Szele Tamás: A digitális Dosztojevszkij

Most különös dolgot fogok művelni. Az ugyanis a helyzet, hogy megjelent ma a Moscow Timesban egy kiváló tanulmány Marija Majofisz tollából, aminek azonban – csak egy részét idézem és értelmezem. Azért teszek így, mert az írás legalább kétharmada szinte csak magas képzett orosz humán értelmiségiek számára érdekes, ugyanis a halottkultuszról szól az ő kultúrájukban és társadalmukban.

Viszont az az apropó, aminek ürügyén megjelent a tanulmány, kihagyhatatlan: a Russia Today ugyanis feltámasztotta Fjodor Mihájlovics Dosztojevszkijt és most hírelemzőként alkalmazza! Szerencsére nem halottidézés, hanem csak mesterséges intelligencia útján idézték meg a klasszikust, de a hatás így is szó szerint kísérteties. Dosztojevszkij amúgy sem egy könnyed, nyári olvasmány, de mikor megjelenik a képernyőn, az az ember érzése, hogy Dugin szegre akaszthatja a szakállát, megjött az igazi orosz állami, nacionalista próféta.

Hát lássuk akkor, mi a helyzet amott, a túlvilágon. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Zombi a képernyőn

Margarita Szimonjan, a Russia Today (RT) főszerkesztője 2026. október 21-én közzétett egy videót a Telegram-csatornáján, amelyben a már egy ideje meglehetősen elhunyt Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Oroszország és Európa kapcsolatairól értekezett. „Megígértem – és meg is valósítottuk. Mostantól Dosztojevszkij az RT állandó politikai szakértője lesz” – írta Szimonjan a közzététel előtt.

Az 1881-ben elhunyt Dosztojevszkij digitális avatárként jelent meg a nézők előtt. Mind az emberi alak, mind a körülötte lévő díszletek – a zöld posztóval borított asztal, a fa szék, a tapéta, a tükrös szekrény, az írószerek, valamint a ragyogó külső villanyvilágítás mellett ismeretlen célból meggyújtott gyertya – mesterséges intelligencia segítségével készültek. Ugyanakkor a szereplő mimikája – sok internetes felhasználó véleménye szerint – nem tűnt meggyőzőnek: az arc felső része gyakorlatilag mozdulatlan maradt, az alsó része pedig túlságosan kiszámíthatóan változott.

Egy többszörösen plagizált alapötlet

A műsor ötlete egy irodalmi-politikai vitából született. Október 17-én Martin Ivens brit újságíró, a The Times Literary Supplement szerkesztője, a Bloomberg Opinion-ban közzétette a „Sally Rooney Is Not Financially Supporting Terrorists” című írást. Az írók politikai nézeteiről értekezve Ivens megjegyezte, hogy Dosztojevszkij, ha ma élne, valószínűleg támogatná az ukrajnai orosz inváziót, és a Russia Today-ben szerepelne.

Ezzel a megjegyzéssel Ivens akaratlanul is ötletet adott Simonyjannek: ő ugyanazon elv alapján olvasta el a cikket, amely szerint az orosz klasszikusokat eszközként kell kezelni és vulgarizálni, amit a putini rezsim már jóval korábban – legkésőbb a szocsi olimpia megnyitójától kezdve – alkalmazni kezdett. És azonnal meg is valósította Ivens lázálmát.

Miután bemutatta nekik Ivens megjegyzését, Szimonjan megkérte munkatársait, hogy valósítsák meg azt: „Kollégák, munkára! Meg tudjuk csinálni.”*

*Ami Dosztojevszkij politikai nézeteit illeti, Ivens nem tévedett: európai szemmel nézve egyszerűen borzalmasak voltak, nem véletlen, hogy őt tekintik az „orosz világ” legfontosabb korai ideológusának. Mármint Puskin és Tolsztoj mellett, bár a két utóbbi rosszindulat tekintetében nyomába sem ér Fjodor Mihájlovicsnak.

