Kérem, tévedtem, amikor tegnap azt hittem, ezen a héten már csakis Alaszkáról lesz szó úgy a honi, mint a külföldi sajtóban. Találgatásokban persze nincs hiány, ezek a magyar kormánymédiában főként Orbán Viktor világrengető diplomáciai fontosságát taglalják, de konkrét hír csak annyi akad, hogy a tárgyalások helyszíne nem a tegnap említett síparadicsom, hanem az Anchorage-i katonai támaszpont lesz

Ma kedd van, és úgy kell kalkuláljunk, hogy ezen a héten már másról nem is nagyon lesz szó – ha csak meg nem nősül a pápa vagy nem szállnak le a földönkívüliek, pávatollal a fenekükben – mint az alaszkai csúcstalálkozóról. Péntekig azért, mert nem tudjuk, mire számíthatunk, miben egyeznek ott meg Ukrajna és Európa nélkül, péntek után meg azért, mert már tudni fogjuk.

Előre szólok: embert próbáló olvasmány következik. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb viselkedéspszichológiai kísérletéről van szó, ami – egy dokumentumfilmnek indult. Valószínűleg Elliot Aronson óta ez a legfontosabb esemény a társadalomtudományok történetében, bár a jelenség értelmezését nem kéne elsietni.

Egy világ találgatja most, mi fog történni jövő pénteken az alaszkai csúcstalálkozón. Nekem baljós előérzetem van, semmi jóra nem számítok, hiszen még az sem biztos, hogy Zelenszkij elnököt egyáltalán meghívják-e azokra a tárgyalásokra, amelyeken Ukrajna sorsa felől akarnak dönteni – sőt, Európa sorsa is eldőlhet bizonyos mértékben akkor és ott, márpedig az eldöntött tény, hogy uniós vezetőket egé

Téeszelnöknek csúfolja a fél világ külseje, műveltsége és szokásai alapján, de a belarusz autokratának ennek ellenére megvannak a maga módszerei: tegnap este és ma reggel majdnem bolondot csinált még belőlem is. De csak majdnem. Az öregedő zsarnokokat és rendszereiket bemutató sorozat részeként ma Aljakszandr Lukasenkáról és az ő kisded játékairól lesz szó.

Ma nem az autokratákat bemutató cikksorozat folytatódik a Zónán, nem hagytam fel azzal sem, csak nehezen gyűlnek az adatok Khameneiről, akit viszont vétek volna kihagyni a listáról – ellenben fájdalmasan aktuálissá vált egy három évvel ezelőtti írásom, tehát megpróbálom összehasonlítani az akkori és a mai helyzetet, nem megfeledkezve a régi írás fogadtatásáról.

Az elöregedő politikai vezetőket bemutató sorozatunk második részéhez értünk, és míg tegnap Kínáról volt szó, ahol a helyzet fenyegető ugyan, de nem kritikus, ma Moszkvát és Vlagyimir Putyint vesszük górcső alá, mivel arrafelé az állapotok rosszak, de legalább reménytelenek is. Az elemzésben Andrej Percev írását veszem alapul, melyet tegnap közölt a Moscow Times. Pikírt kommentárjaimat szokás szer

Ez az írás egy több részes sorozat első fejezete, amely arról szól, hogy a világ vezető autokratái – ne szépítsük a dolgot – csúnyán öregszenek. Öregedhetnének ugyan szépen is ennyi erővel, de hát az autokrácia természetéből fakad, hogy minden potenciális utódot el kell pusztítania az uralkodónak, míg csak képes kézben tartani a hatalmat, különben vége. Kezdjük a helyzet elemzését Kínával, a Meduz

Nyugalom, nem a történelmi személyről, Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecovról van szó, akinek ugyan kalandos volt az élete, de ágyban halt meg, párnák között, és egy darabban temették el még 1976-ban. Most a róla elnevezett, legendás repülőgép-hordozót fogják szétbontani, ugyanis a javítások már többe kezdenek kerülni a hajón, mint egy új hordozó építése.

Az orosz ellenzéki Dozsgy tévé volt főszerkesztője, Mihail Zygar sommásan kifejtette véleményét a The New Yok Times hasábjain az orosz–amerikai viszony problémáiról. Hoppá... gondoljunk csak bele, hogy milyen hatást keltett volna ez az első mondat olyan 1986–87 körül! Ha leírta volna valaki, vagy börtönbe kerül, vagy – ami valószínűbb – gumiszobába.

