Ha annyi ezresem volna, ahányszor megkérdezték tőlem utóbbi időben, „miért olyan fontos az oroszoknak Bakhmut, mi van ott?” sarokházat talán nem vennék belőle, de jó darabig vígan élhetnék belőle. Egy olvasóm sejtése szerint – ő azok közé tartozik, akik még soha nem kommenteltek ostobaságokat az írásaimhoz – az orosz hadsereg azt hiheti, hogy ott őrzik az ukránok Monomah sapkáját.

Putyin ukázba adta hát az orosz haderőreformot, Sojgu pedig végrehajtja, legalábbis képességei, de főként lehetőségei szerint, ami hogy úgy mondjam, ismerve az orosz gazdaság jelen állapotát, szó szerint bármit jelenthet. A tervek nem lennének eltúlzottak, bár meglehetősen nagyralátóak, mármint akkor volnának reálisak, ha nem az Oroszországi Föderáció, hanem Kína államkincstára állna mögöttük, de

Iránban nincs nyugalom, sőt: ahogy a helyzet kinéz, még csak most kezdődik a tánc. Ami nem lesz mulatság, főleg nem a rendszer kiszolgálói és vezetői számára: most már összehangolt sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakoznak az őket ért igazságtalanságok és méltánytalanságok ellen a petrolkémiai ipar munkásai. De nem csak ők – minden, egyébként jogos sérelem egyszerre tör felszínre.

Nos, elég tömören – már amennyire tőlem telik, és az időmből futja – és nagyon vázlatosan, mert már unom. Önök is unják, ezért nem nyálazzuk át Ádámtól és Évától az egész történelmet, csak egy kicsi szakaszát, azt is éppen hogy. Nem Önök miatt, hanem vannak más kedves Olvasók is, pont tegnap tiltottam le egyet.

Prigozsin végleg kiesni látszik az elnöki kegyekből, de csak a kegyekből esett ki, az ablakon egyelőre még nem: valószínűleg egészséges életösztönnel óvakodik a magas épületek látogatásától, de kieshet ő szuterén ablakából is, ha nagyon muszáj lesz neki... mindenesetre mostani helyzetében lehet, hogy szembefordul Putyinnal, ami érdekes helyzetet teremthet.

Irán sosem látott produkcióval kápráztatja el a világot: nincs olyan területe a közéletnek, amelyet ne sikerült volna válságba juttatnia Khamenei és Raisi kormányának. Egyszerűen nincs. Válságban a gazdaság, az ipar, az energetika, az emberi jogi helyzet, a kisebbségek helyzete, a jog- és esélyegyenlőség, a külpolitika, a rial árfolyama – egyedül a fegyveres erők és a titkosszolgálatok tartják még

A mai második rész egy igen érdekes, még csak formálódó tervvel foglalkozik, amiről egyelőre nem sokat tudunk, amit mégis, azt pedig nem a legmegbízhatóbb forrásokból, tehát kérek mindenkit, hogy kezelje a továbbiakat maximum lehetőségként, ne vegyük egyelőre készpénznek a venezuelai elnök hőbörgését – ha létezik is a javaslat, biztos, hogy nem az ő fejéből pattant ki.

Ma hétfő van, nem zajlott tömeges rakétatámadás sem, ami azt jelenti, hogy az ISW agytrösztje megint elméleti napot tart: közlik ugyan a legfontosabb híreket, de mivel ez most egy viszonylag nyugodtabb pillanat, kicsit latolgatják azt is, hogyan, miképpen és meddig folytatódhat a háború Ukrajnában. Bizony, minden jel arra mutat, hogy sokáig fog tartani.

Irán belpolitikája minden nap újabb meglepetést tartogat a krónikás számára. Nem a tiltakozóké, az körülbelül elvárhatóan, követhetően működik, hanem a hivatalos állami belpolitika, az terem olyan bolondgombákat, hogy minden szibériai sámán megnyalná utánuk a tíz ujját. Vetekszenek az őrültségeik talán még a magyar kormánymédiával is.

Az orosz hadsereg minden eszközét és képességét beveti a jelenlegi harcokban, de ez maximum átmeneti sikerekhez elég: a tegnapi tömeges rakétatámadás például okozott némi meglepetést a kijevi légvédelemnek, de nem végzett tragikusan nagy rombolást a fővárosban: annál több kárt tett egy dnyiproi lakóépületben, ahol már több, mint húsz halottja és legalább hetven sebesültje van a rakétatalálatnak.

