejét azzal kezdte, hogy megfenyegette Kanada korábbi vezetőjét, Justin Trudeaut – akit Trump nyilvánosan kigúnyolt –, azzal, hogy egyoldalúan felmondja azokat a megállapodásokat, amelyek több mint egy évszázada szabályozzák a szomszédos országok közötti kapcsolatokat.

Vámokat vetett ki Kanadára – amely Mexikóval együtt Amerika két legfontosabb kereskedelmi partnere közé tartozik –, amelyek tönkreteszik Kanada néhány kulcsfontosságú gazdasági ágazatát, például az autóipart, az acélipart, az alumíniumipart és a faipart.

A kanadaiak – részben Trump támadásai miatt – Trudeau utódja, Mark Carney miniszterelnök mellé álltak, aki az amerikai elnök ellen fellépő ellenállóként pozicionálta magát. Idén Carney beszédet tartott a svájci Davosban, amelyben egy új világrend létrehozását szorgalmazta, amelyet már nem Amerika vezetne, mire válaszul a hallgatóság soraiban ülő globális politikai és üzleti vezetők felálltak helyükről, és ritkán látott álló tapssal ünnepelték. Mint hangsúlyozta:

„A középhatalmaknak együtt kell cselekedniük, mert ha nem ülünk az asztalnál, akkor az étlapon szerepelünk.”

Liana Fix, a washingtoni Külkapcsolatok Tanácsának Európa-ügyi vezető kutatója szerint nem világos, mit jelentene az, ha Kanada az EU „társult tagjává” válna, a már meglévő kereskedelmi és védelmi megállapodásokon túl. Kanada és az Európai Unió azonban október végén csúcstalálkozót tart, amelyen várhatóan konkrétabb elképzeléseket fognak ismertetni.

Ursula von der Leyen, az Európai Unió elnöke kijelentette, hogy Kanada és Európa szorosabban tudna együttműködni az Északi-sarkvidék, a védelmi ipari bázisaik és a kritikus fontosságú ásványi anyagok terén. Mint Fix asszony rávilágított:

„Az EU azt akarja kinyilvánítani, hogy a középhatalmaknak is van beleszólásuk a dolgok menetébe, és nem fogják hagyni, hogy a Trump-adminisztráció megfélemlítse őket.”

Kanada és az európai vezetők reakciója talán nem meglepő, tekintve Trump hajlamát arra, hogy megtámadja a szövetségeseit, miközben a történelmi riválisaival barátságosan viselkedik – mondta Batchik. Mint folytatta:

„Donald Trump visszafogta magát néhány ellenfelünkkel – elsősorban Oroszországgal és Kínával – szemben, viszont még nagyobb erőfeszítéseket tesz barátaink ellen és meglehetősen gúnyos módon viselkedik velük szemben. Láthatóvá válik, hogy Európában sokan komolyan veszik ezt, és azt mondják: rendben, ha ez valóban így van, ha az Egyesült Államok így fogja kezelni szövetségeseit, akkor egyszerűen másfelé fognak fordulni.”

Ez végül „egy generációs elfordulást okozhat az Egyesült Államoktól” – mondta –, „vagy legalábbis nagyon jelentős mennyiségű energiát és időt fog igényelni ezeknek a kapcsolatoknak a helyreállítása.”

Hogyan látja a helyzetet Kanada és az EU?

Carney szerint a társult tagság, amelyet szerdán vázolt fel az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, megerősítené az gazdasági és politikai élet alapvető szféráit az Atlanti-óceán mindkét partján.

A szorosabb kapcsolatok kialakítására irányuló törekvés akkor született, amikor az Egyesült Államok és Kanada közötti kapcsolatok történelmi mélyponton vannak, és a Washington és az Európai Unió közötti viszony is viharos, mivel Trump felforgatta az Egyesült Államok hagyományos szövetségi rendszerét.

Carney kijelentette, hogy Kanada és az Európai Unió nem arra törekszik, hogy közösen újabb szuperhatalommá váljon.

„Nem egy további blokk létrehozását javaslom azzal a céllal, hogy egy jobb modorú nagyhatalmi riválissá váljunk” – mondta a franciaországi Strasbourgban az európai törvényhozók előtt tartott beszédében. „Nem arra törekszünk, hogy mások fölött uralkodjunk” – tette hozzá.*

*Ugyanakkor nem árt, ha mindkét fél számol azzal, milyen ereje és gazdasági potenciálja lesz a létrejövő szövetségnek. Globális szinten is meghatározónak számít majd.

