Ma szerencsénk van, nem tolonganak a szenzációk, a sajtómunkás délután talán szusszanhat kicsit, de addig is nézzünk körül: biztos, hogy nem történt valami fontos? Dehogynem történt, csak nem a valódi, fizikai világban, hanem a virtuálisban.

„Nem vagyok marxista”, írta Szele Tamás barátom egy – Dinnyés Józsi halálához fűzött – posztjában. Mást is írt, általában őt se ússzuk meg röviden, ahogy engem se, neki is felpanaszolták már, nekem is, mindegy, ha valakinek sok, hagyja abba ott, ahol akarja, vagy el se kezdje.

Az ember aggodalommal figyeli a nemzetközi híreket és felteszi magának a kérdést: mi lesz Biden diplomáciai doktrínájának a vége? Azt elgondolkodik rajta kicsit és belátja, hogy nem lesz belőle semmi különös, azt a folyamatot látjuk, amelynek során összecsiszolódnak az alkatrészek. Eltart egy darabig.

Jutúber leszek. Vlogger, vagy mi. Csupa veretes, magyar kifejezés, pártvonalon a Momentum specialitása, biztosan így akarják megnyerni a vidéki szavazókat, fiataltól az idősekig, az idősebb városiakat, különös tekintettel az áruházi polcrendezőkre és pénztárosokra, már persze, akik megmaradnak a járvány után.

Sok pénzről lesz szó ma, nagyon sokról, egészen pontosan kétszáz milliárd forintról, és eléggé meglepő a történet: viszont legalább régi ismerős érintett benne. A Transmashholding, amellyel alig pár hete foglalkozott a Zóna, az egyiptomi vagonszállításokkal kapcsolatban.

Folytatjuk Észak-Koreával foglalkozó sorozatunkat, ugyanis a jelek arra mutatnak, hogy Phenjanban kétnaponta történik valami, márpedig a legfrissebb hírek arra utalnak, hogy elég nagy lehet náluk a baj. Azért csörtetik a kardot, azért fenyegetőznek.

A „prókátor” a mai nyelvben „ügyvéd”. Ezt ugyanúgy kitalálhatja mindenki, mint azt, hogy miből jött: természetesen a latinból.

Tegnap messze kalandoztunk, a Koreai-félszigetig, ma nézzünk körül inkább a saját házunk táján, nem kell a fél világot bejárjuk, hogy csodát lássunk. Akad az a mi portánkon is épp elég, több is, mint kéne, csak tátjuk a szánkat, olyan érdekességek történnek ebben a kis drótoktól öleltben.

„A jog teljes mértékben társadalmi-kulturális termék, az erkölcs viszont tartalmaz genetikai rögzültségű elemeket is. Kérdés, hogy milyen mértékben”, írja kommentben egy kedves barátom, egyebek mellett sziporkázó elme (abszolúte így gondolom).

Ezzel muszáj a Zóna foglalkozzon, ugyanis itt kezdtük el firtatni nemrég, hol lehet Kim Dzsongun, mivelhogy Washington sehol sem találta, de nekem sikerült rálelnem még múlt vasárnap, meg is üzentem Biden elnöknek, hol keresse, hol találja.

Március 15-e van, és mivel erről a napról már minden szépet és jót megírtak laptársaink, nekünk már csak a ronda és kellemetlen dolgok maradtak, de mindenekelőtt akkor is jeleznünk kell: a Zóna számára is a magyar szabadság napja ez, ahogy mindenki másnak is az. Annyi a különbség, hogy nem mind ugyanazt értjük magyar szabadság alatt.

Nekem ezt szeretnem kéne. Tulajdonképpen szeretem is, mert a nagymamámra emlékeztet. A nagymamám ugyan echte verseci szerb volt, de erre azon kívül, hogy imádta az oroszokat és utálta a horvátokat, vajmi kevés megnyilvánulása emlékeztetett.

Mélyen tisztelt elnök úr, kedves Joseph Robinette Biden!

Előkelő, akár egy brit mutáns,

Elég komoly kétségeim vannak így, március tizenötödike előtt mindennel és mindenkivel kapcsolatban, aki 2021-ben hajlandó és képes megmondani, mi a jófenét művelne most Petőfi Sándor, mivel foglalkozna és milyen lenne a világnézete. Már csak azért is, mert 1848 óta eltelt pár év.

Örömmel látom, hogy vloggernak lenni jó. Feltétlenül kényelmesebb, mint például balettozni. Én nemigen nézek ilyeneket, most is azért néztem be a mai Origón a publikum elé tárt opusba, mert kíváncsi voltam, mit is mondhat Puzsérról, akit kifejezetten kedvelek.

Az ember – a homo sapiens sapiens, szó szerint – végtelen számú, végtelen összefüggések tárháza, amiben minden szónak, képnek, álomképnek, gondolatnak van egy szimbolikus jelentése, mely jelentését attól a helytől nyeri, amelyre abban a relációban kerül.

Elég bonyolult dologról van szó, és az első, amit meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok vasutas, soha nem is voltam az, viszont vagy nyolc évig dolgoztam az Indóház című szaklapnál külső munkatársként, tehát viszonylag pontos elképzeléseim vannak arról, mivel jár, ha egy szerelvényről lecsatolnak egy kocsit és a nyílt pályán befékezik.

Ebben a sajtószakmában minden nap tanul valami újat az ember: de annyit rég tanultam, mint ma, meg kell hagyni. Hírportált indított ugyanis a CÖF, és én eddig azt hittem: tudom, hogy néz ki az ilyesmi, meg körülbelül hogyan kéne működnie. Rosszul tudtam a jelek szerint, ők tudják jól.

Elemzés következik, kérem, hosszan elnyúlt testtel, szóval aki rövid és velős szitkozódásra vágyik, olvasson mást: ez egy hosszú és bonyolult szitkozódás lesz, részletekre kitérően és az alaposság igényével, ugyanis Demeter Szilárd már megint a magyar kultúrát állítgatja, finomhangolja, és nem is lehet ennek jó vége.