Irán már nem csak forrong, Irán már fázik is kegyetlenül. Kezdenek kiderülni a krónikus földgáz-hiány okai – a kormány elmulasztott beruházni a kitermelésbe, márpedig anélkül akármennyi földgáz lehet az alsóbb rétegekben, magától nem jön fel – és most már iskolákat, közintézményeket kell bezárni a fűtetlenség miatt.

Ez a mai második rész a háború látszólag szelídebb, hátországbeli arcával foglalkozik, de ez az arc csak látszólag barátságosabb, meg annyival különb a harctérinél, hogy legalább nem lőnek, Viszont a propaganda alaposan átszövi és a politikai cselszövések bizony nem kerülik el a katonák otthon maradt családtagjait sem.

Azt most már egészen biztosan állíthatjuk, hogy az orosz hadsereg vagy elfoglalta Szoledart, vagy nem, mert harmadik lehetőség nincs. Ezen belül folyik a hatalmi- és presztízsharc a Wagner és a VDV-alakulatok között, azzal kapcsolatban, hogy melyiküket illesse a város bevételének kétes dicsősége, bár igazából ezek Prigozsin utóvédharcai a cárevicsi címért.

Iránban valamelyest megélénkültek a tüntetések, mármint az elmúlt két naphoz képest, amikor egyáltalán nem zajlottak tiltakozások, de hát világos, miért: a pénteki ima után mostanság mindig tüntetni megy az iráni nép, hiszen bőven van rá oka. És a pénteki imát úgysem hagyja ki senki, ha meg már együtt van a társaság, akár demonstrálhatnak is.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ahogy egy magyar miniszterelnök fogalmazott régebben, fontos, bár nem szenzációs hírt van alkalmam közölni a nagyérdeművel, mely szerint Nyikolaj Patrusevnek, az orosz Biztonsági Tanács titkárának, Putyin egyik potenciális utódjának elment az utolsó csepp esze is, tehát most már bármikor alkalmas cárnak.

Nincs mit szépíteni a dolgon, a rossz hír is hír, eltagadni bűn, mondjuk ki kereken: nagyon úgy néz ki, hogy Szoledar elesett. Utóvédharcok talán még zajlanak, de arra a városra – vagy inkább a romjaira – egyelőre keresztet vethet Ukrajna. Most már csak az a kérdés, mihez kezd az orosz hadsereg azzal a kősivataggal, ami a birtokába került, mert sok hasznát nem fogja látni.

A mai iráni hírösszefoglaló rövidebb lesz a megszokottnál, ugyanis az a hír, hogy nincs hír, illetve kevéske akad ugyan, de az se jó. Nem baj, legalább pihen kicsit az a szegény, megkínzott, elszegényedett ország, rájuk is fér egy kevés nyugalom – kevés, mert az ajatollahok és zsoldosaik sokat nem hagynak nekik.

A mai második rész három talpig becsületes orosz hazafiról szól, három valódi példaképről, akik sosem mulasztják el kinyilvánítani hűségüket az állam, annak vezetése, a hadsereg és leginkább Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin iránt, aki ezt azért el is várja ettől a három cégéres gazembertől. Mert azok: hiába „hazafias példaképek”, ha megvakargatja őket az ember, kilátszik a kilométeres priuszuk.

Bonyolult táncot lejt Putyin a Kreml fényes báltermében, egyet bólint a piruló Prigozsinnak, egyet pukedlizik az arcát legyezőjével kacéran takaró Geraszimov felé, de fél szeme végig Szurovikinen pihen, közben hol erre, hol arra lejt, mint egy különlegesen zavaros terepviszony a Donbásszban, és a milbloggerek fáradhatatlanul húzzák a menüettet.

Pár napos szünet után újra jelentkezik a Zóna a megszokott hírösszefoglalókkal, így ma is először az iráni eseményekről lesz szó. Jóllehet a tiltakozások kezdete óta a tegnapi volt az első nap, amelyen nem zajlottak tüntetések – vagy csak nem szereztünk róluk tudomást – a helyzet kicsit sem javul, kicsit sem konszolidálódik. Sőt ellenkezőleg, romlik.