Szele Tamás: A kremlinológia és a Zen

Soha még ennyi hír, álhír, mende és monda nem kavargott a Kreml és az orosz vezetők személyes körül, mint mostanában – illetve mindig sokat pletykáltak róluk, és a pletykák kilencven százalékát mindig is hivatalból terjesztették a manipulátorok, de most, amikor mintha kezdene eldőlni így vagy úgy a háború sorsa, még annál is nehezebb értelmezni ezt a dúsan burjánzó legendáriumot, mint korábban.

Ebbe a homályba próbál bevilágítani a kiváló, Oroszország minden arsinját és százsenyét ismerő Andrej Percev, aki minden orosz versztánál ott volt vagy ott is van: írását az alábbiakban ismertetem, de szeretném előre jelezni, mert becsületes ember vagyok, hogy a végére senki sem lesz okosabb a jelenlegi helyzetet illetően, viszont sokat tanulhatunk belőle – az oroszokról általában. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb megfigyelő számára a Kreml és Donald Trump tárgyalói közötti tárgyalások továbbra is rejtélyesek maradnak. Nem világos, milyen feltételek mellett lenne Vlagyimir Putyin hajlandó békeszerződést kötni Ukrajnával – vagy hogy egyáltalán hajlandó lenne-e erre a következő években. Az amerikai fél javaslatait sem hozták nyilvánosságra.

Steve Witkoff több mint egy éve rendszeresen látogat Moszkvába, és már egy év is eltelt az anchorage-i Putyin–Trump csúcstalálkozó óta. A tárgyalások azonban eddig nem hoztak látható eredményt. Trump tárgyalói hajlamos eltúlozni sikereiket, míg a Kreml hallgatása csak tovább mélyíti a bizonytalanságot, és táptalajt teremt a pletykáknak.

„Fel fognak kötni”

Nem sokkal azután, hogy John Ratcliffe, a CIA igazgatója megérkezett Oroszországba, és nem sokkal azelőtt, hogy Trump tanácsadója, Steve Witkoff, valamint az amerikai elnök veje, Jared Kushner Moszkvába és Kijevbe látogatott, a The Economist közölt egy írást az orosz elnök lelkiállapotáról. A magazin kormányzati körökből származó forrásai szerint Putyin elszántan törekszik az Ukrajna elleni háború eszkalálására. Ez összhangban áll saját kijelentéseivel és képviselőinek nyilatkozataival, amelyek a „különleges katonai művelet céljainak a harctéren való elérését” követelik, valamint az Ukrajna elleni támadások fokozódásával is.

A legnagyobb figyelmet egy Putyinhoz közeli forrás állítása keltette: ezt azt állította, hogy az elnök szeretné befejezni a háborút, de retteg a lakosság és az elit haragjától. A magazin informátora szerint Putyin azt mondta, hogy egyszerűen felkötnék. Ez a rész többféle értelmezést is kiváltott – az elit elégedetlenségére és Putyin eltávolítására való hajlandóságára utaló feltételezésektől kezdve egészen azokig az állításokig, miszerint a háború folytatása tükrözi a társadalom hangulatát. Érdekes módon magának az információnak a megbízhatóságát viszont alig kérdőjelezték meg. A cikk arra utal, hogy Putyin mindenekelőtt az elit csoportjaitól, klánjaitól tart. Egy évvel korábban a Reuters is arról számolt be, hogy az elnök „a hadsereg és a nép” haragjától tartott.*

*Nyomokban felfedezhető ebben a mítoszban vagy legendában a legalább ezer éves hazugság a „jó cárról”, akit a „gonosz bojárok” félrevezetnek, befolyásolnak vagy egyenesen zsarnokoskodnak fölötte. Ha azonban kicsit tanulmányozzuk az orosz történelmet, nagyítóval sem találunk benne „jó” cárt a szó emberi, általános értelmében. Még Nagy Péter és Nagy Katalin is – akik pedig a leginkább megközelítenék ezt a kategóriát – kegyetlen zsarnokok voltak, akik ugyan hoztak helyes intézkedéseket, de alapvetően nem voltak képesek és nem is akarták leplezni vérszomjas természetüket. De hiba lenne Nagy Katalinnal „népi”, „nemzeti”, sőt, „demokratikus” ellenképként szembeállítani Pugacsovot, hiszen őt ugyanaz a szadista hatalomvágy fűtötte, mint a felkelését leverő cárnőt – sőt, cárnak is szólíttatta magát. Nyugodjunk bele, az orosz történelem egy olyan mese, aminek egyszerűen nincsenek pozitív hősei. Ezek egyébként a magyar történelemben is ritkák, de nálunk egy-kettő, talán tévedésből még előfordult (rossz véget is értek).