De míg az első videóban a kitalált Dosztojevszkij a valódi Dosztojevszkij „Az író naplója” című művéből idézett egész mondatokat, amelyek Oroszország és Európa kapcsolatáról szóltak, addig november 4-én, a Nemzeti Egység Napján az író avatárja már közvetlenül az RT stúdiójából szólalt fel – egy politikai monológban az országot elhagyó oroszok ellen, és ez már nem idézet volt, hanem egy ember vagy mesterséges intelligencia által írt szöveg „Dosztojevszkij stílusában”. A szenvedélyes monológban az RT új műsorvezetője azzal vádolta a távozókat, hogy elfordultak a hazájuktól, és a Nyugat előtt hajbókolnak.*

*Ez eléggé érdekesen hangzik, ha tudjuk, hogy az igazi Fjodor Mihájlovics nagyon sokat élt Európában, főként Francia- és Németországban, a gyermekei sem orosz földön születtek, és ha nincsenek a nyugat-európai kaszinók, sosem alakul ki a szerencsejáték-függősége, tehát sosem írta volna meg a Játékost, szóval pont az ő szájába adni a dekadens Nyugat, kritikáját, aki néhány évig szinte ki sem mozdult a kaszinókból, legalábbis különös.

A mesterséges intelligencia által generált, elhunyt személyekről készült videofelvételek szisztematikus felhasználásában az RT nem úttörő. Az Orosz Nemzeti Liberális Párt már 2023. június 15-én bemutatta a szentpétervári nemzetközi gazdasági fórumon a „Zsirinovszkij” nevű mesterséges intelligenciát. A párt néhai alapítójának háromdimenziós alakja világító neonzöld szemekkel és jellegzetes arckifejezéssel jelent meg, az oroszok számára jól ismert Vlagyimir Volfovics hangján válaszolt az aktuális politikai helyzetről feltett kérdésekre: nyilatkozott Ukrajnáról, bírálta Gennagyij Zjuganovot és kampányolt a pártja mellett.

Természetesen a külső hasonlóság és a mimika tekintetében a 2023-as Zsirinovszkij messze elmaradt a 2026-os Dosztojevszkijtől, de az elhunyt feltámasztásának konstruktív elve – annak érdekében, hogy értékes szakértői véleményét meghallgassák a legégetőbb kérdésekben – már akkor is megvolt. Az utánzott személy hírnevét és tekintélyét pedig ebben a látványosságban arra használták fel, hogy súlyt adjanak az új kijelentéseknek.*

*Emlékszem az esetre, Zsirinovszkij még borzalmasabb volt, mint a mostani Dosztojevszkij: szó szerint úgy nézett ki, mint egy cyberpunk zombi. És úgy is beszélt. Meg olyanokat is mondott. Bár mondjuk életében se volt a szellem óriása, meg kell hagyni.

További halottidézések

Az orosz klasszikusok szövegeinek utánzásával kapcsolatos kísérletek jóval a videós utánzások előtt kezdődtek. A Tinkoff bank már 2022 januárjában bemutatta az „AI da Puskin” projektet. A felhasználó javasolhatta a vers első sorát, ezt követően a neurális hálózat megírta a folytatást, és Puskin animált portréja felolvasta a kapott szöveget. A modell betanításához a költő műveit és a „Sztyihi.ru” weboldalról származó hatalmas kortárs amatőr költészeti gyűjteményt használták, amely a fejlesztők szerint körülbelül 60 millió négysoros verset tartalmazott. A projekt alcíme – „Mit mondana a költő, ha ma élne” – azt mutatja, hogy ebben az esetben is a fejlesztőket nem csupán a „Puskin-stílusú” számítógépes szövegek végtelen generálásának lehetősége érdekelte, hanem ennek a nyelvi regiszternek a felhasználása is a kortárs események leírására és a mai ember reakcióinak kifejezésére.

