Mindig meghat, ha nagy emberek keresik a kegyeimet és a figyelmemet. Bár mindig az jut erről eszembe, hogy ha már nálam tülekednek, olyan nagyok azért nem lehetnek.

Akkor ma megint egy kicsit Afganisztánról lesz szó, főleg azért, mert nem győzöm csodálni kollégáim és az olvasóközönség angyali naivitását az ottani helyzettel kapcsolatban: most éppen az okozott széles körű megdöbbenést, miszerint az ISIS-K harcol a tálibok ellen.

Na, ezt hogyan írjam meg anélkül, hogy ne tiltsa le a hirdetési bevételeket az AdSense? Azért megpróbálom, de nem bizonyos, hogy szalonképesre sikerül.

Meg kell vallanom, az események kezdenek lehagyni. Régebben elég volt hetente kiosztani a honi hülyeségek dobogós helyezéseit, mostanság – nem kis részben a választási kampánnyal járó hisztérikus és járványos elmebajnak köszönhetően – már naponta kéne.

Hosszú írás következik, mert sok szamárságnak kell elférnie benne. És mivel kimarad belőle az előválasztás, Gyurcsány meg Orbán, ugyanis egyszerre mindennel nem foglalkozhat az ember, az, akit csak okos dolgok és magyar politikusok érdekelnek meg a 2006-os zavargások, itt hagyja abba az olvasást.

… és megfigyeltem egymást. Megígértem volt, hogy ha lesz hír a mi kis szárnyas lovacskánkról, a sántikáló és fülelő-szemlélődő magyar Pegasusról, foglalkozom vele. Most meg is teszem.

Meghallgattam az ún. őszödi beszéd „legmegdöbbentőbb részleteit” (Origo).

Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.

Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.

Nos, ma nem Afganisztánnal foglalkozunk. Nem azért, mert unnánk, nem is azért, mert nem történt ott semmi – augusztus 15. óta mindig történik – hanem azért, mert sürgősen rendbe kell rakni egy apróságot, mielőtt beverik a fejemet egy féltéglával.

Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.

„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.

Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.

Egy centralizált kormányzatnak mindig több esélye van a sikerre, mint egy kvázi demokratikusnak. (Azért kvázi, mert ennek még a gondolata is abszurd.) Ez a magyar, kínai, orosz, belarusz, türkmén, üzbég kormányzatra éppúgy vonatkozik, mint az észak-koreaira vagy a tálibra, ha mostanában ez a sláger.

Avagy a fotelforradalmár balladája. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, meg merném kockáztatni, lakik is egy ilyen mindannyiunkban, csak van, akiből gyakran bújik, elő, van, akiből ritkábban: de egy kicsit mindenki billentyűhuszár, aki megfordul a közösségi oldalakon.

Meseország épül minálunk, nem is vitás. Ezer és egy bizonyítéka van ennek, napról napra épül-szépül, éspedig szavakból, legendákból, hazugságokból építik, jaj annak, akinek mer nem tetszeni. Azt odaadják a markolábnak vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyóknak.

Idős katolikus barátném elolvasta „Oltári” című cikkemet a (modern) katolicizmus másik arcáról, mint amit önmagáról kommunikál, és csak annyit tett hozzá, hogy „sajnállak”. Pontosan ezt vártam tőle.

Mivel megígértem, hogy be fogok számolni a Pegasus-ügy minden fejleményéről, így is teszek, bár... az az érzésem a mostani információk birtokában, hogy minálunk nem a legalkalmasabbak jelölték ki a megfigyelések célszemélyeit.

Az emlékezet olyan, írja Viktor Jerofejev, mint a halott gazdája mellé bezárt kutya: először csak vonít, aztán kikezdi a holttestet, majd darabokra tépi. De nemcsak olyan.

Aki azt mondaná, hogy vége van a Velencei-tónak, annak nem volna teljesen igaza. De aki azt mondja, hogy nincs semmi baj vele, az egyenesen hazudik.