Kicsit tisztázni kell a ritkaföldfémek helyzetét, ugyanis eléggé különös nézetek terjednek velük kapcsolatban. A sajtó egy része, mely nem szeret utánajárni a dolgoknak, valahogy úgy emlegeti ezeket az elemeket, mint ahogy korábban a kőolajat vagy az uránt, valami homályos kincsként, aminek köze van a jövőhöz és mindenképpen borzalmasan sokat kell érjenek, mert hát a nevükben is benne van, hogy „r

Ha valaki eddig abban az illúzióban ringatta magát, hogy Donald Trump majd rendet tesz a világban, most már végképp ideje felébrednie. A legújabb „béketervének” kiszivárgott részletei láttán az ember hajlamos arra gondolni, hogy a volt amerikai elnök talán nem is a világbékét, hanem sokkal inkább a Kreml kényelmét tartja szem előtt. Trump javaslata ugyanis nem más, mint egy old scool deal: Putyin

Szögezzük le: az a Matrjoska, amiről szó lesz, nem egy szétszedhető baba, amiben egyre kisebb és kisebb, hasonlóképpen szétszedhető babák vannak, semmi köze a népszerű orosz fajátékhoz. Illetve, jellemző a névválasztás, de erről majd később – egyelőre jeleznem kell, hogy a most tárgyalt Matrjoska egy aljas, minden hájjal megkent orosz álhír-terjesztő csoport neve, ami különösen becstelen, sajtóham

A fontos hírek időnként szerényen megbújnak a többi között, az, ami holnap felforgatja a világot, ma még egy pandabébi születése és egy forgalomelterelési értesítés között üldögél és mindenkinek elkerüli a figyelmét. Esetünkben ez nem teljesen igaz: az Egyesült Államok diplomáciájának felszámolásáról szóló tervek címlapra kerültek elég sok helyen, csak mintha senki sem vette volna észre a jelentős

Az Oroszország és Ukrajna közötti „béketárgyalások” amerikai közvetítésével kapcsolatban nekem mindig egy régi székely vicc jutott az eszembe, melynek során Ábel bácsi reggel hatalmas fatörzset farag az udvarán, és mikor megkérdik tőle, mi lesz ebből, büszkén mondja: „Székelykapu, ha el nem b*szom!” Délben már vékonyabb ugyanaz a fa, rá is kérdeznek, hogy mi lesz belőle, Ábel bácsi kicsit kevésbé

A Kaukázus hivatalosan még nem nevezhető válsággócnak, bár minden adott, hogy azzá váljon: igaz, fegyveres konfliktusra inkább az északi részén számíthatunk, de az Egyesült Államok külpolitikájának fordulata – vagy inkább állandósuló szlalomozása? – a terület déli részén is roppant káros hatást fejtett ki a Moscow Times elemzése alapján.

A houthik tevékenysége sajnos közismert, és annak ellenére, hogy a mögöttük álló Teherán egyre kevésbé képes támogatni őket, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok egymás után méri rájuk a ki tudja, miért, de nem túl hatékony légicsapásokat, nem tűnik úgy, hogy lényegesen gyengülnének (ami valószínűleg orosz katonai támogatásra utal).

Zajlanak az amerikai-orosz béketárgyalások, mint tavasszal a Jenyiszej, csak az a bajuk, hogy még annyi eredményre sem jutnak, mint az említett természeti jelenség. Hogy ez mitől van? Talán attól, hogy az amerikai fél reménytelenül más malomban őröl, mint az orosz. Erről írt elemzést a Moscow Timesba Borisz Bondarjev.

Szokásomtól eltérően a mai írás nem friss és aktuális témával foglalkozik, a legjobb indulattal sem mondhatnám, hogy egy majd’ kétezer éves bírósági eljárásnak bármiféle hatása volna a mai eseményekre. Mégis érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, ugyanis valódi tudományos ritkaságról van szó – ami szokás szerint több kérdést vet fel, mint amennyire választ kapunk a legújabb kutatások alapján.

Ez a mai írás kicsit színes lesz és nagyon abszurd a maga balkáni módján: megtudhatjuk belőle, hogy Cezar Ionaşcu, a Bukarestben élő orosz propagandista hogyan is él és állítólag mennyiből. Nos, ha az adóbevallásának hiszünk: nyomorog, ha a reklámjainak: dőzsöl. De hogyan lehetséges ez? Először megpróbálom bemutatni mai ügyfelünket, első sorban a Newsweek román kiadásának cikke alapján. 

