Mivel ma a mi kultúrkörünkben a szeretet és a béke ünnepe van, ugyanakkor az események tőlünk függetlenül is zajlanak, a magam részéről azt a döntést hoztam, hogy a Zóna most az alapvető fontosságú híreket természetesen közreadja, de ebben a pár napban egyéb részletekkel nem borzolom az olvasók idegeit.

„Az orosz nép készüljön fel az örök háborúra”, üzente Putyin a 444 szerint.

A harcok zavartalanul folytatódnak, a harcokat ne tessenek félteni, csak a résztvevőiket: náluk amúgy sem most lesz a karácsony, hanem január hetedikén, szóval nem lesz vakáció a háborúban, a bakhmuti vérszivattyú tovább dolgozik, a Kreminna-Szvatove vonalon is folyik a küzdelem, más kérdés, hogy komoly, sőt, szabad szemmel látható eredmény nélkül.

Iránban tovább tartanak a tiltakozások, ha kisebb mértékben is, mint eddig, ugyanakkor a megtorlás kezd az eddiginél is nagyobb mértékűvé válni. A biztonsági erők százával tartóztatják le az embereket, többnyire indoklás nélkül, és igyekeznek izolálni az általuk megtámadott településeket akár informatikai, akár közlekedési szempontból – félő, hogy rövidesen tömegmészárlásokra is sor kerülhet.

Ez a mai második rész megint egyetlen témát jár körül: a bucsai tömeggyilkosságot, illetve az azt felderítő nemzetközi sajtónyomozást. Ugyanis az emberiesség elleni bűncselekmény miatt induló vizsgálat jelentős részét nem a rendőri vagy hírszerző szervek, hanem a világsajtó végezte, a New York Times koordinálásával.

A tegnapi nap két szempontból volt kulcsfontosságú az ukrajnai orosz invázió történetében: egyrészt hatalmas katonai átszervezést jelentett be Moszkvában Putyin és Sojgu, másrészt Zelenszkij elnök megbizonyosodhatott afelől, hogy az Egyesült Államok továbbra is mögötte áll, sőt, Patriot légvédelmi rakétarendszerekkel is támogatja Ukrajnát.

A magyar bruttó átlagkereset vásárlóértéke az Eurostat szerint az utóbbi években folyamatosan javul, írja az Origo, sőt a koronavírus-járvány alatt is „előreléptünk egy-egy helyet minden évben, így már Portugáliát és Görögországot, Csehországot, Észtországot, Horvátországot, Lettországot, Bulgáriát és Szlovákiát is megelőzve állunk – a fentebb is említett – 19. helyen.”

Khamenei ajatollah végre méltóztatott felfigyelni az Iránban lassan száz napja tartó tiltakozási hullámra, és személyesen óhajt foglalkozni Szisztán-Beludzsisztán tartomány problémáival. Ez lehetne jó hír, ha nem tudnánk, hogy a síita ajatollahok milyen mély ellenszenvvel viseltetnek az odavalósi szunniták és a beludzs nemzetiség egésze iránt, így viszont valószínű, hogy a kitüntető „legfelsőbb fi

Mint ígértem, a mai második rész tulajdonképpen egy elméleti-katonapolitikai alapvetés, melynek közreadását egészen bizonyosan nem véletlenül időzítette a Biden-Zelenszkij tárgyalás napjára – mintegy tanácsadó jelleggel – az ISW. Tulajdonképpen tekinthetjük a kutatóintézet hivatalos véleményének, aztán estére kiderül, Biden véleménye mennyiben egyezik az ő nézeteikkel.

Putyin és Lukasenko bonyolult tánca folytatódna, de falsot fogott a zenekar, mert Zelenszkij, amilyen forrófejű, tegnap a háború háromszázadik napján elment Bakhmutba, hogy kitüntetéseket adjon át, Putyin meg eddig még a harctér közelében sem járt. Így nem lehet táncolni, Prigozsin a zenekarban belezavarodott a Lohengrin Nászindulójába, odalett a lagzi, most mindenki otthon duzzog.

