Ez a mai második rész két csodáról fog szólni, két mirákulumról. Tegnap azt hittem, eléggé kiveséztem az orosz állam és az ortodox egyház ellentmondásos kapcsolatát, de azóta kiderült, hogy van még ennél érdekesebb reláció is: Jevgenyij Prigozsin viszonya magával a Jóistennel.

Iránból sok jó hír nem jön, rossz annál inkább, de ezt megszokhattuk. Siekrült egészen cinikus, kriminális módon megünnepelni az Iszlám Köztársaság megalapításának 44 évfordulóját, melynek alkalmából például rekordot döntött a nemzeti valuta és az élelmiszerek inflációja, és sikerült elszabotálni a Khamenei által beharangozott amnesztiát is, szóval most tombol a nép, csak nem örömében.

Mert akár UFO-k is lehetnek. Akár. Teljesen jó elmejáték, de ez utóbbira mindjárt kitérek.

Hétfő van, ilyenkor az ISW szokás szerint elméleti napot tart, melynek tárgya ma az orosz diplomáciai dezinformációs tevékenység. Aláhúznám, hogy nem a propaganda, amivel a szélesebb néptömegeket vezetik az orruknál fogva, hanem a diplomáciai dezinformáció, a hazugságoknak, féligazságoknak, túlzásoknak az a keveréke, amivel Ukrajna külpolitikai helyzetét próbálják nehezíteni.

Ez a mai második rész látszólag bagatell témával – a megszállt területek utcaneveivel – foglalkozik, de nem kicsit abszurd a helyzet. Nyáron még jókat vigyorogtam azon, hogy Novoszibirszkben a székesegyház a Szovjetszkaja ulicában van, pedig tudtam, hogy oroszul a „szovjet” egyszerűen „tanácsot” jelent, helyi tanácsok ma is működnek, tehát az utcanév igazából triviális – de volt benne valami bulga

Megvan az orosz–ukrán konszenzus első jele. Az egyetlen dolog ugyanis, amiben egyetért az ukrán hadvezetés és az orosz nacionalista-militarista hangadó réteg az, hogy a reguláris orosz hadsereg nem lesz képes egy komoly offenzívára Luhanszkban.

Az iráni ellenzék két pólus mentén látszik rendeződni: a reformisták a fennálló államformát kívánják „megjavítani”, bár ez nem igazán lehetséges, a többiek a teljes rendszerváltás hívei. Ezt tükrözik a mai hírek is, melyeket most – lévén tegnap szombat, vagyis szabadnap a CTP-nél – most leginkább a világsajtó alapján szedegettem, állítottam össze.

A lassan araszoló offenzíva nem gyorsult fel tegnap óta, de azzal senki sem vádolhatja, hogy ne lenne nagyon véres és kegyetlen. Csak így még sokáig is fog tartani. Talán támogatásnak szánhatták a tegnapi, teljesen felesleges újabb tömeges rakéta- és dróntámadást, de nem változtak meg a frontvonalak, csak újabb civilek haltak meg ebben a furcsa, kettős háborúban.

Az iráni rendszer ma nemzeti ünnepet tart, csak épp a résztvevők nem a maguk jószántából mennek el a rendezvényekre: szigorú parancs kötelezi a diákokat, tanárokat, közalkalmazottakat, hogy ma tapsoljanak az utcákon, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Aki nem tapsol, azt elviszi az ördög, sőt, ami rosszabb, elviszi a Forradalmi Gárda vagy a Baszidzs milícia. Azon ugyanis már túl vannak az irániak, hog

Meddő viták ezek. Mindaddig meddők is maradnak, ameddig a (dogmatikus) rendszer meg nem változik. Ameddig vissza nem követik az idevágó dogmát, egészen Krisztus szüzességéig. (Mária foganása már szimbolika, ezt nem érinti.)

Zavarba ejtő témáról szól ez a mai második rész, ugyanis nincsen semmiféle bizonyíték arra, hogy Seymour Hersh Pulitzer díjas újságíró, aki életének nyolcvanötödik évében jár, igazat mond. Arra sincs, hogy hazudik. Az ilyen témákat érdemesebb elkerülni, mert alkalmat adunk a szóba hozatalukkal a hit alapján történő vélemény kialakítására.

Azt, kérem, nem lehet mondani, hogy ne lenne orosz offenzíva Ukrajnában, mert van. Kifejezetten decens, kis csinos, visszafogott offenzíva zajlik, nem túl sok sikerrel, de komoly erők bevetésével és feláldozásával. Nyilván nem várhatunk jelentős áttörést tőle két nap után, de gyanús, hogy minden frontról érkező jelentés azzal kezdődik, hogy „visszaverték a korlátozott orosz támadásokat”.

Irán állapota siralmas, de reményt keltő – talán ez lehet az ellentéte annak, hogy „jó, de nem reménytelen”. Még mindig nem dőlt el, igazából mit akar az ellenzék: iszlám köztársaságot a mostani formájában biztosan nem, de az még nem világos, hogy a mostani rendszer egy megreformált változata mellett döntenek-e vagy inkább rendszert váltanak.

– Vlagyimir Vlagyimirovics, bocsásson meg! Kezet kellett vele fognom. Először még úgy tettem, mintha észre se venném, amikor a fényképezéshez odaállt elém, becsuktam a szemem, hogy rá se kelljen néznem, de harmadszorra nem térhettem ki. Kezet fogtunk.

Akkor tehát megkezdődött, legalábbis az ISW szerint az a bizonyos nagy, meghatározó, de minimum egész estét betöltő orosz offenzíva, aminek én annyiban örvendek, hogy nem fogja minden ismerősöm megkérdezni tőlem: „Mikor indulnak?” A jelek szerint elindultak, még akkor is, ha nagyon messzire nem jutottak. Meglehet, kissé elhamarkodták a rajtot.

Iránban csoda történt. Nem nagy csoda, Khamenei és Raisi nem mondtak le és nem osztották szét minden vagyonukat a szegények között, csak amolyan kisebbfajta mirákulum: Khamenei rájött arra, hogy valami mintha nem volna a legnagyobb rendben a kormányzat és a nép között és most szemét forgatva prédikál a viszály felette csúfságos mivoltáról.

„Magyarország a béketáborhoz tartozik”, mondta Orbán Viktor. (Origo)

A mai második rész megint egyetlen témát jár körül, éspedig az EU vs. Disinfo nevű uniós kutatócsoport egyik tanulmánya alapján, mely többek között az orosz háborús álhírekkel és azok terjedésével foglalkozik. Azok számára, akik kritikátlanul fogyasztják a híreket, meglepő dolgok következnek, én csak remélni tudom, hogy a Zóna olvasói között nem sokan ilyenek.

Ukrajnában folyik a háború a maga útján, ahogyan eddig, vagyis tombol, Moszkvában viszont több szó folyik, mint vér.

A mai iráni hírek egészen egyszerűen borzasztóak, tényleg csak az erős idegzetű olvasóknak lehet őket ajánlani. Egyet kivéve – ami egy ellenzéki találkozóról szól – kivétel nélkül mindegyik kínzásról, kivégzésről, nemi erőszakról de legalábbis emberek értelmetlen megalázásáról szól. Nem szándékosan válogatom össze ezeket, egyszerűen ez történik, mást nem írhatok.