Megint különös helyzetben van a krónikás, ugyanis, mint már többször jeleztem, az ISW napi jelentései a lehető legpontosabbak és több forrásból ellenőrzöttek, azonban pont ezért – mindig van egy nap késésük. Az alább közölt jelentést például tegnap greenwichi idő szerint este hatkor zárták le, így aztán nem is tartalmazhatja a mai eseményeket, melyek a Brjanszki Területen játszódtak le.

Iránban a népharag hullámai egyre magasabbra csapnak: az emberi jogok sérelme, a szegénység, a téli hideg, a nyomor, a korrupció, a brutális elnyomás és a környezetszennyezés is elegendő volna ahhoz, hogy a rendszer változását és a vezetés vesztét kívánja majdnem mindenki, de az iskoláslányok (és időnként fiúk) megmérgezésének ügye már mindenkit felháborít.

Sem az oktatás, sem az egészségügy nem rövid távú befektetések, különösen az előbbi. Sokat kell rájuk költeni, különösen az utóbbira. Lehetnek rentábilisak, de nem ebben az azonnal lefölöző rendszerben, nem az államon – ami a lefölözés katalizátora – keresztül magánvagyonokba csorgatva, és szintén hosszú távon.

Ez a mai második rész kicsit rendhagyó lesz, ugyanis találkoztam egy rövid, de érdekes tanulmánnyal a Europe's Edge-en, a Center for European Policy Analysis online folyóiratában arról, hogy a világot most megváltoztatni akaró „szuperhatalmak”, az orosz medve és a kínai sárkány hol is helyezkednek el világunkban, azt ismertetem.

Hogy tömör legyek, ha ez orosz offenzíva, én éneklő kanonok vagyok. Márpedig hivatalosan ez a métereket ide-oda araszoló, bár rengeteg emberéletbe kerülő maszatolás állítólag dicső támadások sorozata, aki nem hiszi, olvasson RIA Novosztyit. Hinni akkor sem fogja, de legalább látja majd, hogyan kell eladni franciakrémesnek a lócitromot. Mert erről van szó.

Iránban tüntetnek a fiatalok és tüntetnek az öregek, tüntetnek a diákok, a tanárok és a nyugdíjasok, férfiak és nők, szülők és gyermekek, egyáltalán, mindenki tüntet az ajatollahokat és a biztonsági erőket kivéve, ugyanis mindenkinek egyformán felkopik az álla. Az országban alig van már élelmiszer, a kikötők előtt horgonyzó hajók viszont tele vannak vele, csak nem lehet őket kirakni.

A mai második részben körülnézünk kicsit Putyin elnök háza táján. Ez részben szó szerint értendő, a valdaji rezidenciája is érdemel némi figyelmet, másrészt megtudunk némely apróságokat az anyagi és családi viszonyairól, és higgyék el: ez nem intimpistáskodás, van az a szint, ahol már a magánügy is bőven közügy.

A harcok folytatódnak, de döntő összecsapásokról, területi nyereségekről vagy veszteségekről nem beszélhetünk, viszont az orosz haderőreform töretlenül zajlik, mert azt így, háború idején a legjobb lebonyolítani, mikor máskor tennék? Az átszervezések minimum népszerűtlenek, sőt, már van új támadási taktika is, sokkal izgalmasabb, mint a régi volt.

Amint az vérható volt, ma szó szerint hírdömping érkezett a két nap pihenő után újra munkába álló CTP-től, melynek alapján elmondható: Iránban kiújultak a tiltakozások, demonstrációk, és idén még nem látott szintet értek el. Ami nem csoda, hiszen van baj elég, és a legáltalánosabbal – az inflációval – a kormány látványosan nem is hajlandó foglalkozni.

Ebben a mai második részben újból Andrej Szoldatov és Irina Borogan egyik írását veszem elő, azt mutatja be ugyanis a szerző – és az ő nyomán én is – hogy mi a helyzet az orosz munkaerő-piacon így, mozgósítások után és előtt? Mi lenne, hozzák vissza szép alaposan a régi Gulág-rendszert, amit Szolzsenyicintől Dancig Baldajevig és Juz Aleskovszkijig annyian bemutattak nekünk.