Iránban tegnap kicsit kevesebb volt a tüntetés, cserébe erősödött az elnyomás, minek következtében megint több lesz a tüntetés, és ezt egész hosszú ideig lehetne így játszani, ha Khamenei rendszere nem táncolna az anyagi csőd szélén. De amikor az állami bank már nem hajlandó kiadni bizonyos összeghatár fölött a lakossági betéteket, a csőd már nem jövő, hanem jelen idejű.

Ma, a háború háromszázadik napján a második részben mindenféle hír akad majd, úgy, ahogy elém jöttek, kaotikusan, bár sajnos van rendszer ebben a káoszban, egészen pokoli rendszer van, de meg kell látni, észre kell venni, nem magától értetődő.

Találkozott hát tegnap a legendás pár, Putyin elment meglátogatni Alekszandrt Minszkbe, szaladt feléje, mikor meglátta, a repülőgép lépcsőjének utolsó fokát ki is hagyta, szökellt a reptér betonján, mint egy vágtázó csodaszarvas, volt csók, ölelés, virág, de valahogy érezni lehetett, hogy oda a régi tűz és szenvedély, már nem szikrázott közöttük a levegő.

Iránban némiképp megélénkültek a tüntetések, tiltakozások és ezzel egy időben tudatosabbá váltak a demonstrációk szervezői is. Tegnap kulcsfontosságú ideológiai döntést hoztak azzal, hogy kimondták: az is lehet hívő muzulmán, aki ellenzi az Iszlám Köztársaságot, mint államformát, és helyette szekuláris államot szeretne bevezetni.

Akárhogyan is nézem, Oroszország nem lett sem szelídebb, sem kellemesebb hely az elmúlt huszonnégy órában, hozza a formáját, mindenki teszi a dolgát, látszólag rend van, de emögött a rend mögött őskáosz örvénylik, indulatok tombolnak és tort ül az ostobaság.

Tegnap nem voltak a Zónán hírösszefoglalók, ugyanis nap közben műszaki hibákkal kellett szembesülnöm, melyek estére elhárultak ugyan, de sok értelme nem lett volna tegnap este kitenni azt a hírmennyiséget, ami pár órán belül úgyis elavul – ma pedig, lévén hétfő, az ISW megint elméleti napot tart, bár néhány fontosabb információ így is belefért a napi jelentésükbe.

Khamenei ajatollah a jelek szerint még mindig nem érti, mi történik Iránban, és vallási-ideológiai maszlaggal, propagandával próbálja betömni a haragos és éhes tüntetők száját. Ez nem fog neki sikerülni, már sokkal nagyobb a baj annál, mintsem üres szavakkal orvosolni lehetne, de nem fogja fel: holott már a gazdaság alapjai rogyadoznak.

Ma a Zónán műszaki problémák voltak – egyébként több magyar híroldalon úgyszintén, tehát senki se tekintse úgy, hogy ezt az egy kis lapot érte volna támadás – amely gondoknak a műszaki háttere előbb utóbb tisztázódni fog, ezt az írást többek között azért követem el, hogy lássam, alkalmas-e már a szerkesztői felület munkára.

Rájöttem, hogy nem értem a dantei poklot. De nem csak a dantei poklot nem értem, hanem a poklot, részletes elképzelésektől függetlenül, mint a keresztények halál utáni (előtti?) legfőbb félelmének tárgyát. (A rabbinikus judaizmus nem riogat vele, dogmatikusan végképp nem, az iszlám már igen, viszont ott a halál inkább az őskeresztény mártírok „kapu”-jához is hasonlít, ellentétben a mai kereszténye

A mai második részt egyetlen személynek szentelem, igen, Neki, a Világ Reményének, Oroszország Ragyogásának, vagyis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, ki csak népének él (vagy az Lenin? El vagyok néha tévedve ezek között az orosz félistenek között, végül is mindegy), akinek most már érdemeihez méltó aranyszobra is áll, igaz, Angliában.