„Love is in the air”, valósággal a levegőben van a szerelem orosz és belarusz földön, Szocsitól Minszkig turbékol minden és mindenki, csak szomorú galambbúgás ez nagyon. Három párról is be tudok ma számolni, de bizony egyikük története sem vidám. És van egyéb rossz hírem is.

Engedjék meg, hogy kajánul mosolyogjak. Azt ugyan nem gondoltam volna, hogy pont ez a hír fog még napokig fejlődni, ebben a jelentéktelen ügyben indul meg az adok-kapok, ezt a bolhát kezdik elefánttá pumpálni, de kérem, ha ez van, ezzel foglalkozunk.

Hogy a végén kezdjem: rájöttem, hol kéne lennie Avalókitésvara bodhiszattvának és mivel kéne neki foglalkoznia. Persze, hogy Magyarországon a helye, de nincs itt, kujtorog valamerre, csak remélem, nem a Himalájában, nehogy a kínaiak vagy a hinduk ellássák a baját.

Ha én cica lennék, úgy tudnék mindent mindenről és mindenkiről, ahogy honfitársaim túlnyomó része. Csalhatatlan szimattal – mije van a cicának? füle, karma, szeme, ami félsötétben is lát, szaglása talán rossz, de ez itt mindenki szimata – megmondanám a tutit.

És azt hallották, hogy verekedés volt a Parlamentben? Volt, csak némi apró eltérésekkel, nem Budapest, nem is Moszkva, hanem Kiev, nem Mercedeseket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Röviden: szintet lépett a magyar álhír-ipar, új idők új módszereit vetik be.

A tudományos módszertan a valóság (mi az?) megismerésére törekszik, mondta egyszer P. R. Ilyenkor szokott jönni az „ellenben”, most azonban a „pedig” jön: „... a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.”

Zengő érc vagyok és pengő cimbalom.

Nincs szomorúbb a magyar politikában, mint amikor elbocsátják a mezei hadakat, el időnként a zsoldosvezéreket is, és ők ezt nem veszik észre. Nem érzik, hogy nincs már rájuk szükség, eljátszották a szerepüket: csak mennek várról várra, kínálgatják a rozsdás kardjukat, és mondogatják, hogy ők bizony a foltozott irhájú kormányzsoldosok.

Nem igazságok vannak, hanem hitigazságok. Leírtam már egypárszor. Sok értelme nem volt: semmit meg nem fog változtatni. Ahhoz, hogy a látásból belátás legyen, és megváltoztasson valamit, az kellene, hogy a világot az ész mozgassa.

Nem. Akkor sem fogok írni a 2006-os eseményeket taglaló filmről, ha ma szórták szét a trailerét. Nem írok az őszödi beszédről sem, ír ezekről mindenki más, én minek tenném? A közönség igényeit kielégítik a kollégák. Tudják, miről fogok én ma írni? A repülő csészealjakról.

Nincs mit tenni, a tegnapi nap a Protaszevics-ügyről szólt és a jelek szerint a mai is arról fog szólni. Mivel pedig egymást kergetik az események, szinte percről percre lehetne tudósítani róluk, be is töltené az egész napot, reggeltől másnap reggelig. Csak kicsit hosszadalmas lenne.

„A terminológiai hiba sohasem pusztán terminológiai hiba.” (László András)

Míg a honi közönség turkálós ingekre és hatos kartonokra koncentrál, a világ pedig a belarusz állami segédlettel eltérített Ryanair-gépen háborog – valóban mérhetetlen aljasság volt ez, amiért Lukasenka fizetni fog – mi nézzünk oda, ahová más most nem tekint.

Tegnap négy és fél órán keresztül beszélgettem valakivel. Azt mondta, hogy számára az ördög nem egyvalaki, hanem három: Lucifer, Sátán, és Ördög. Ugyanannak a hármas olvasata, mondom én most.

Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy most nagyon mélyre fogunk merülni, ez a szellem Mariana-árka, nagy lesz a nyomás, és fény derül a járványtagadók-vírustagadók pár kicsiny, sötét titkára is: jelezném, hogy csak az erős idegzetűek olvassák tovább ezt az írást, mert szó szerint toxikus, mérgező tartalom következik. Olvasni is veszélyes.

Időnként az ember felteszi magának a kérdést: tévedtem volna? Tévedni emberi dolog, nincs is benne semmi, de ekkorát? Vagy mégsem, csak éppen másképp kell összerakni a mozaikot?

...nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? már csak azért sem, mert itt van. Még élünk, mondta Hobo, pont abban a korban, amikor az ember – vagyis én, ne gúnyolódjanak – nagyjából ugyanazokat érezte, mint ma.

Én nem csodálkoznék, hogyha mikor Orbán legközelebb Brüsszelbe látogat, tévedésből a névtáblájára „Viktor” helyett „Vétó” kerülne, mert ezt a szót hallják a legtöbbször arrafelé a magyar küldöttségtől, de főleg a külügyminiszterünktől. Tényleg hihetik mostanra, hogy ez a kormányfő neve, azért ismételgetik állandóan.

Így jár, aki túl sikeresen jósolgat, pont így, ahogy én: tegnap már viszonylag pontosan leírtam előre, milyen enyhítések bejelentése várható ma (mondjuk azt is melléírtam, miért), milyen feltételhez fogják kötni, ma már csak ismétlő foglalkozást lehetne tartani ebből a témából, mert szó szerint bevált a jóslat.

Meg a lekérés is, hölgyválasz nincs. Egyéb válasz sincs, mert szájat befogni és tovább szolgálni, ahogy az első világháborúban mondták.