Nagyon nem jó felé megyünk, emberek. És még ha csak mennénk, ballagnánk... de rohanunk, mint Ady a forradalomba. Csak mi az ellenkező irányba tartunk, rohamléptekkel, előre szegezett szuronnyal, elszántan, eltökélten, neki egyenesen a szakadéknak.

Engem különösebben nem érdekel a futball – és ez igen-igen enyhe kifejezés –, de ilyenkor ránézek. Nem a meccsre, ahhoz nincs türelmem, hanem valamelyik újságra, hogy hogy áll. Türelemből amúgyis kevesem van, és azt a keveset nem erre tartogatom.

Shakespeare annak idején megírta az „Ahogy tetszik”-et, én most megírom az „Ahogy vesszük” című szösszenetet, mindkettő vígjáték, bár az avoni hattyú darabja előnyösebb helyzetből indul, én meg csak Ferihegyről. És nálam nem fog férfiruhába bújni Rosalinda, bár a csoda tudja, hová fejlődik még ez az üzlet.

Nem nevezném nagy sikernek ugyan, pedig hát mégiscsak világrekord: hazánkban találták meg a világ két valószínűleg legostobább neofasisztáját. Nem egy szimpla országos csúcs dőlt meg a minap: bízvást állíthatjuk, világrekordról van szó.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, legyenek erősek: Kövér-ciklus előtt állunk. Mint tudjuk, Kövér László házelnök, akár számos pálya- és párttársa, ciklikusan működik, hiperaktív periódusok váltakoznak tevékenységében rövid, letargikus korszakokkal.

Újítást szeretnék bejelenteni. Nem olyan nagy találmány, tulajdonképpen a most bejelentett pedagógusképzési tervek továbbfejlesztése, de mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert megoldja a lassan vészessé váló tanárhiányt, mégpedig tökéletesen.

Azt mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ha már gyereknek néznek, akkor kérek csattogós lepkét, kakasos nyalókát, vattacukrot és rendes, kétkerekű biciklit, nem háromkerekűt. Ha meg hülyének néznek, akkor más a helyzet.

Nagyon sajnálom, de nem tudok másképp fogalmazni: a mai hírek jelentős része az állati végtermékek körül forog. Mondhatni, a hírek tárgya a trágya, máskor sem különb a helyzet, csak azért mégsem ennyire egyértelmű. Nos, fogjuk be az orrunkat, húzzunk kesztyűt és lássuk, mi a helyzet.

Régebben is sokat mondtam, most csak ismételni tudom: Keleten semmi sem egyszerű. Főleg a Távol-Keleten. Burmában pedig szinte érthetetlenné vált a helyzet: nagyon nehéz átlátni, mi zajlik az országban és ebben nem segít, hogy a legtöbb európai és amerikai ember részigazságokat tud csupán még az aktuális eseményekről is.

A probléma a következő: az idők során népek, emberek, előttük állatkák, még előttük egyszerű organizmusok, még előttük, s ezen közben földrészek, tektonikus lemezek, kőzetek kavirnyáltak ide-oda, s még fognak is kavirnyálni.

Tudják, mi van akkor, ha az elvileg kommunista Munkáspárt elnöke azt nyilatkozza a klerikális, de legalábbis nagyon vallásos Vasárnapnak, hogy a liberalizmus korunk fasizmusa?

A Kampánygép voltaképpen egy igen egyszerű szerkezet, rokona Watt gőzgépének, más kérdés, hogy mindig eltátjuk a szánkat a működésétől, de hiszen erre a célra is tervezték. 1990 óta elég sokat láttam már működni, nekem újat nem mutat, csodálom is, hogy van akinek igen.

- Képzelje, Samu magyarul beszélt!

Azért nem lehet könnyű kenyér a kormánymédiában dolgozni. Szép a fizetés – csak ki tudja, meddig jár – de sok lehet a macera. Ráadásul olyan ügyesen van kitalálva a rendszerük, hogy mindenki saját magát macerálja, a vezetőségnek ezzel nincs is semmi tennivalója.

Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.

Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.

Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.

Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.

Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.