Ma, kérem, sportszerűek leszünk. Tegnap egy magát baloldali-ellenzéki jellegűnek beállító álhírlapon vertem el a port érdemei szerint, ma úgy korrekt, ha legalább ugyanakkorát csapok oda a magát ultrakormánypártinak és jobboldalinak nevező párjának.

Dobra vernék, mondja ez a szerencsétlen Kubatov, még a magyar Parlamentet is, mármint az ellenzék. Nem is kicsi dobra, teszem hozzá én. Nagydobra. Jó nagyra.

No, ez most egy mérges írás lesz. Már tegnap meg akartam írni, de jött más, fontos, érdekes téma – ez is fontos lett volna, csak mégis több hasznát láttam tegnap a kultúrforradalommal való foglalatosságnak.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, Magyarországon kulturális forradalom zajlik. Éspedig már a második vagy harmadik hulláma, ami azért elég rossz hír a kultúrára nézvést, ugyanis most már megint mindenki bele fog szólni, de azért mégis leginkább azok, akiknek semmi közük hozzá.

Egyik kedves Olvasóm magánlevélben emlékeztetett, hogy megfogadna jósnak. Mások is vannak így ezzel, most például a benzinár befagyasztásáról volt szó.

Elég beleolvasni abba a mocsokáradatba, amit a napi hírek kiváltanak az úri közönségből komment formájában, hogy az ember rájöjjön: semmi fejlődés nem volt ezen a bolygón a Neander-völgy óta, legfeljebb manapság az ritkább, hogy kőbaltával verjék egymást fejbe az emberek.

Istennek nincs semmiféle terve.

Kampány van, választási kampány, ilyenkor kevesen figyelnek a magyar diplomácia, külpolitika általában csendesen csordogáló híreire, mert még a szerkesztők is megszokták, hogy az MTI alapján dolgozzanak, abban meg csak az szokott lenni, ami mindig.

Van egy rossz hírem és egy jó. A rossz azt mondja, hogy komoly válság közeleg, amikor nem éhezni fognak az emberek, akkor fáznak majd, a jó viszont azt, hogy egész változatosan fog meggebedni a világunk, többféle módon is, lesz választék.

Arról már sokat beszéltünk ezeken a hasábokon, hogy mitől hír a hír, most arról lesz szó, mitől nem az. És hol.

No, nyakunkon a politika, a fene ott enné meg, ahol van. Észrevettem én, hogy utóbbi napokban még a szokásosnál is agresszívabb a légkör a Facebookon, de mit tehetek?

Jó kérdés, hogy mihez kezdjen az ember a hírekkel. Lehet érteni, lehet nem érteni és félre is lehet érteni őket, legyen szó bármilyen banálisan egyszerű dologról. Mifelénk félreérteni szokás mindent, vagy félreértelmezni, ami aztán mindenféle következményekkel jár.

Végre egy igazi, békebeli pesti történet. Nem mentes ugyan az aktuálpolitikai acsargásoktól, de nagyon remélem, az érdekelt felek előbb vagy utóbb rájönnek az eset valódi természetére – amit én is csak sejtek – és kibékülnek, még mielőtt végleg ellopják a budapesti Városházát, mindenestől. Mert egyelőre arról van szó.

Az újságcsináló ember jobban teszi, ha nem tervezi meg a munkáját. Harmadik napja rakosgatom össze a boszniai válság adatait, negyedik napja az aktuális afganisztáni helyzetet és minden nap jön valami, ami fontosabb ezeknél. Hölgyek, urak, vegyenek nagy levegőt, aki áll, üljön le, aki ül, maradjon úgy: folytatják az Elk*rtukat!

„Döbbenetes fotót mutatott meg követőinek és rajongóinak az amerikai Joan MacDonald. A fitnesznagyiként elhíresült hobbisportoló 70 évesen kezdett életmódváltásba, most pedig, 75 évesen jobban néz ki, mint 35 évvel ezelőtt.” (Origo).

Pedig én ma egészen komolyan a balkáni válságról akartam írni. Ott elég csúnya dolgok készülődnek, de egy napot még mindenképpen várniuk kell a Feltámadás miatt. Igen, kérem, ez olyan hír, ami mindent felülír, mindennel szemben prioritása van: bár nem Jézus Krisztus második eljöveteléről van szó. Hanem John Fitzgerald Kennedy elnökéről.

Nem szoktam mottót használni, ellentétben sok kollégával, aminek egyszerűen tördelési okai vannak: a Zóna sablonjába nagyon nehéz (vagy talán lehetetlen) volna beilleszteni az alcímet. De most mégis idekívánkozik, nem bírom nem leírni, sőt külön sorba teszem, hogy érvényesüljön az örökbecsű, halhatatlan poén:

Ma az Origóról lesz szó, éspedig azért, mert akárhogyan nézem a magyar sajtót, senki más nem szól nekik – akkor szólok én.

No, ezt nem lesz könnyű megmagyarázni, annyi szent. Az orosz „Férfiak Államának” történetében annyira különös helyzeteket lát a szemlélő, hogy minden formális logika, minden sablon csődöt mond, ha nem használjuk a tiszta eszünket, teljesen eltévedünk a történetben, és kereshetjük, ki volt a jó, ki volt a rossz.

Mivel ma nincsenek szenzációk, csak kisebb hírek, a tömkelegekről fogok írni, meg általában, az emberi ostobaságról. Mondjuk bőven van miről, de azért nézzünk körül, mert hátha nem csak az derül ki, hogy ostobák vagyunk, hanem az is: mitől vagyunk azok?