Biden kijevi látogatása után ma délelőtt (illetve moszkvai idő szerint délben) Putyin mérget fröcsökölt magából a „kollektív Nyugat” felé, bejelentette, hogy felrúgja a nukleáris fegyverkezési szabályokat és más intézkedéseket is hozott, melyek mind arra utalnak, hogy elszánta magát: harcba száll, ha kell, az egész világ ellen is, ha nem kapja meg mindig, amit akar.

Fájó szívvel bár, de jeleznem kell: az iráni hírekről ma sem érkezett CTP-jelentés, pedig messze túl járunk már minen hétvégén, meglehet, más területre kell koncentráljanak a kutatók, így pontos, kronologikus hírválogatás és beszámoló a demonstrációk létszámáról ma sem lesz sajnos – de ettől még Iránban zajlik az élet, érkeznek a hírek egymás után.

Mivel ma minden laptársunk Biden elnök kijevi útja körül zsong, mint megbolydult méhkas, én ebben a második részben csak azért sem ezzel a tárggyal fogok foglalkozni. Van ugyanis olyan hír, amivel a magyar sajtó egyáltalán nem foglalkozott, pedig épp elég fontos úgy Oroszország, mint Ukrajna jövője szempontjából.

Hétfő van, a Zóna tapasztaltabb olvasói tudják, hogy ilyenkor, ha csak nem tombol sorsdöntő ütközet, az ISW elméleti napot tart. A frontok viszonylag csendesek, és valóban itt az ideje, hogy elmagyarázza valaki, amit tőlem már naponta kérdeznek, úton és útfélen, miszerint „mikor indul az orosz offenzíva?” És nem hiszik el, mikor megmondom, hogy már egy hete tart.

Iránban minden eddigi rekordot megdöntött az infláció, egy dollárért most már félmillió rialt kell adni, mármint annak, aki hozzájut, de senki sem jut hozzá. Ez az élelmiszer-ellátáson is meglátszik: a vörös húsok fogyasztása a lakosság körében egy év alatt a felére esett vissza, a nyugdíjasok körében pedig egészen egyszerűen megszűnt. A csirkehús forgalma is visszaesett harmadával: képtelenség me

A mai második rész majdnem azzal foglalkozik, hogy járt-e Cecil a Török utcában, de ennél egy fokkal azért aktuálisabb: azt járom körül, hogy szereti-e Ramzan Kadirov Jevgenyij Prigozsint, és ha igen, miért nem, valamint szívből-e és igazán, avagy egyáltalán nem. Mindenesetre a háborús hírek kezdik elérni a szappanoperák szintjét, ha erről a két figuráról van szó.

Habár nagyon lényeges harci cselekményekről ma nem lehet beszámolni, csak a megszokott mészárlásról, mégis figyelemre méltó, hogy az orosz hadseregnek semmi szüksége az ukránra ahhoz, hogy átszervezés útján felszámolja önmagát, mint haderőt, az átszervezés és a belső korrupció együtt pusztítóbb hatású, mint bármiféle ezerszer megígért csodafegyver. Igaz, hogy csak saját maga ellen.

Lévén hétvége, ma és holnap nem szolgálhatok a hét közben megszokott CTP-jelentéssel, ők most pihennek, de az Iran International továbbra is zavartalanul működik, így híreink lesznek. Sőt, annyira vannak, hogy míg a múltkor Irán haldokló gazdaságának sikerült teljes írást szentelni, most minden hír a nem sokkal jobb helyzetben lévő iráni diplomáciáról fog szólni.

Ez a mai második rész arról fog szólni, miért is nevezheti át Putyin a háborút, mire nevezheti át és mire jó ez neki – ugyanis az beszélik Moszkvában, hogy a február 21-i beszédében, melyet a Szövetségi Gyűlés előtt tart, valami ilyesmire készül.

Tegnap egy kis karbantartásra volt szükség a Zónán, amivel végeztek is, jobb nem lett a szerkesztői felület, de legalább rosszabb sem: a gyakori és jogos olvasói panaszokra valószínűleg egy erősebb tárhelyre költözés lesz a megoldás, erre sor is kerül még idén, az első félévben a tervek szerint. Szebb attól sem lesz a lap, de gyorsabb lesz és nem omlik majd össze.

