Egyéb

Most sem lennék Megafonos. Máskor sem – vannak szakmák, amikről az ember nem ábrándozik, senkit sem ismerek, aki gyermekkorában spanyol inkvizítor, japán kamikaze vagy magyar propagandista akart lenni – de most pláne nem. Ugyanis a Meta és az Európai Unió közötti koccanás következtében fel fog kopni az álluk, az egész üzleti és politikai modell megsemmisül.

A közösségi oldalak mára olyanná váltak, mint régebben a valóságshow-k voltak: mindenki szidja őket és mindenki tudja, a legapróbb részletekig, mi történik bennük, rajtuk. Könyvtárnyi irodalma van már az ilyen felületek által okozott problémáknak, és legalább egy másik könyvtárat tölthetnénk meg az előnyeikkel is – na jó, ez utóbbi jóval szerényebb és kisebb lenne.

Most majd csodálkozni tetszenek, de nem bontok pezsgőt. És nem anyagi okokból, telne rá, nem is azért, mert féltem az egészségemet – egyszerűbb oka van annak, hogy sem nem ünneplek, sem nem gyászolok: várom, hogy mi fog történni. Szűkkeblűség és rövidlátás volna most hejehujázni abból az alkalomból, hogy a Media1 értesülései szerint a Megafon lesz az Origo felettes szerve.

 Akkor ma megint a sajtóhelyzetről lesz szó, mármint a magyarról: ne mondja egyetlen önkéntes mérvadó sem, hogy „nem érdekli az olvasót”, ha nem érdekelné, nem lenne a távozó indexesek Facebook-oldalának 252 923 kedvelője. Szóval, érdekes ez a téma, csak egyre szomorúbb.  A kérdés ugyanis úgy vetődik fel, miszerint egyáltalán lehetséges-e ezentúl független sajtót előállítani?  Hogy anyagilag leh

 Igen, ezt is így írom, alig több, mint fél perces szakaszokban, így, mert nem lehet másképp. Hogy aztán ebbe én is bele fogok őrülni meg mindenki más is, aki kreatív munkát végez, az egy dolog, de örömmel látom, hogy most már hivatalos kutatások is megerősítik ezt a véleményemet.  Azt írja ugyanis a HVG, méghozzá az előfizetős részében, tehát nem mindenki látja (https://hvg.hu/360/202032__megsza

 Egyre több ilyennel találkozunk, valóságos tendenciája ez a mai magyar sajtónak. Mintha csak a hatvanas-hetvenes évek tértek volna vissza, akkor zajlottak ilyen csatározások a magyar értelmiség egyes köreiben, „Kicsi vagy kocsi?”, „Áru-e a kultúra?”, „Vita a kesudióról” címekkel, minden eredmény nélkül, ám roppant látványosan és lármásan. 

 Általában repülőgépet szoktak eltéríteni, blogot jóval ritkábban, mondhatni soha, most mégis komoly lehetőség van erre. Az ember csak teszi a dolgát, mint általában és egyszer csak azt fogja észrevenni, hogy olyasmibe keveredett akaratán kívül, amitől a legjobban tartott.

 Mindig is az volt a véleményem, hogy egy ország alaphangulatát, légkörét jobban jellemzik a kis, hétköznapi történetek, „apró képek”, akár Villon balladájában, mint a nagy, sorsdöntő világrengetések. Lássunk egy ilyen nagyon magyar, nagyon mai képet.  De apró a legjobb indulattal sem lesz.  Ugyanis Németh Szilárdot ábrázolja, az érzékeny lelkű, görög-római műveltségű klasszika-filológust, a műv

Őszinte aggodalommal figyelem, főként szakmai szempontból, ami a kormánysajtó berkeiben zajlik és teljesen ingyen, merő egy jóindulatból tanácsolnám nekik: nem kell mindent azonnal megvalósítani, ami az eszünkbe jut.

