Különös helyzettel kell ma szembenéznem, ugyanis most írom meg másodszor a reggeli anyagomat. Illetve nem én írom, én fordítom, Kateryna Stepanenko, Frederick W. Kagan és Grace Mappes írják, az ISW-től. Persze, hétfő van és ilyenkor a rangos nemzetközi kutatóintézetben valamiért nincs háború, ilyenkor írják az elméleti anyagokat, tanulmányokat.

Khamenei ajatollah mindent megtesz, hogy a kirobbanó forradalmat külső háborúvá változtassa, nem riad vissza a komoly fegyveres akcióktól sem a kurd milíciák ellen, de lehetséges, hogy már késő: mostanra általános lett az a nézet Iránban, hogy a vallási állam napja leáldozott, világi, szekuláris és demokratikus államformát követel majdnem minden hang.

Nekem két érdemi munkálkodás közötti idő, mely érdemi munkálkodás eredményét Önök csak – ha szerencsém van – bő két hét múlva élvezhetik. Már, aki élvezni fogja, mert a Malom nem a felhőtlen, nyári (téli) szórakozás irodalmi megfelelője.

Ma rövid lesz ez a második rész, csak egyetlen hírrel foglalkozom benne, azt viszont kötelességből teszem. Ugyanis olyan dolog ám az újságcsinálás, mint a sakk: megvan a zsurnalisztikában is az a szabály, hogy „fogott figura lép”, csak minálunk a témára vonatkozik. Amihez egyszer hozzányúlt az ember, arról írni kell, ha van új fejlemény.

A frontok állnak, csak a katonák halnak, esnek el tömegével ebben az értelmetlenül indított és oktalanul fenntartott háborúban, aminek nem lesz egyhamar vége. Úgy tűnik, kevésnek bizonyultak az önkéntesek, a szerződéses katonák, a mozgósítottak – az Oroszországi Föderáció területén legújabban titkos mozgósítás kezdődött.

Iránban minden megy a maga elrendelt útján, ami tegnap elkezdődött, ma folytatódik. Ha nagy tüntetések voltak, és sok volt az áldozat, másnap kétszer, tízszer akkorák jönnek – de ez a lineáris fejlődés a rendszer híveinél is működik, tegnap még a hadsereg állományában nem bíztak, mára már a biztonsági szervek parancsnokságáig ér a gyanakvás.

Irán forrong, mindenfelé máglyák gyúlnak, barikádok emelkednek, az ajatollahok rendszere pedig lassan már a saját hadseregében sem bízik, a rezsim bukása elkerülhetetlen – hogyan reagál erre a magyar diplomácia?

Tegnap műszaki hiba miatt nem volt második része az ukrajnai és orosz hírösszefoglalónak, ma már volt második rész, de mivel tegnap megígértem, hogy bepótolom a lemaradást, van harmadik rész is – azért ebből nem lesz rendszer, de az ígéret szép szó, be kell tartanom.

Ez a mai második rész erősen elméleti jellegű lesz, de fontos megírni, ugyanis a burkolt Kreml-pártolás manapság egyre gyakrabban álcázza magát pacifizmusnak: és nevezi a valódi békevégyat „háborús uszításnak”.

Tovább tart a furcsa, sokarcú háború, jelenleg az ukrán energetikai hálózat ötven százaléka áll – ami nem jelenti azt, hogy ez így is fog maradni, csak azt jelenti, hogy az orosz félnek fontosabb a civil lakosság ellen folytatott, méregdrága rakéta-hadművelet, mint a saját újoncainak a kiképzése és a harcok úgy általában.

A harcok dühöngenek, az arcvonalak szinte állnak, mindenki hazudik, mint a vízfolyás, a megszállási tisztviselők állítólag már százötvenezer ukrán gyereket „adtak örökbe” orosz nevelőszülőknek (vagy inkább: raboltak el családjuktól), a Kreml szokás szerint halandzsázik a lengyel területet ért találatokról, Prigozsin meg dörzsöli a markát, mert minden neki kedvez most.

Minden, amit a materiális szférában teszünk, kihat az immateriális szférára is – ami nem megfogható, materiális viszonylatban NINCS, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne, csak valami olyasmit, amit a kvantummechanika úgy mondana, hogy egyszerre van és nincs –, és viszont.

Tegnap Iránban folytatódtak a tüntetések és holnap is folytatódnak majd – hogy azután mi lesz, azt még majd meglátjuk, de ennyit biztosan állíthatunk.

Ne tagadjuk le, hogy volt egy rossz, sőt, nagyon rossz éjszakánk. A tegnap esti hír, miszerint orosz rakéta csapódott be egy lengyel határ menti településen, vagyis egy NATO-ország területén, és ölt meg két embert, nem volt sem kellemes, sem megnyugtató, hiszen a katonai szövetség az ötödik cikkely értelmében erre válaszcsapással reagálhatott volna.

A lengyelországi rakétabecsapódás híre paradox módon az egész világot megrázta, de a háború menetét érdemben nem befolyásolta, amint a monstre rakétatámadás sem gyakorolt rá különösebb hatást. A vérengzés folytatódik, az újoncok (mobikok) hullanak, mint a legyek, a frontvonalak alig mozdulnak és mindenki egyre hülyébb lesz.

Mint tegnap írtam is, lehetett számítani Iránban a tiltakozó megmozdulások felerősödésére, de arra senki sem gondolt, hogy mind számukban, mind intenzitásukban felül fogják múlni az összes eddig tapasztalt országos demonstrációt. Ráadásul sztrájkolnak az iszfaháni acélmunkások és a fél országban bezárt a bazár: erre utoljára 1979-ben volt példa.

Minden képként realizálódik, írtam a Malom legutóbbi, hatvannegyedik fejezetében. Még mielőtt folytatnám, tudni kell, hogy a Malom kétféleképp készül: agyból és csípőből. Mi az, amit keresek? Amiért az eddigi 148 000 szót leírtam?

Én kérek elnézést, hogy megint Prigozsinról szól ez a második rész, de nem nyughat ez az ember, pillanatra sem pihen, és olyan üstökös-szerű pályaívet látszik befutni, amire az orosz történelem folyamán kevés példa akadt, és azok közül egynek sem lett jó vége. Lehet erős, lehet hatalmas, lehet dúsgazdag, de kezd eljutni arra a szintre, ahol már veszélyes lehet.

Ami tegnap igen valószínű lehetőségnek tűnt, mára bizonyosság: az ukrajnai harcok nagyrészt áthelyeződtek a Donyecki Területre, ott lángoltak fel komoly intenzitással, aminek a katonai következményeiről még korai lenne prognózist mondani, de a politikai következményei mindenképpen Prigozsin malmára hajtják a vizet.

Iránban a tegnapi enyhe visszaesés után ma, holnap és holnapután a tiltakozások komoly fellángolására lehet számítani, ami egyértelműen a rendszer újabb agresszív válaszát válthatja ki, ha csoda nem történik – és az még az Iszlám Köztársaságban sem gyakori – melyek újabb tüntetéseket és sztrájkokat váltanak ki, azok újabb hatósági brutalitással járnak majd...