Mint tudjuk – vagy nem tudjuk – a perzsa Xerxész a maga idejében, mikor Göröghonra fájt a foga, hatalmas, 1,2 kilométeres hajóhidat veretett a Hellészpontoszra, hogy azon keljen át a körülbelül nyolcszázezres seregével. Azonban a vihar szétkapta a hidat, mint Floki a lábtörlőt, amitől a perzsa uralkodó, aki nem kedvelte az engedetlenséget, igencsak megharagudott.

Nagyon érdekes kérdést feszeget Andrej Szmoljakov a mai The Insiderben, nevezetesen azt, hogy miért bocsátanak meg mindent a jobboldali szavazók a saját politikusaiknak? Miért, hogy elvek ide vagy oda, Donald Trumpnak vagy Orbán Viktornak, sőt, még a náluk alacsonyabb rangú potentátoknak is mindent szabad, kimondhatja a bűnösségüket száz bíróság, akkor sem görbül hajuk szála sem?

Rendszeres olvasóim már megszokhatták, hogy hétvégenként gyakran idézem Andrej Percev kiváló elemzéseit az orosz politikáról: nála kevesen tudnak többet arról az országról, és kevesen járatosak a külpolitikai berkekben és a tambovi választókerületi bizottságokban egyaránt. Lássuk, ezen a héten mi volt az a két hír, amit fontosnak talált.

Ha költőien akarnék fogalmazni, azt mondanám Ady Endrével, hogy „törjön százegyszer százszor tört varázs”, de ez a mostani üzenet nem lesz sem elbocsátó, sem szép. Viszont már legalább százegyedszer kell megtörni a „biolaborokról” terjedő legenda gonosz varázslatát – és azt is el fogom magyarázni, hogyan működik ez a fajta fekete, sőt, orosz mágia.

Régen volt már szó a Zónában Szíriáról, nem, mintha nem zajlana ott most is az élet (és a halál), de egészen egyszerűen nem volt sem idő, sem terjedelem ezzel a területtel foglalkozni Trump elnök ámokfutása miatt. Most pótolom a mulasztást, éspedig a Riddle elemzésével, ami az ország jelenlegi helyzetét mutatja be, az orosz érdekek bemutatása mellett.

Vagy Stirlitz Londonban, nagyjából mindegy is: Andrej Szoldatov és Irina Borogan, az orosz szolgálatok jelenleg ismert legkomolyabb civil szakértői szerint ez volna a moszkvai hírszerzők és elhárítók rémálma. Lássuk, hogyan fejtik ki ezt e kétségtelenül érdekesen hangzó tételt a CEPA hasábjain.

...akkor lenne csak nagy a baj Oroszországban. Ettől ugyan nem kell egyelőre tartani, minden jel arra mutat, hogy a Putyin-rezsimnek elemi érdeke minél tovább elnyújtani a harcokat, de a Jamestown Intézet pár nappal ezelőtti tanulmánya szerint sok fej fő most Moszkvában, melyek mind azt próbálják eldönteni, mihez kezdjenek majd, ha beköszönt az általuk cseppet sem óhajtott béke.

Könnyen meglehet, hogy a szudáni polgárháború jelenlegi szakasza a végéhez közeledik. Azért beszélek „jelenlegi szakaszról”, mert annyi érdek ütközik ott, hogy nem kétséges: lesz még folytatása a harcoknak, van nagyhatalom, amelyeknek érdekében áll szítani az ellentéteket. Mármint egészen addig, míg meg nem kap mindent, ami csak ér valamit abban a szegény országban. Ezt a nagyhatalmat Oroszországi

Előrebocsátanám, hogy nekem ezzel a történettel vannak bizonyos gondjaim. Az első rögtön az, hogy a főhősnő a szó szoros értelmében csak a GRU-nak volt ügynöke, hiszen a Szabadság Rádiónál dolgozni nem jelent ilyesfajta elkötelezettséget. A másik az, hogy a kémregényben véleményem szerint túl alacsony összegekről van szó: ennél több pénz szokott forogni az ilyen ügyek során.

Pár éve elhunyt kolléganőm, főszerkesztőm - nyugodjon békében - szokta volt mondogatni a sajtóról, ha ritka pocsék írást olvasott, hogy „kérem, ez valamikor egy szakma volt”. Ugyanez mondható el a hírszerzésről és szabotázsról is: hol van már az az idő, mikor a britek a második világháború alatt gondosan kiképezték a SOE tagjait, és ha bajba kerültek, a lehetőségekhez képest igyekeztek kimenteni ő