Kanada társult tagsága az Európai Unióban a 27 tagállamból álló blokk és egy nem tagállam közötti legszorosabb kapcsolatot jelenthetné. Ez a lépés rávilágított az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseinek az iránti mély vágyára, hogy összefogással biztosítsák a stabilitást, miközben Trump átalakítja az USA szerepét a világban.

Carney azt sugallta, hogy Európa és Kanada azért kívánnak összefogni:

„hogy senki se tudja ellenőrizni nyílt piacainkat, korlátozni szuverenitásunkat, fenyegetni területi integritásunkat, illetve aláásni szabadságjogainkat, demokráciáinkat és jogállamiságunkat.”

Trump – egyéb, már említett bűnein túl – eltávolította az Egyesült Államokat az Európai Unióval fennálló hagyományos szoros szövetségtől, vámokat és kereskedelmi korlátokat vezetett be, valamint gyengítette a NATO védelmi paktumát azzal, hogy az amerikai hozzájárulás drasztikus csökkentésével fenyegetőzött.

Carney strasbourgi beszédében nem említette név szerint az Egyesült Államokat vagy Trumpot, de egyértelmű utalásokat tett rájuk.

„A gazdasági integrációt ma fegyverként használják, a vámokat pedig nyomásgyakorlási eszközként” – mondta. „A pénzügyi mechanizmusokat megfélemlítésre alkalmazzák. Az ellátási láncok pedig kihasználható sebezhetőségeket jelentenek.”

Carney szerint mind a kanadai, mind az Európai Unióbeli fiataloknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az unió Erasmus nevű hallgatói mobilitási programjában való részvétel révén utazhassanak és tanulhassanak egymás országaiban. Ezt a programot azért dicsérik, mert generációkon át közös identitással és közös élményekkel rendelkező fiatal európaiakat nevelt fel.

Kanadának valószínűleg pénzügyi hozzájárulást kellene nyújtania az Erasmus-programban való részvételhez, valamint bármely más olyan uniós programhoz is, amelyhez az ország csatlakozhat, bár a szövetség működésének részleteit még nem vitatták meg.

Carney elképzelése arról, hogy az Európai Unió és Kanada hogyan működhetne együtt, kiterjedt gazdaságaik és társadalmuk fontos, alapvető területeire is. Elmondta, hogy a két félnek „mélyreható együttműködést” kellene indítania „a stratégiai képességek teljes spektrumában”, beleértve a kritikus fontosságú ásványi anyagokkal, a védelemmel, a mesterséges intelligenciával és a számítástechnikával, valamint az energiabiztonsággal kapcsolatos iparágakat. Javasolta továbbá, hogy az unió és Kanada működjön együtt a fizetési rendszerek kezelésében is.*

*Ez gazdasági – és ne legyünk álszentek, katonai – szempontból hatalmas előnyökkel járna mindkét fél számára. A tudományos és technikai fejlesztések előtt is hatalmas távlatok nyílhatnak, bár a fizetési rendszerek valóban okozhatnak gondot, ha Trump úgy dönt, hogy ezen az úton fog kellemetlenkedni.

Az olyan szolgáltatások feletti ellenőrzés, mint a fizetési mechanizmusok, aggodalommal tölti el az Európai Unió és Kanada döntéshozóit, mivel ezek közül sok az Egyesült Államok vagy amerikai vállalatok ellenőrzése alatt áll. Ez az aggodalom kerül pillanatnyilag a figyelem középpontjába, miközben egyre hevesebbé válik a vita a mesterséges intelligencia jövőjéről.

„A technológia átalakítja a hadviselés természetét, a gazdaság szerkezetét és az államok kormányzási képességét” – mondta Carney.

