Ha mostanság újságot csinál az ember, úgy érzi, a jütlandi csatába keveredett. Gigászi hajóágyúk sortüze dörög mindkét oldalról, csatacirkálók süllyednek el, megfigyelési ügyek, homofób törvények dübörögnek, a csendesebb, kisebb hírek pedig elsikkadnak.

Ha lesz valami, ami képes elpusztítani ezt a szegény kicsi Hunniát, ezt a drótoktól öleltet, az a mindent ellepő pártos gondolkodás. Ami jelképet, jelentést, politikát lát mindenben, a trágyadombtól a kék égig, egyszóval az össznépi gondolatsorvadás, látókörszűkülés.

Nagyon örülnék annak, ha az ember írhatna végre valami másról is ezen a héten, mint a megfigyelési botrányról, de amit nem lehet, azt nem lehet. Itt áll mellettem egy komisszár, a kezében egy Makarov, a sapkáján ötágú, vörös csillag, vastagon ki van rúzsozva, bűzlik a Krasznaja Moszkvától és a halántékomhoz tartja a fegyvert, követeli, hogy írjak szépeket Sorosról.

A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.

Ilyen nagy szabadság, egyenlőség és testvériség még sosem volt Hunniában, mint most: kormánynak és ellenzéknek egyaránt megvan a maga szenzációja. Az ellenzéké a Pegasus-ügy, melyben valószínűleg magam is érintett vagyok, a kormányé Cseh Katalin üzleti ügyei meg a nemüket váltó óvodások, akiket még senki sem látott.

Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen életem egyik legzaklatottabb időszakát pergettem.

Hogy jön a tripper a népszavazáshoz? Majd meg tetszenek látni, van köze egymáshoz a kettőnek. Ha nem is sok. Különben alaposan megkavarta a referendum híre az állóvizet, teljesen más témáról terveztem írni, de a friss és közérdekű hír mindig felülírja a régit.

Akkor ma egy kis elméleti merengés következik a megfigyelési botrányról, mert úgy látom, nem mindenkinek világos, miért is baj, hogy van ilyen. Mert nagyon nagy baj. Elsősorban azért, mert ha megengedjük, hogy létezzen ilyesmi, azzal minden szabadságjogunkról mondunk le.

Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy látom: ellenbotránnyal van dolgunk.

Sajnos már másodszor kell írnom Jurák Katáról az elmúlt két napban. Az első esetben igyekeztem mérsékelni magamat, érvelni és bizonyítani, miért találom tévesnek nézeteit – hej, ha csak tévesek volnának, de vétkesek is! – ma már kezd elhagyni az úri modor. Ugyanis nem szenvedhetem, mikor a szemembe hazudnak.

Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.

Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.

Úgy tűnik, mintha a kormánymédia most erre startolt volna rá. Nincs sok időm ilyenekkel foglalkozni, csak néha szemet szúr ez-az. Most ez.

Tegnap azt írtam, ma vagy kiderül, mi lesz, vagy sem, tehát beszámolok arról, ami kiderült és megemlítek még néhány apróságot mellesleg, de először is lássuk a harmadik oltás ügyét, mert mindenkit az izgat a legjobban. Lesz, kérem, de nem mindenkinek lesz kötelező.

Egy lyukon bebújunk, két lyukon kibújunk, mikor már azt hisszük, hogy kint vagyunk belőle, akkor vagyunk igazán benne, mi az? Hat éves kor felett illik tudni, hogy a nadrág, meg mostanság az oltás is. Egy lezárásba bebújtunk, két oltással kibújtunk, és most, mikor már kint lennénk belőle, akkor kerültünk igazán bele.

Mikor szombaton a Budapest Airportról írtam, és arról, mennyire kétféleképpen lehet látni, bemutatni ugyanazt a hírt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Bár mondjuk azokkal épp nem futottam össze, de a jelek arra mutatnak, hogy fordult a kocka.

Megismétlem, mert talán feledésbe merült: 2021 vagy 2022, a NER végzetes megingásának (nem megszűnésének) évei. Hogy hogyan, azt nem tudom. És ezekkel a kijelentésekkel ellene dolgoztam.

Azért kezd kissé elszállni a világ erre mifelénk, Hunniában, jöhetne már a főorvos úr kontravizitet tartani, mert kezdenek dühöngeni az ápoltak. Nagy szükség volna arra a gumiszobára, muszájdzsekire itt-ott, ha belenéz az ember a mai kormánysajtóba, kezd megijedni.

– Nos, gyerekek, meg tudnátok mondani, mit akar Gyurcsány bácsi? Ajtonyka?

Nagyon nem jó felé megyünk, emberek. És még ha csak mennénk, ballagnánk... de rohanunk, mint Ady a forradalomba. Csak mi az ellenkező irányba tartunk, rohamléptekkel, előre szegezett szuronnyal, elszántan, eltökélten, neki egyenesen a szakadéknak.