Gaál Péter: Sajt és telihold

Idős katolikus barátném elolvasta „Oltári” című cikkemet a (modern) katolicizmus másik arcáról, mint amit önmagáról kommunikál, és csak annyit tett hozzá, hogy „sajnállak”. Pontosan ezt vártam tőle.

Én senkit nem akarok se meggyőzni, se a magam véleményét elfogadtatni vele: ha valamiről úgy gondolom, megszívlelendő, megszívlelem, ha ténybeli tévedéseket írok és kijavítanak, megköszönöm, de a saját dolgom nem akarom megtakarítani. Ha csak átgondolás nélkül, puszta rutinból elkezdem szajkózni a más által leszűrteket - régebben megtettem -, nem csak bennem kelt enyhén szólva ambivalens érzéseket, de ezek valahogy át is mennek. Ez arra is érvényes, ha valaki(k)nek csak a kedvében szeretnék – szerettem volna – járni.

Egyszerűen hamis volt. Hamis lenne most is. Még rosszabb, hogy időpocsékolás.

Ez is időpocsékolás, az ilyen szópárbajok, mert hát válaszoltam, viszont tőle nem veszek semmit se sértésnek, se bántásnak, de még bosszantónak se. Én már inkább szoktam őt bosszantani. Ilyen vagy, mondta nekem egyszer valaki. Ő meg olyan. És akkor mi van? De folytassuk.

Én nem tehetek róla, ha valaki nyakig merült saját gezemicéjébe. Rosszul fogalmaztam: nyakig akar merülni bele. Feje búbjáig inkább. Innentől úgysem lát és hall semmit azon kívül. Ezt ő rendíthetetlen hitnek gondolja. Kódolják át a keresztény hittételeket mai formájukban valami másba. Például jelentsék ki, hogy Oszama bin Láden nem halt meg, ezt sokan simán ki is jelentik, ezzel még nem mondtunk semmit, illetve meghalt, de feltámadt, kijött a tengerből, ahová dobták, és valahányszor szardíniát eszünk, megfelelő rítus kíséretében, akkor az ő testét esszük. Ha csak egyszer, vagy baráti körben mondják, sag schon, elnézik, de ha minden pénteken rendeznek egy kis szertartást, akár otthon, családjuk szeme láttára, és elkezdik kapacitálni a munkatársaikat, hogy kövessék ők is Önöket ebbéli tevékenységükben, jobb helyeken már a pszichiátriai kényszergyógykezelést kockáztatnák. (Itt csak azért nem, mert egyrészt mindinkább nincs hol, nincs ki kezelje Önöket, nincs mivel, mert a Covid-oltás ez ellen nem véd, a lélegeztetőgép se sokat segít, meg különben is, az Önök egészsége Önökön kívül a kutyát nem érdekli manapság.) Ezzel nem a kereszténység lényegét karikírozom ki, csak azét a felfogásét, ami erre és csak erre szorítkozik. Vagyis ennek a megfelelőjére.

Van ennél is feljebb? Van ennél is felszínesebb? Nem lejjebb, mert aktuális jelképiségünkben a „lejjebb” tartalmi mélységet jelent, nem erkölcsi és/vagy másféle fertőt, illetve butaságot.

Van.

Amikor valaki elhiszi, hogy az is elhiszi, aki csak akar tőle valamit. Ezt látjuk az „eucharisztikus” kongresszus kivitelezésében és rajongói fogadtatásában. Része lett a korteshadjáratnak, amint az egész magyar katolikus egyház egyetlen nagy korteskoszorú, nem tizenegy éve, hanem sokkal régebben. A reformátusnak mondott Orbán a katolikus törvényhozók (MTI) éves találkozóján, utána ez, előtte a kedvezmények, ajándékok, támogatások, még ha azokból vissza is kell csorgatni, és még ha azok se puszta jótétemények, mert további bőröket húznak vissza róluk. Hogy a végrehajtó hatalom feje mióta törvényhozó, vagy mióta lehet ezt így, a maga leplezetlen cinizmusában kimondani, ne tőlem kérdezzék.

Semmi köze az egésznek – így nézve – sem a metafizikához, sem a religióhoz, sem a confessióhoz. Nem út, csak időeltöltés és /vagy tévút, beleértve a naiv és ködös elhívőket (ami nem azonos a hittel), illetve belekapaszkodókat éppúgy, mint kihasználóikat. És amikor egy rajongónak ezt így elmondom vagy leírom, ha nem átkoz meg azonnal, vagy kiált ki hitetlennek, sőt annál rosszabbnak, tehát, ha jóindulatú, mint katolikus barátném, azt fogja válaszolni, amit ő is: „Kívülről, akár így is láthatod... láthatnád másként is... Benne élni más.”

Pedig az ő alapjain valóban hitetlen vagyok. Hogy a mai politikai kurzus egyik lelkes támogatójától merítsek: nem hiszem, hogy sajtból van a Hold. És nem hiszem, hogy a hit és vallás ezeken a szinteken bármi mást is jelentene. Hogy bárkinek bármi haszna lenne belőle, azon kívül, hogy... egyszer egy ismerősöm nem tudott elaludni, de csak nyugtató volt a háznál, bevette hát azt. Reggel megkérdeztem tőle: tudtál aludni? Aludni, azt nem tudtam, felelte, de nyugodtan átvirrasztottam az éjszakát.