Kritikáját az online platformok ellen is célozta, amelyek közül a legnagyobbak amerikaiak. Mint mondta:

„A technológiai platformok szuverenitásra törnek. Ők akarják meghatározni a hozzáférés feltételeit. Ők akarják diktálni a szabályozási előírásokat, sőt, akár meg is akarják kerülni azokat. Ők akarják ellenőrizni az adatainkat, dezinformációt terjeszteni és ők akarják elrabolni fiaink és lányaink gyermekkorát.”*

*Ez újabb bot lehet a küllők között: nyilvánvaló, hogy a Google anyavállalata, az Alphabet és a Meta nem fognak rajongani a szigorúbb európai szabályozásért, sőt, már most sem rajonganak: egyelőre azonban csikorgó foggal ugyan, de kifizetik a rájuk szabott bírságokat. A megoldás egy párhuzamos, európai-kanadai techóriás felállítása lenne, ami átveszi az összes funkcióikat, de ez nagyobb gazdasági háborút indítana el, mint Trump összes rögeszméje egyszerre.

Carney úr megjegyezte, hogy Kanada jelentős kritikus fontosságú ásványi és energiaforrásokkal rendelkezik, amelyeket az ország az Európai Unió piacaira kíván exportálni. A két fél között már léteznek megállapodások az ilyen jellegű együttműködésről. Idén Kanada jelentős szerződést kötött cseppfolyósított földgáz szállítására Németországgal.

A Kanada és az Európai Unió közötti szövetség pontos formája eddig nem egyértelmű, mivel egyelőre nincs hivatalos vagy egyértelmű jogi keret a blokk „társult tagjára” vonatkozóan. Kanadában a konzervatív ellenzék aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen szövetség sértheti az ország szuverenitását. Európában az EU-tagállamok tisztviselői attól tartanak, hogy ez a megnevezés ellenszenvet kelthet más, az unióval szoros kapcsolatban álló országokban – például Nagy-Britanniában és Norvégiában –, valamint azokban, amelyek jelenleg a teljes jogú tagság megszerzésének fáradságos folyamatát végzik, mint például Albánia.

Beszédében Carney kitért ezekre a kérdésekre, és kijelentette:

„Kanada nincs abban a helyzetben, és nem is törekszik arra, hogy az Európai Unió teljes jogú tagja legyen. A státusunk pontos megnevezése, meghatározása legyen Európa dolga.”

Carney megjegyezte, hogy a kanadai parlament, amely a nyári szünet után jövő héten újra összeül, lehetőséget kap majd arra, hogy megvitassa az EU és Kanada jövőbeli kapcsolatát, és szavazásra bocsássa a javaslatot.

Beszédében Carney bőven hivatkozott az Európa és Kanada közötti szoros történelmi kötelékekre, és az új együttműködést létfontosságúnak minősítette. Az Európai Parlament tagjai gyakran tapssal szakították meg szavait, amikor visszaemlékezett a múltbeli, közösen vívott csatákra.

„A szabadság és az élet fontosságát minden egyes nap ki kell érdemelni” – mondta Carney. „Minden nap. Nem csak egyszer. Nem csak 1945-ben, 1956-ban vagy 1989-ben. Minden nap, beleértve a mai napot is.”

A törvényhozók – a szélsőjobboldali pártok számos képviselője kivételével – hosszú, álló ovációval köszöntötték beszédét.

Geopolitikai szempontok

A világpolitikában ritka a win-win helyzet, de ez most – legalábbis a szerződő felek számára – nagyon annak tűnik. Kanada jól jár, az Európai Unió jól jár, sőt, ha úgy vesszük, Kína is jól jár: a két fél mindegyike nagyon komoly piacot jelent Pekingnek, ha ezekkel rövidesen egységes vámfeltételekkel tud kereskedni, akármennyire is józan természetű a kínai nép, maotáj-pálinkát bontanak Pekingben, annyi szent.

Trump viszont durcás lesz, és az ő hisztériája veszélyes. Ugyanis itt már nem csak arról van szó, hogy életében először nem kapja meg azt a játékot, amit követel, hanem arról is, hogy az Egyesült Államok valóban rosszul fog járni. Gazdasági és világpolitikai szempontból egyaránt veszít a pozícióiból, és nem lesz képes újabb szövetségekkel és szerződésekkel pótolni a kiesést.