Pillanatnyilag nincs semmiféle világszenzáció, így érdemes felidézni a The Insider nyomán azt a pillanatot, amely nem túl ismert, és amelyben összesen egy kilométer hiányzott ahhoz, hogy az elmúlt több, mint száz év világtörténelme gyökeresen másképp alakuljon. Például előfordulhatott volna, hogy Lenin elvtársat még 1918-ban főbe lövik, és egy jóval mérsékeltebb baloldal jut hatalomra Oroszországb

Moldováról akkor szokott beszélni a világsajtó, amikor vagy baj van ott, vagy baj készülődik. Most épp a második esetről van szó: habár a Kreml nem sikerült megszerezze a választásokon a befolyást az ország felett, még nem adta fel a próbálkozást, egymás után állítja a maga oldalára a kis ország eredetileg is erősen oroszbarát oligarcháit és korrupt politikusait. Ezekre az áldatlan állapotokra hív

A „totális háború” fogalmát Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus alkotta meg (ő az „abszolút háború” kifejezést használja), mint gondolati modellt, szemben a „valódi háború” empirikus gyakorlatával. Clausewitz a fegyveres erők közötti háborúra utalt, és hangsúlyozta, hogy maga a háború nem ismer mértéket. A háborús erőszak dinamikájának csak a politikai és társadalmi tényezők szabnak hatá

A Fekete-tenger, mint hadszíntér, már az Ukrajna elleni teljes körű invázió kezdete óta kulcsfontosságú a világpolitikában. Azt tudjuk, hogy a sok éves harcban az ukrán erők szó szerint működésképtelenné tették az orosz fekete-tengeri flottát, igaz, nekik is voltak veszteségeik, de ellenfeleikhez képest ezek számszerűen elenyészőek voltak – eleve nem is volt komoly hadiflottájuk.

Kísértet járja be a Pesti Srácokat, Nicolae Ceausescu kísértete. Vagy nem tudom, mi zajlik náluk, de valami különös, misztikus jelenséggel lehet dolgunk, mert azt még megértem – ha el nem is fogadom – hogy a kormánylapok hazudnak, amennyiben szükségesnek találják ezt, akár maguk a munkatársak, akár a gazdáik, de azt képtelen vagyok felfogni, miért hazudnak akkor is, ha abból semmi hasznuk?

Gyanakvó olvasók sokszor teszik fel a kérdést, hogy honnan tudja a sajtó azt, amit tud. Ez az igazán gyanakvóknál azzal is párosul, hogy a szegény tollforgatót azzal vádolják, miszerint mindenféle titkosszolgálatok ügynöke volna – nos, erről szó sincs, az adatok megszerzése egyszerű piaci tranzakciók eredménye. És mostanáig nem is került különösebben nagy pénzbe az ilyesmi.

Az orosz hatalmi utódlás kérdése nagon is reális, hiszen Vlagyimir Putyin már egyáltalán nem fiatal ember, le merném fogadni, hogy egyszerre már csak két barnamedvével áll ki verekedni, már nem is lovagol minden nap szibériai tigrisen és reggelire is beéri maximum két komodói sárkánytojással. Már bizony inkább gyéduska, mint bátyuska de ki követi majd a trónon?

Zűr van most a nagy Kínában: bár az eset politikai jelentősége minimális, érdemes megemlíteni a Saholin kolostor főapátjának bukását, mert nem tanulság nélkül való. Arról szól, hogy nem csak a fák nem nőnek az égig, de a bambusznád sem, és hát nem mindegyik szerzetes méltó utódja Bódhidharmának. Adataim forrása a Meduza.

Röviden szólva: az Aeroflot a földre kényszerült. Majdnem összes járatát le kellett állítania, amire a második világháború óta nem volt példa, és nagyon valószínű, hogy az Oroszországi Föderáció egy ideig civil légiközlekedés nélkül marad, ami egy ekkora országban, ahol alig vannak járható közutak és mostanság már a vasútközlekedés is akadozik, felér egy elemi csapással. De lássuk, a Meduza alapjá

Amikor 2022 februárjában az Oroszországi Föderáció megtámadta Ukrajnát, országszerte háborúellenes tömegtüntetések robbantak ki. Azonban elég volt a jogrendszer drákói – és azóta is folyamatosan tartó – szigorítása ahhoz, hogy az akkori ellenállóknak mára írmagja se maradjon. Aki nem menekült el az országból, az most büntetőtáborban van – és Oroszország halotti csendbe burkolózik.