Ebből, ha az ember itt leragad, ennyi haszon van.

Maradt a „benne élni”. Ma már egy fél óra alatt sikítófrászt kapnék „benne”, de az én vagyok. Nem csak a katolikusoktól, a többitől is, ha ezen a nívón mozognának. Volt bennük részem eleget, ifjúságiaktól a felnőtt bibliaórákig és teológiáig bezárólag. A lelkészek mindenféle válfajához. Nagyon kevés olyat tudnék most felsorolni közülük, akit akár öt percig érdemes volt hallgatni. Nagyon keveset, az egyik ilyen volt Kenéz Feri bácsi a Kálvin téri református templomban és kívüle. A bibliakörökről inkább nem beszélek. Azok körülbelül az e heti nyilvános frázispufogtatások – s a hozzájuk applikált, elképesztően rossz zene és szövegeik – színvonalán mozognak. Természetesen akad még rosszabb is, ilyen volt az apja és saját mélységes tudatlansága között vergődő Orbán Gáspár honvéd előző próbálkozása.

Nos hát: eldönthető, honnét célszerű nézni? Kívülről? Belülről? Meglepő, ha azt mondom, hogy ez is attól függ, hogy mit szeretnénk? Ha elszakadunk a katolikusoktól-reformátusoktól, egyáltalán a vallástól, akkor ott kezdődik a válasz, hogy minek tekintjük, amit nézünk? Célnak? Útnak/eszköznek? Valami másnak?

Ha innét közelítünk, akkor a „valami mást” már húzhatjuk is kifele. A „valami mással” foglalkozzon valaki más, akinek ez a hobbija. Ez így ugyanis nem több. Ha célnak tekintjük, szintén húzhatjuk kifele. Vagy elérjük, vagy nem. Ha elértük, bevehetjük a ciánkáli-kapszulát, és rendben is vagyunk, ha nem akaródzik, kereshetünk újabb elérni valót, ez pedig így megy majd, ameddig már ciánkáli-kapszulára sem lesz szükségünk. Vagy ha nem megy így, mert már célra se futja, jön a „megváltó halál” várása. Nem, ne asszociáljanak vissza a kereszténységre.

És az út? Az eszköz? Ez már érdekesebb. Közelebb áll Buddhához, mondhatni, nagyon közel. Ha hosszan el akarnám ezt nyújtani, belevehetném a kereszténységgel való párhuzamot, nem ezzel a kereszténységgel, hanem azzal, ami valaha lehetett, reméljük, volt is, és ha nem volt, akkor mi van? Akkor annak illett volna lennie. A kereszténységbe amúgy rengeteg mást is belevehetnék, bele is vesznek, benne is van, valahol mélyen, mind előhozhatatlanabbul. Mind kevésbé érdemes ezzel bíbelődni, hacsak nem szeretne valaki tudományos értekezést írni róla, ami persze feltételezések rendezett halma lesz csupán, de hát ezeknek sem az a célja, hogy üdvözüljünk, hanem, hogy elismerjenek minket. Hiúság Vására, Vanity Fair, ahogy Thackeray adta könyve címének.

A „vanity” ahogy a latin eredeti, a „vanitas”, hiábavalóság is.

Az „eszköz”, a tan, és bármi, mint eszköz egyszerűen: eszköz. Nem nézni kell, hanem használni. Nem akarok a kapába belebújni, hanem kapálni akarok vele. Azt sem „akarok”, hanem kell, ha. Igen, a „ha”. Az mindig ott van az ilyeneknél.

A tanban nem élni kell. Élni sem kell, csak lehet, ameddig lehet. Még az is eszköz. Ha cél, akkor nem cél: már el is értük. De valamilyen élet csak lehet cél? Lehet. Úgy fog tűnni közben, hogy értelmesen telnek a napok. Más nem történik. Dehogynem történik, ellenkezhetnek Önök. Rengeteg dolog történhet, rengeteg vonzat, szín, alhang, felhang, kapcsolat, bonyodalom, bonyolítás. Meg lehet halni előtte, benne, utána. Az első esetben savanyú a szőlő, a második és harmadik esetben „jó volt”. Ez se ennyire egyszerű és egyértelmű, és ezt is lehet redukálni: jóllaktam. Most már meghalhatok? Azért volt az egész, ami mindenképpen csak „volt”? Akár, mert elmúlt, akár, mert meghaltam?

Benne, így írta idős katolikus barátném, persze más. Persze, hogy más. Nem a csúcsok csúcsa, mert ez a „benne”, mint bármely más vallás esetében, nem a „van”-ra van kihegyezve, hanem a „lesz”-re. Ez nem végleges állapot, nem is állapot, csak kapa. Kapa? Nem ásó? Gereblye? Hokiütő? Légkalapács? Sütőlapát?

Na, ez az, amit nem lehet belülről látni.

Persze néha kívülről sem, de ahhoz már az a fajta hit kell, ami nem hit, hanem elhívés.

Az éhes kutyagyerekek képzelgése, ha éjjel a Holdra néznek.