Gaál Péter: Három

Minden szépen halad a maga pályáján, amit a rendszerpálya ír neki elő, nem kellek én ehhez. Erről eszembe jut egy régi anekdota, Sztálin uralkodásának utolsó idejéből.

Az egyik hajnalig tartó tivornya során a Vozsgynak olyannyira jókedve támadt, hogy táncra perdült. – Milyen pompás erőben van, Sztálin elvtárs! – lelkendeztek a harcostársak. – Pedig lassan életem végére érek – váltott át melankóliába a Gazda. – Még nagyon sokáig fog élni! – kiáltozta egymással versenyezve Molotov, Berija, Malenkov és Vorosilov. – Nem, én nem élek már soká – ingatta a fejét Sztálin. – A fiziológia törvényei visszavonhatatlanok. Aztán Molotovra nézett, azzal a hideg, sárga szemeivel, amitől mindenkit kirázott a hideg: „Majd itt marad maguknak Vjacseszlav Mihajlovics”.

Hát itt marad Önöknek, ameddig mással vagyok elfoglalva Szele, Konok, Szily, jó, nincsenek nagyon sokan, de legalább ők még vannak. Néha azért leszek én is, hogy legyen min rágódniuk és legyen kit szidniuk, hogy túl hosszú, túl elvont, és így tovább, bár a „túl hosszú”-t emlékeim szerint már Szele is megkapta párszor. Ma nem az a siker, ha valaki alapos. A siker az, ha lefényképezek egy nagy tál sertéspörköltet és azt teszem fel a Facebookra. Ja, a piros bogyó is biztos siker.

Pörkölt, földieperrel díszített tejszínhabos elfogultsággal. Ez a csodaturmix. És az is marad.

Hogy mennyire nem változik semmi, arra befejezésül két nüansznyi gondolat. Sőt, három, hogy ne panaszkodjanak. Gyerekkoromban öt nyarat töltöttem Balatonőszödön, a református parókián. Volt akkoriban a faluban egy kocsma, tele az ilyen helyeken megszokott, svájcisapkás, kék munkásruhás parasztokkal. Italboltnak hívták. Negyven évvel később nosztalgiából elmentem Őszödre, és útbaejtettem a kocsmát is. Ugyanaz a kocsma volt, ugyanolyan berendezéssel, ugyanazok a svájcisapkás, kék munkásruhás parasztok álldogáltak benne. Csak a cégér változott: „Mini Drink” lett a neve.

Tegnap a Pannónia, régen Rajk László utcában volt dolgom. Mindjárt az elején, a Körútnak háttal bal oldalt elmentem életem második konditerme mellett. Innét számítva ez is negyven éves emlék, akkor Magyari Feri volt a vezetője, és az akkori Budapest összes kétes figurájának a krémje megfordult benne. Amúgy a klasszikus régi szocialista dizájn és berendezés volt: meszelt, koszos falak, vas vas hátán, a klasszikus vasak, házilag esztergált tárcsákkal, állíthatatlan, kemény, szakadt műbőrbevonatú padokkal. Ez nem fitnesz, hanem valódi súlyemelés, szabad súlyokkal, ami valóban vihet valamire. Jó kis nyirok mellé, lányok sehol, bár egy akadt annak idején, Cs. Teodóra, nyolcvan kilóval szériázott fekve, még az utcán is vasszaga volt, és jó szokása szerint mindig alányúlt a neki tetsző fiúknak, miközben azok százötven kilóval a nyakukban guggoltak. Én hála Istennek kimaradtam. Amúgy jópofa lány volt. Nos, ez a terem, ahogy a hőség miatt nyitott ablakokon keresztül láttam, most is pontosan úgy néz ki, mint huszonhat éves koromban.

Hátha visszacsavarodik még ide az idő. És akkor mi leszünk Magyari Feri talált macskája. A macska kicsi volt, sovány, és nagyon koszos, első útja tehát a mosdókagylóba vezetett. Feri teleengedte vízzel, besamponozta a macskát, aztán nem szarozott vele sokat: „nagy levegő”, mondta neki, és a víz alá nyomta.

A harmadik egy hallott történet, a mai – egyébként valóságos – inflációra hivatkozó idők se különböznek tőle. Volt szintén egy falu, amiben – Őszödtől eltérően – két kocsma állt. Mindkettőben ugyanazt a sört mérték, csak az egyikben másfélszer annyiba került. Mindegyiknek megvolt a maga vendégköre is. Történt, hogy az olcsóbbik kocsma tulajdonosa megbetegedett, így a törzsközönségnek be kellett érnie a drágábbal. Az egyik vendég nem állta meg, és rákérdezett: „Mondd, hogy lehetséges, hogy a szomszédban négyszáz forint egy korsó, nálad meg hatszáz?” „Tudod, Ferikém”, nézett rá a kocsmáros, „így valahogy jobban kijövök.”

Hát, kérem, az ember abból húz hasznot, amiből tud.

És nemigen változik.