Iránban most már mindenki teljesen biztos a rendszer összeomlásában, mármint a kormány tagjait kivéve. Ők még hisznek abban, hogy Kína megmenti az összeomló gazdaságot, az orosz fegyverek elrettentik a tüntető tömegeket és a szintén orosz vadászbombázók még katonai előnyökhöz is juttatják őket – jelenleg épp Irak lehetne egy támadás célpontja.

Ha minden jól megy, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin február 21-én, az Orosz Szövetségi Gyűlés előtt tartott, meghatározó fontosságú beszédében nem mond majd semmit a világon. Ugyanis jót nem tud mondani, rosszat nem akar, beszélnie most már muszáj, annyit halogatta, hogy azt találgatják a muzsikok, tőlük fél-e vagy a bojároktól? Szóval beszélni fog, mert nem tehet egyebet.

Iránban ma elvileg tömegtüntetéseknek kellene zajlani, de ezekről nem szólnak sem a direkt, sem az indirekt hírforrások, azonban ettől még lehet, hogy megtartják őket – a rendszer ilyen esetekben internet-zárlatokat szokott alkalmazni, így a mai eseményekről jó, ha holnap sikerül tudomást szerezzen a világ többi része.

Ez a mai második rész – nem először – az Ukrajnából elvitt ukrán gyermekek sorsával foglakozik. Valószínű, hogy a gyermekáttelepítési (vagy nevezzük inkább gyermekrablásinak) program a tragikusan rossz orosz népesedési statisztikákat próbálja kiigazítani, javítani, ezért élvezi a Kreml támogatását, de hatalmas, embertelen bűn, nem egyéb.

A frontok ide-oda mozognak Ukrajnában, ami annyit jelent, hogy lényegében véve állnak, de ez a stagnáló állapot is felmorzsolja mindkét fél erőit. Nyugaton nem mindenki érti Ukrajna stratégiáját, ez már télen is így volt, mikor fegyvernyugvást szerettek volna elérni azzal, hogy „majd tavasszal, a szép időben folytatják a harcot” – és nem értették, hogy ezt miért utasította el Ukrajna.

Ma is megpróbálok átfogó képet adni Irán aktuális bel- és külpolitikai helyzetéről, ami azért nem könnyű feladat, mert egyrészt jelenleg épp az ország külpolitikája kezd inogni – ha teljesítik Kína követeléseit, a gazdaság helyreállhat, de a rendszer ideológiai alapjai esnek ki – másrészt a belpolitikában olyan sokoldalú a válság, hogy nincs az életnek területe, ami ne szenvedne tőle.

Ezt a mai második részt azzal kell kezdenem, hogy mindenkit figyelmeztetek: trágár szöveg következik. Nem én tehetek róla, általában mértékkel szoktam káromkodni – ahogy Mark Twain írta, „a legolcsóbb és legártatlanabb élvezet”, de épp ezért örömet is kevéssé okoz, ellenben a forrásaim nem tesznek lakatot a szájukra, ha a vuhledari vereségről van szó.

Az orosz offenzíva folytatódik, bár mérsékelt közönségsikerrel, a Vuhledarnál elszenvedett veszteségek még a legelvakultabb militaristákat és nacionalistákat is megijesztették. Azért el nem gondolkodtatták: a milbloggerek háborús uszítása, mivel jól fizető foglalkozás, zavartalanul folytatódik, legfeljebb kevésbé lelkes hangon, és rövidesen számíthatnak az online cenzúra átkára is, mert azt meg au

Az iráni rendszer továbbra is úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj az országban, az ellenség keze kicsit betette a lábát, de majd elrepül fölötte az idő vasfoga. Raisi elnök elutazott Kínába, miután megünnepelte az Iszlám Köztársaság megalapításának 44. évfordulóját, és már kényelmetlenül érezheti magát, mert Hszi Csin-ping elég határozott elvárásokkal fogadta.

Ez a mai második rész két csodáról fog szólni, két mirákulumról. Tegnap azt hittem, eléggé kiveséztem az orosz állam és az ortodox egyház ellentmondásos kapcsolatát, de azóta kiderült, hogy van még ennél érdekesebb reláció is: Jevgenyij Prigozsin viszonya magával a Jóistennel.