Mi több, ahogy a helyzet jelenleg áll, a Republikánus Párt a közelgő félidős választásokon minden idők egyik legnagyobb veresége elé néz (igen, Trumpnak köszönhetően) és egy demokrata többségű Képviselőház nagyban szűkíteni fogja az elnök hatáskörét, mozgásterét, aki „béna kacsaként” kell majd töltse ciklusának második részét, az eseménye passzív szemlélőjeként. Így viszont az Egyesült Államok nettó elszenvedője lesz a ciklus első felében véghezvitt külpolitikai őrjöngésnek, a szövetségi rendszer felrúgásának és a külgazdasági tombolásnak. Amíg Trump lesz az elnök, neki sem lehet majd látni a romeltakarításnak – rajta pedig már csak a félidős választások elhalasztása vagy eltörlése segíthetne, de kétlem, hogy idáig eljut a helyzet.

Aztán még ki lesz ideges? Igen, eltalálták: Moszkva. Ez a szövetség szó szerint romba dönti a Kreml összes eddigi, aljasul, ám a legnagyobb műgonddal kidolgozott gonosz tervét. Európa, amit eddig úgy rugdalt, mintha pincsikutya lenne, hirtelen óriás szelindekké változik, és szétszedi, ha meg nem húzza magát, mintha rongyos nemezcsizma, vagyis válenki volna.

Ráadásul két területen mindenképpen hatalmas veszteség éri Moszkvát: a kanadai szállításokkal meg fog jelenni Európában a valóban olcsó kőolaj és földgáz, aminek az árát már nem a Gazprom szabja meg és a hajózási útvonalakat sem képesek blokkolni, mert egyetlen szoros sincs útközben – és bizony a sarkvidéken is hátrányba kerülnek.

Egy nagyon szoros EU-Kanada kapcsolat többek között azzal is jár, hogy ez a szövetség legalább olyan fontos lesz az Arktiszon, mint az Oroszországi Föderáció, ha ugyan nem fontosabb. Akadályokba fog ütközni a katonai támaszpontok építése, a hajózási útvonalak ellenőrzése, kisajátítása, még tán az Északi-sarkvidéki Tanács is feléled majd, természetesen az oroszok részvétele nélkül. A sarkvidéki nyersanyag-kitermelés egy részének is lőttek, szóval ez nagyon fog fájni a Kremlnek.

Épp ezért készüljünk fel arra, hogy elsősorban Moszkva, másodsorban Washington egyes körei a világon mindennel meg fognak majd próbálkozni annak érdekében, hogy megtorpedózzák ezt a szövetséget. Azt nem tételezném fel, hogy a két hatalom még szövetségre is képes volna lépni ezért, de azt igen, hogy nincs az a mocskos trükk, amit be ne vetnének majd.

Az európai-kanadai szövetség ugyanis – habár nem célja, hogy újabb nagyhatalommá váljon, de ez elkerülhetetlen lesz – tökéletesen felrúgja a mostanra már nagyjából lezsírozott, letárgyalt három nagyhatalomra (Oroszországi Föderáció, Egyesült Államok, Kína) és ezek földrajzi alapon kijelölt befolyási övezeteire épülő „új világrendet”, amelyhez mindegyik globális centrum fővárosában más ideológiát kutyultak, de végső soron mégiscsak arról szól, hogy az erősek felosztják egymás között a gyengék javait. Ez ugyanis csak akkor kivitelezhető, ha kevés a nagyon erős állam és sok a nagyon gyenge, akkor egyenként le lehet őket szalámizni. A középhatalmak jó részének aktív és szoros szövetségével ez lehetetlenné válik.

Azért megnézném azt a pillanatot, amikor Putyin és Trump rájönnek, hogy lőttek a világméretű, imperialista álmaiknak és ők tulajdonképpen két, közepesen szegény államszövetség élén állnak. Kiugrási lehetőség nélkül – de azért ez nem holnap lesz. Kínát viszont nem féltem az ilyesmitől: sokkal alkalmazkodóképesebb az a kultúra, mint a legtöbben hinnék, a gazdaságuk meg főleg. Ezen a szövetségen is inkább fognak nyerni, mint veszteni.

Sem Európának, sem Kanadának nincs más választása, csak a szövetség – külön-külön mindkettőnket rabigába hajthatnak a kardcsörtető szomszéd hatalmak, együtt viszont még megúszhatjuk és közösen fejlődhetünk is.

Nem lesz könnyű a közös út, már látszanak az ellenségek és a buktatók – de végig kell menni rajta.

Induljunk.

Szele Tamás