Mindenekelőtt szeretném emlékezetünkbe idézni, hogy Moldovában egy hét múlva országgyűlési választásokat tartanak. Ne tessék felnyögni, hogy „már megint”, ugyanis tavaly csak elnökválasztást tartottak és népszavazást az uniós csatlakozásról – ezt igen-igen szoros eredménnyel ugyan, de elbukták az oroszbarát erők, melyek most meg kívánják tartani a visszavágó mérkőzést.

Tudom, ezzel az írással eleven parazsat gyűjtök a saját fejemre, de mégis, úgy érzem, kötelességem megírni. Ez egy tanulmány, amit Dan Diker közölt a The Insiderben, és sajnos nem tudok mást mondani: egyetértek vele. Izraelben a „kétállami megoldás” elképzelhetetlen, elég ránézni a térképre – de akkor miért erőltetik?

Ha azt írom, hogy hatalmas az örömünnep a magyar kormányoldal és a szélsőjobb sajtójában, eufemizmussal éltem. Egyesek már valóságos extázisba kezdenek esni attól, hogy Donald Trump amerikai elnök azt közölte saját szociális média-felületén, miszerint terrorszervezetté kívánja nyilvánítani az antifát, sőt, még annak támogatói is készüljenek legalábbis a bűnvádi eljárásra. Ma ezt fogom körüljárni,

Ha nem követnek el merényletet Charlie Kirk ellen, minek következtében az Egyesült Államok épp most ismerkedik meg a sztálini csisztka fogalmával, most a világpolitika egyik alapkérdése lenne Donald Trump drogháborúja Venezuela, illetve sokkal inkább a korrupt és aljas Maduro-rezsim ellen. De a helyzet másként alakult, jóllehet ettől még a drogellenes hadművelet továbbra is központi kérdés, csak é

Nyugalom, semmiféle irredentizmusról nem lesz szó, ezt előre jelezném, amint azt is, hogy manapság vigyázni kell a halottakkal. Mégpedig nagyon kell vigyázni, mert bármit is mondunk róluk, ránk süthetik, hogy megünnepeltük a halálukat. Ezért is sietek leszögezni: őszintén sajnálom a boldogult Kásler Miklós halálát és távol álljon tőlem az örvendezés a gyászeset, vagyis nem túl rég megesett elhunyt

Ez a nap is eljött, kérem, elkészült a vádirat Călin Georgescu, Horațiu Potra és bűntársaik ügyében, akik tavaly megpróbálták átvenni a hatalmat Romániában. Az eljárás bonyolult lesz és szerteágazó, sőt, ítélet sem várható egyhamar (ebben nagy a román igazságszolgáltatás: Ion Iliescu perét egészen a vádlott haláláig húzták el, sőt, még most, utána is tart...), azonban érdemes betekinteni abba, hog

Andrej Percev, a kiváló orosz újságíró az utóbbi években nem csak sebészi pontosságú elemzésekkel örvendezteti meg a közönséget, de heti hírlevéllel is, amiben az aktuális moszkvai és vidéki híreket ismerteti, sőt, a saját véleményét is hozzájuk teszi. A múlt heti összefoglalót mutatom be, és ahol lesz, ott én is megteszem a magam megjegyzését, szokás szerint csillag alatt, a bekezdés végén.

Végre eljött a várva várt pillanat, ma nem kell Charlie Kirk ügyével foglalkozni, mert nincs semmi újság ezen a téren – megírhatom a napok óta tervezett tudósítást Ramzan Kadirov kedves egészségéről. Annyit jeleznék előre, hogy ne tessenek csodálkozni azon, miszerint ebben a pár oldalban kevés kivétellel mindenkit Kadirovnak hívnak, nagy a csecsen vezér családja és mindenkinek kell valami jövedelm

Reggel még kicsit reménykedtem, hogy ma nem kell Charlie Kirk halálának következményeivel foglalkoznom, ki is néztem egy részletes jelentést Ramzan Kadirov kedves egészségéről, ami most épp nem a legjobb, de hát szegény skribler szándékát boldog Isten bírja, az újságírásban épp úgy, mint a sakkban, a fogott figura lép, és én ezt a figurát tegnapelőtt megfogtam, most meg nem ereszt.

Amitől tegnap még csak tartottam, ma valóra vált, akik tegnap Amerikában polgárháborút és bosszút emlegettek, ma támadásba lendültek. Egy nap alatt még nem sikerült eljussanak a szó szerinti gyilkosságig, de karriereket már sikerült derékba törniük, sorsokat már sikerült tönkretenniük: ráadásul elhozták az Egyesült Államoknak a besúgás kultúráját.