Hétfő van, ilyenkor a megszokott harctéri jelentés is épp csak a legfontosabb hírekre szorítkozik, az ISW – ha csak nem zajlanak sorsdöntő események az első vonalban, és most nem zajlanak – ilyenkor elméleti napot tart, és érdemes az írásaikra odafigyelni. Kiderül, hogy a hadtudomány mennyire interdiszciplináris, mennyire összefügg más tudományokkal.

Az iráni rendszer krízise tovább folytatódik, hiszen tegnap óta nem történt semmiféle csoda, ami helyrehozta volna a sok évtized alatt elkövetett hiba- és baklövés-sorozatot, ami az országot jelen, siralmas állapotába taszította. Mondjuk nehezen is lehetne ilyen mirákulumot elképzelni, meglepően sokoldalú kéne legyen, ahogy az ország válsága is kiterjed az élet minden területére.

Ebben a mai második részben érdekes témát fogok kóstolgatni – nagyon mélyen nem megyek bele, ugyanis jelenleg kevés a kutatási anyagom hozzá, akad ugyan, de nem elegendő, hosszabb írást is érdemelne a téma. Az FSZB mágiájáról és mágusairól lesz szó, akik azonban nem is mindig ezoterikus eszközökkel dolgoznak.

Minden jel arra mutat, hogy a „kínai béketerv” nevű diplomáciai-dezinformációs művelet zátonyra futott és elsüllyedt abból a szempontból, hogy Biden elnök egyértelműen elutasította, feltéve azt az egyszerű kérdést, hogy mi köze van Kínának ehhez a konfliktushoz, mely határaitól messze zajlik? Semmi, bár a „béketerv” Ukrajnát magát is ki akarta hagyni a tárgyalásokból, melynek határain belül zajlik

Vasárnap van, a Zóna rutinosabb olvasói már tudják, hogy ilyenkor háztájiban termelem meg az iráni híreket, mert a CTP (Critical Threats Project) pihenőnapokat tart, ma és holnap nem lesz ellenőrzött napi jelentés, de azért iráni sajtó így is van, érkeznek az információk, nem maradunk értesülések nélkül. Legfeljebb a tüntetésekről nem tudok beszámolni.

Tegnap, az Ukrajna elleni orosz invázió évfordulóján épp csak megemlíteni volt időm a jeles napot, de talán jobb is így, mert mára érdekesebb elemzést találtam róla, mint amilyent én magam írhattam volna, ugyanis ennek a támadásnak a következményeit maguk az oroszok mindenképpen jobban látják. Főleg az emigráns, ellenzéki oroszok.

A hivatalos Moszkva meg sem említette az Ukrajna elleni invázió tegnapi évfordulóját, ami bölcs belátásra vall, mert nem igazán lett volna mit megünnepelniük: győzelmeik nincsenek, a frontok állnak, eredményeket nem tudnak felmutatni, inni meg évforduló nélkül is lehet. Medvegyev a változatosság kedvéért most Lengyelországot akarta letörölni a térképről, de róla tudjuk, hogy nem szabad ember felé

Iránban mindig is volt nemzetiségi probléma – ahogyan vallási is, hiszen az ország népei távolról sem ugyanahhoz a felekezethez tartoznak – de a kisebbségi jogok körül most kezd fellángolni a vita, ugyanis bár egyik népcsoportnak sincsenek szeparatista tervei (talán a kurdok egy szűk körét kivéve) de mindegyik követeli azokat a jogait, amelyeket a mostani rendszer tökéletesen semmibe vesz.

Ma egy éve indult meg Ukrajna ellen az orosz invázió (maga a háború de facto már 2014 óta zajlott, csak alacsony intenzitással), tehát mostanáig egészen körülbelül 700 alkalommal írtam le a hírösszefoglalóim szokásos zárómondatát, mely szerint „Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak”. Azért nem 730 alkalommal, mert közben párszor elutaztam és párszor kimaradt a második rész, ahog

Iránban megint a nyomor és a hidzsáb körül forog minden, és az ember eltöpreng: hogy nem képesek az ajatollahok felmérni a makacskodásuk súlyát?