Eucharisztikus gondolatok, avagy szentség és szenteskedés.

Első és legfontosabb kötelességem, hogy mindenkit figyelmeztessek, ne lepődjünk meg, ha a mai és holnapi nap folyamán a kormánymédián végigsöpör a tömeges harakiri (jobban mondva: szeppuku), legalább negyvenhét szamuráj lesz majd rituális módon öngyilkos, mint a Csúsingurában.

Schmidt Mária csodálatos levele méltán ejtette bámulatba a magyar közönséget, elvégre nem minden nap intjük óva Angliát, száz évente csak párszor szokás ez mifelénk, és utólag mindig megbánjuk. Bár ezek a szittya intelmek le szoktak peregni az Egyesült Királyságról, és valahogy mi is mindig vesztes pozícióból intjük őket óva.

Előre szólok, bonyolult dolgokról lesz szó, aki nem szeretne az írásra koncentrálni, az itt hagyja abba. Különben most dolgozunk azon, hogy a gondolkodásra és szövegértésre képtelen, ám markáns véleménnyel bíró réteg számára bevezessük a lapfelület más helyén a Teletubbyk korábbi részeinek vetítését, hogy azért valami forgalmat ők is hozzanak.

Lassan már be sem engedik az embert a rosszabb hírű késdobálókba, ha nincs lovagkeresztje. A jobb hírűekbe még csak-csak besurranhatunk plecsni nélkül is, hanem a valódi becsületsüllyesztőkben lovagkereszt nélkül kívül tágasabb. De van is ám becsülete ennek az érdemrendnek!

Miután ma megtudtam, hogy a Facebook vissza kívánja szorítani a politikai jellegű tartalmakat a közösségi oldalon (nem először, és eddig egyszer sem sikerült nekik), erősen vakarni kezdtem a fejemet: hát én most mitévő legyek?

Most, amikor mifelénk mindenki Afganisztánról beszél, aki meg mégsem, az a már mostanra elfajult választási kampány mocsarában fürdőzik, sőt, pancsol és lubickol, mi nézzünk kicsit másfelé: Moszkvában bizony zajlik az élet, pusztul a szabad sajtó.

Mi lesz abból, ha a tálibok és a Pegasus találkoznak? Azt speciel még nem tudjuk, azt már igen, hogy abból mi lesz, ha a tálib találkozik az informatikával. Baj lesz belőle, mint mindig, mikor egy erőszakos propaganda találkozik egy kiváló és óriási terjesztési felülettel.

Deorsum vivere. Lefelé élni. Beleakadtam Majka és Dundika esküvői képeibe. Ez ugyanaz a filing nekem, mint Borkai mester szexpartija, vagy Habony mester szórakozásai, esetleg Szájer mesteré az akrobatamutatványai előtt. Deutsch mesterről elég a saját arcképe.

Kívánságműsor következik, de nem lesz benne sok köszönet és nem énekli el a végén Simándi József a „Hazám, hazám”-ot. Hofi se lesz, meg „Millió rózsaszál” sem, bár azért nem marad senki az általa hiányolt tartalom nélkül.

Javasolnám, hogy indítsunk gyűjtést, most éppen igen nemes a cél – méltó múzeumot kéne építenünk ennek a hihetetlen kornak, mely, bízvást állíthatom, teljesen egyedülálló Magyarország történetében, a honfoglalástól napjainkig. Méltó emléket kell állítani, most, mikor lehet.

Undorító és mindenképpen nagyon kényes ügyről kell írnom ma. Ilyesmivel a Zóna nem is szokott foglalkozni, de most muszáj, mert sajtóügyekkel viszont igen, és ez valóságos sajtó-belügy: bár a legmocskosabbak közül való. Úgy tűnik, a Pesti Srácoknak semmi sem szent.

Könyörögve kérem, szóljon már valaki pártunknak és kormányunknak, hogy a sulyokvetés nem sportág. Van súlylökés, van gerelyvetés de a sulyok elvetése mint sport nem létezik. Pedig ma mintha olimpiai kvalifikációs versenyt tartanának belőle.

„Szabad sajtó”, írja Szele Tamás barátom, de azért rögtön hozzáteszi, hogy „pártoktól szabad sajtó”, a maga kaptafájánál ugyanezt tette Nádasdy Ádám professzor is, amikor rájött, hogy a szinonima rokonértelmű és nem azonos értelmű, majd, ha akarják, az Őrölj, malom 57-ben elolvassák.

Most sok mindenről kéne írni, de nem lehet egyébről, csak Charlie Watts haláláról. Igen, a Rolling Stones dobosa tegnap, nyolcvan éves korában, békésen, családja jelenlétében, egy londoni kórházban elhagyta ezt az árnyékvilágot. Már biztos a hír.

Ez a csodák két napja volt. Én kétszer nem hittem a szememnek, először tegnap, aztán ma. Tegnap azért, mert megláttam a Magyar Nemzet interjúját, melyet Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel készítettek, abból az alkalomból, hogy Budapestre készült, és azt hittem: ez vagy az 1952-es Szabad Nép vagy az 1978-as Pravda, csak átírták a neveket.

Sok mindent nem értek én, de a legkevésbé azt a valamit, amit magyar diplomáciának neveznek.

Kollégák, azt mondom, adjuk vissza az ipart, mert online újságból nem fogunk mi megélni. Printből sem, de az online, amiben annyira bízott a szakma, most kezdi megmutatni, hogy nagyon nem az, aminek hittük. Teljesen más kezd lenni, és ezt le is tudom vezetni a Facebook átláthatósági jelentéseiből.

Tudom, hogy valami emelkedettet kéne ma írni, hiszen nemzeti ünnep volt, ha már tegnap nem sikerült szépeket mondanom arról a gyönyörűséges felvonulásról. Mentsen, hogy nem is állt szándékomban, aki a dicséretét akarja olvasni, keresse máshol. Ha ugyan találja.

Csak kimentem. A Várba, majd a Szabadság térre. Ha már tizenkilencedikén belecsöppentem az előkészületekbe, gondoltam, megnézem a végeredményt. Nem minden előítélet nélkül mentem ki, bevallom.