 Hölgyeim és uraim, „Miért szép?” című képzőművészeti rovatunk következik, abból az alkalomból, hogy tényleg meg kell kérdezzük: miért szép a Városliget új szobra, mely nem is igazán új, ellenben kétségtelenül meghökkentő? Az alkotás címe „Csillagnéző”, Szmrecsányi Boldizsár kortárs szobrászművész követte el és mindenképpen feltűnést fog kelteni.     Nem is akármekkorát.  Először is jegyezzük meg

 No, ilyen sem volt még. Majdnem megírtam Orbán Viktor múlt heti rádiós megszólalását ezen a héten, még jó, hogy időben észrevettem a tévedés lehetőségét. Én észrevettem – de vajon más észrevette volna? Kétlem, sajnos. És ez azért elég sokat mond arról, mennyire eredeti elme vezeti ezt a kis drótoktól öleltet. Azért érdekes hiba lett volna, annyi szent. 

 Szombat reggel, fogy a kávé, az ember egyre reménytelenebbül pislog a magyar sajtóba, keresi a híreket, és közben az jár a fejében, hogy újságírónak készült, nem csatornatisztítónak. De ki gondolta volna, hogy ebbe a bűzös kloákába keveredünk? Sőt, úszni is kell benne... na, vegyük fel a gumiruhát, elő a légzőpalackot, és merülés, nincs mese, dolgozni kell. 

 Hogy Schuster Lóránt mit gondol a világról, az egészen pontosan az ő dolga, amint az is, kinek mondja el. Ha elmondta, azt már az őt hallgató dönti el, mihez kezd az értékes véleményhalmazzal, összehajtogatja és elteszi emlékbe a szalvéták és nippek közé, a nagymama vitrinjébe, vagy közreadja a Magyar Nemzetben mindenki okulására. 

Vlágyenka magyarországi kalandjairól most kell írni, még ma, mert holnapra már le fogják tagadni azt is, hogy volt ilyesmi – igen szép mellélövés volt pedig, és nem nélkülözte a magyar nemzeti jelleget sem, mármint, ha úgy tekintjük, hogy ennek része az „ide, falura jó lesz így is” mentalitás. És végső soron: igazából megfelelt, le se kellett volna cserélni.

Szilveszter van, ilyenkor illik letenni az asztalra egy számvetést arról, mit is értünk el az elmúlt évben, mármint az ajtókilincsen kívül. A Zóna éve különösen rázós volt, a megtett út minden részletét nem is árulom el, hogy ne kelljen újra megtenni... de tény, hogy sikerült felállni a padlóról, pedig magam is azt hittem időnként, hogy ebből már nem lesz lap ebben az életben.

„Haladjon ön is a korral, zabráljon az oroszokkal!” (népi rigmus 1945-ből)

Úgy tűnik, nincs világcég, amely ne esne bele abba a csapdába, hogy a saját mesterséges intelligencia-fejlesztéseihez ne akarná felhasználni a világhálón felgyülemlett információ-mennyiséget vagy inkább: adattömeget. Mint a Meduza írja, most éppen az Nvidiáról derült ki, hogy semmibe veszi a szerzői jogokat.

Rossz hírrel jövök ma, de mielőtt belekezdenék, szeretném jelezni: a vak véletlen műve, hogy a mai témámhoz is van köze Havas Henriknek, nem harcolok én ővele, csak éppen ezt a mostani esetet nem lehet nem megírni – és neki is van köze hozzá. Ugye, épp tegnap ejtettem róla pár kevéssé hízelgő szót más ügyben, ezért kell szólnom, hogy nem vele van bajom, nem „szálltam rá”, csak kihagyhatatlan a tör

Vannak hírek, amiktől az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, esetleg csak döbbenten bámuljon maga elé. Ilyen ez a mostani is. Arról van szó, hogy Ukrajnában tömeges, legalább hatvannégyszeres feltámadási eseteket tapasztaltak, és felesleges értesíteni a területileg illetékes püspökséget, ugyanis távolról sem csodákról van szó, csak ilyen az orosz katonai nyilvántartás.

Most, amikor az Európai Parlamentben nyíltan tárgyalják Magyarország kizárását a schengeni övezetből, de legalábbis a szabad utazás megakadályozását szeretnék elérni (az oroszok és belaruszok vízummentes és korlátlan beutazási lehetősége miatt, hogy ne árasszuk el Európát orosz kémekkel és szabotőrökkel), most, amikor ezt a kezdeményezést már hetven uniós képviselő aláírta, és csak paraszthajszál