Egy másik digitális Puskin a novgorodi Neuro.net nevű cégnek köszönhetően jelent meg. 2024-ben az Összoroszországi Kiállítási Központban megrendezett „Oroszország” kiállításon bemutatták az interaktív avatarját – lényegében egy hangos asszisztenst. Verseket szavalt, elmesélte Puskin életrajzát, felajánlotta, hogy látogassák meg Boldinót, és válaszolt a hallgatóság kérdéseire. Itt a technológia elsősorban oktatási és turisztikai funkciót töltött be – nem volt célja a stilisztikai utánzás.*

*Jellemző, hogy Puskinból rögtön kettőt is csináltak: népszerűbb annál, mint gondolnánk, azzal együtt, hogy hosszú ideig maga a cár cenzúrázta a verseit. Ennyi erővel cárt is lehetne csinálni mellé. Az lenne csak az igazi.

2026. október 5-én a Sberbank bejelentette a „Holt lelkek. Második kötet. Újjászületés” című könyv megjelenését. A szöveget a GigaChat nyelvi modell segítségével hozták létre egy nagy fejlesztőkből, történészekből, irodalomtudósokból és írókból álló csapat közreműködésével. A munka több mint egy évig tartott, művészeti vezetője Vlagyiszlav Otrosenko író és kritikus volt.

Egy interjúban, amelyet Mihail Vizel készített, Otrosenko részletesen elmesélte, hogyan készült a könyv. Emberi szakemberek határozták meg a cselekmény stratégiáját, epizódokra bontották a történetet, lekérdezéseket és promptokat fogalmaztak meg a modell számára, értékelték az eredményeket és módosították őket – összességében ők határozták meg a munka irányát. A neurális hálózat ezeknek megfelelően generálta a szöveget.

A legérdekesebb részlet az, hogy az alkotók tudatosan elhatározták, hogy nem folytatják a második kötetből megmaradt öt fejezetet. Otrosenko művészi szempontból hibásnak tartotta a Gogol által választott irányt: az író megpróbálta Csicsikovot erényes kereszténnyé változtatni, ami a projekt vezetője szerint aláásta a történet művészi hitelességét. A csapat inkább megalkotott egy alternatív cselekményt.

Így érdekes paradoxon alakul ki. Egyrészt a projektet a híres mű folytatásaként mutatták be, amelynek elveszett részét modern technológiai eszközökkel próbálják helyreállítani. Másrészt a projekt élő résztvevői nemcsak hogy nem követik Gogol ránk maradt terveit, hanem tudatosan módosítják is azokat. Saját Gogolt hoznak létre, aki másképp is megírhatta volna a művet.*

*Ez viszont már erősen közel jár a halottgyalázáshoz. Már önmagában a szimuláció sem túl kegyeletteljes dolog, de még belefér: hiszen halott szeretteinkről a legtöbben őrzünk fényképeket, a szimuláció valamennyire lehet ezek megfelelője (igaz, meg is szólal, és aktuális eseményekről beszél, szóval inkább egyfajta fikciós emlék, a „mit mondana, ha most élne” kategóriából). De halott egy író esetében épp akkora bűn ellopni a stílusát és az illető nevében íratni vele mindenféle, többnyire politikailag befolyásolt művet, mintha egy élővel tennénk.

Mindezek a klasszikusok feltámasztására (vagy félig-meddig feltámasztására) irányuló projektek abból indulnak ki, hogy a szerző halála nem feltétlenül jelenti alkotói vagy nyilvános tevékenységének végét. A nagy nyelvi modellek generatív képességeinek kihasználásával „rá lehet venni” ezt a szerzőt, hogy új verset vagy regényt írjon, interjút adjon, vagy válaszoljon a kíváncsi közönség egyes kérdéseire. A fejlesztő szerepe egy ilyen kísérletben fontos, de általában a nyilvánosság előtt egyáltalán nem, vagy csak alig jelenik meg – az olvasó és a néző figyelmét a halott szerzőre összpontosítja.