Nap, mint nap láthatjuk, ahogy felnőtt, önmagukat eltartani képes emberek örvendeznek, ha baj éri őket, ünneplik, ha veszélybe kerülnek – azt tetszik gondolni, hogy ez nem mindennapos dolog? Dehogynem, például a kormánymédiában európai uniós és mindemellé magyar állampolgárok szoktak örömükben csujjogatni, ha az Uniót valami veszteség éri.

Ebben az írásban nem fogom elemezni miféle ember vagy milyen személyiség volt Charlie Kirk. Azt azonban leszögezem, mielőtt belekezdek, hogy mindenféle és bármiféle politikai gyilkosságot helytelenítek. A minimálisan szükségesnél alaposabban a merénylet körülményeit sem fogom részletezni, ugyanis megtette ezt helyettem a világsajtó egésze. Én most a merénylet következményeivel, és csakis a követke

Legyünk pontosak, nem kizárólag a Facebookról van szó, hanem az összes komolyabb közösségi oldalról. Melyek már annyira közszükségletté váltak, hogy a nepáli nép fellázadt, mikor betiltották őket, bár a helyzet nem egészen arról szól, hogy csak a napi mémek és csevegések hiányoztak nekik: ellenkezőleg, sok minden ismerős lesz nekünk az eseményekből, túl sok minden... Lássuk, mit derített ki a Nova

Kamcsatka meg még messzebb. Persze minden attól függ, hogy mitől messzebb: Honolulu Kamcsatkától durván hatezer kilométer, míg az amuri körzet Ukrajinka légibázisa az ukrajnai harci zónától pedig nem kevesebb, mint nyolcezer kilométerre fekszik légvonalban, Kamcsatka és Csukcsföld még messzebbre esik. Innen is tudjuk, hogy nem mindegy: Honolulu vagy Kamcsatka. Más okokból sem az, de ezeket itt és

Kérem, én most nagyon, harsányan, kárörvendően és kissé fülsértően röhögök. Ugyanis a fél világ, de legfőképpen a magyar sajtó „biztonságpolitikai szakértői” bogozgatják ezekben a pillanatokban tulajdon nyakukra ügyetlen ujjaikkal azt a selyemzsinórt, amit maga Patrusev elvtárs küldött nekik, egyenesen Moszkvából, éspedig a feltétlenül kormánypárti, Kreml-barát Komerszant útján.

Nem gondoltam volna, hogy maga Bayer Zsolt lesz az, aki megvilágítja az elmémet egy Marx-idézet kapcsán. Azt mondta ugyanis a szakállas Marx úr vagy elvtárs (bár nekem is van szakállam, de nem akkora, mint neki volt, biztos azért nem értettem a szavait), miszerint az ember a kommunizmusban „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus”. Ezt már gyermekkoromban is rejtélyesnek találtam.

A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.

Ritka dolog, hogy legalább akkora hazug látogasson a Fehér Házba, mint Donald Trump – ha úgy vesszük, kissé udvariatlan is ez a házigazdával szemben – de most mégis megtörtént, mert szükség volt rá. Akárhogyan is nézem, Benny Johnson van olyan simlis kókler, mint az elnök. Csak azért nem nagyobb nála, mert kevesebb a hatalma, de mindent megtesz vezéréért – és mivel ő hazudozni tud a legjobban, ebb

Az ukrajnai helyzet megoldása érdekében lázas semmittevés folyik világszerte. A nagyhatalmak már nem is próbálnak egyezkedni, mióta Trump rájött, hogy az általa szorgalmazott békeszerződés kicsit bonyolultabb szerkezet lesz egy üveggolyónál, Putyin az időt húzza, Hszi Csin-ping üres szólamokat pufogtat – Európa pedig egy nagyon nehezen megvalósítható, talán irreális terven dolgozik, ami a jelenleg

A kínai fővárosban megtartották azt a katonai felvonulást, amit a világ egyik fele várt, másik fele meg tartott tőle, ugyanakkor nem lettünk sokkal okosabbak a látott műszaki csodáktól – ezek a parádék általában amolyan „haditechnikai divatbemutatók”, persze nem az egyenruha szabásáról szólnak, hanem ilyenkor szokták a nagyhatalmak bemutatni a legfrissebb szabású kis (és nagy) csipkés, habos-babos