Mire jó mindez?

Nehéz elképzelni, hogy a „neuro-Zsirinovszkij” vagy a Dosztojevszkij-avatár alkotói valóban arra számítottak volna, hogy a digitális homunkuluszoktól valami alapvetően váratlan, új dolgot tudnak meg Oroszország vagy Ukrajna jövőjéről. A mesterséges intelligenciákat a politikus beszédeiből, az író köteteiből tanították be, hogy az utánozza annak felismerhető értékítéleteit és viselkedési stílusát – a közönség szórakoztatására.

Hasonlóképpen a digitális Dosztojevszkij sem független beszélgetőtársként lép fel, aki képes lenne valami, az alkotói számára is ismeretlen dolgot közölni, hanem egy politikai álláspont hiteles hordozójaként, amelyet a legjellemzőbb ideológiai állítások, szókincs és szintaxis alapján lehet rekonstruálni – és az RT pontosan ezért döntött úgy, hogy bemutatja őt a közönségnek, mert ez tökéletesen sikerült az MI-nek.

A Puskinra és Gogolra épülő irodalmi projektek némileg másképp működnek. Ezeknek kísérleti céljuk lehet: kideríteni, mennyire meggyőzően és szakszerűen képes a gép utánozni a művészi stílust, verseket írni vagy hosszú elbeszélést felépíteni. Így tehát, amikor ma különböző típusú szövegekkel dolgozunk, fontos megértenünk, hogy valóban létezik-e igény a kiszámíthatatlan válaszra és a szöveggenerálásra – vagy pedig a fő feladat abban áll, hogy egy előre meghatározott tartalomnak felismerhető formát és hitelességet adjanak.

De mi haszna ennek? Amerikában már kezdik szabályozni az elhunyt családtagokat utánzó szimulációkat (ott erre – is – használják az MI-t), ahogyan a „mesterséges partnereket” is, legyenek azok barátnők vagy barátok, bár Trump nagyon ellenzi a mesterséges intelligencia bármiféle szabályozását, de az ilyen társ-intelligenciák nem egyszerűen groteszk, hanem kifejezetten abszurd helyzeteket idéznek elő.

Oroszországban fel sem merült a magán- vagy családi élet szimulációja, ott egyből propagandára fogták be az elhunyt nagyságokat: amúgy ez akkor lenne az igazi, ha járna-kelne is a feltámasztott avatár orosz földön, mert tudom, Istenem, hogy egy újjászületett Dosztojevszkij kipofozná az orosz irodalomból mondjuk Zahar Prilepint, és vele még jól járna az illető, mert Puskin vagy Lermontov párbajra is kihívná. A „Z-költőkről” nem is beszélve.
Mindenesetre az világos, hogy miért nem Bulgakovot vagy Akszjonovot támasztották fel Margarita Szimonjanék: nekik tehetségük is volt, közönségsikerük is lenne – de propagandára kicsit sem volnának alkalmasak.

Amúgy pedig: rossz, veszélyes és hamis ez a gyakorlat, hiszen Dosztojevszkij vagy Zsirinovszkij csak a kezdet. Bármikor rekonstruálni lehetne – vagyis inkább: meg lehetne hamisítani – Sztálint, Lenint, rengeteg adat maradt utánuk is, róluk is, Második Miklóst vagy Nagy Pétert, Nagy Katalint és Potemkin herceget, Minyit és Pozsárszkijt, Pugacsovot és Sztyenka Razint, Igor herceget az énekből vagy Szent Nesztort, a krónikást, és mind úgy táncolnának, beszélnének, ahogy az épp a Kremlnek tetszik.

Rettegett Ivánt viszont nem kell rekonstruálni, az ugyanis már megtörtént. Most Vlagyimir Putyin néven él és régi munkakörét látja el.

Szele Tamás