Elhamarkodott lenne az eliten belüli háborúellenes frontról vagy az orosz társadalomban érlelődő nagyszabású tiltakozásról beszélni. De a háború folytatására irányuló tömegigényre vonatkozó állítások sem igazolódnak be. A közvélemény-kutatások szerint a polgárok többsége támogatja a béketárgyalások megkezdését. Az elit egyes tagjai – például German Gref, a Sberbank vezérigazgatója – szóba hozták a háborús fáradtságot. A háború célszerűségével kapcsolatos kétségeket már néhány katonai blogger is hangoztatta.

Ha a körülmények megkövetelik, a Kreml és a kormány népszerűtlen intézkedéseket hoz – mint például a 2018-as nyugdíjreformot és a 2025-ös adóemeléseket. Putyin nyilvános vita vagy jóváhagyás nélkül indította el a háborút Ukrajna ellen. A közelmúltban az üzemanyag-válsággal kapcsolatos elégedetlenséget is félresöpörte, a történteket „némi kellemetlenségeknek” nevezve, amelyeket az emberek el kell tudjanak viselni. Tavaly Putyin sajtószóvivője (Peszkov) a következőképpen nyilatkozott az adóemelésekkel kapcsolatban: „Azok, akik támogatják Putyin elnököt – készek-e némi további terhek elviselésére a jelenlegi körülmények között? Nincs kétségem afelől, hogy készek.”

Egy torzkép Trumpnak

Az efféle publikációk után elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy az eleve nyugati vagy száműzetésben működő, Nyugatra és Oroszországra fókuszáló független médiumoknak valóban vannak-e információs forrásaik a kormányzó körökben, és mennyire jól tájékozottak ezek a források. Ezeket a kétségeket erősíti az elnyomás fokozódása és a biztonsági szolgálatok növekvő befolyása, amelyek valószínűleg figyelemmel kísérik az elit képviselőinek nyilatkozatait.

De nem valószínű, hogy az Economist vagy a Reuters újságírói az elnök hangulatáról és személyes terveiről szóló kijelentéseket olyan személynek tulajdonítanák, aki nem ismeri őt és soha nem találkozik vele. Egy hiteles forrás biztonságos üzenetküldő alkalmazáson keresztül kommunikálhat egy újságíróval, vagy találkozhat vele egy másik országban, ahol az orosz biztonsági szolgálatoknak nehezebb lenne lehallgatni őket. Ráadásul egy tisztviselő, üzletember vagy politikai stratéga engedélyt kaphat a vezetéstől arra, hogy egy bizonyos álláspontot közvetítsen a nyugati médiának és szakértőknek.

A kormányon belüli forrásoknak különböző indítékaik lehetnek, ezért szavaikat össze kell vetni a valósággal. Az az állítás, miszerint Putyin attól tart, hogy a lakosság és az elit elszántan folytatná a háborút, ellenőrizhető. Nincs ok azt hinni, hogy az oroszok többsége vagy az elit tagjai ilyen elszántságot tanúsítanának. A háború haszonélvezői között vannak Putyinhoz hűséges befolyásos személyek, de ha a háború véget érne, az orosz gazdaságban találhatnának új jövedelemforrásokat számukra.

Az Economist és a Reuters publikációinak időrendje alapján az orosz elnökhöz közeli források elkezdték összekapcsolni Putyin félelmeit a Trump-tárgyalókkal folytatott párbeszéddel. A közel két éve folyó, látható eredmények nélküli tárgyalások arra utalnak, hogy Putyinnak nem áll szándékában befejezni a háborút. Egy ilyen álláspont irracionálisnak és érthetetlennek tűnhet Trump számára, aki a „jó és rossz üzletek” kategóriáiban gondolkodik. Annak érdekében, hogy Putyin ne tűnjön az amerikai elnök szemében makacs és megbízhatatlan partnernek, környezete külső kényszerekre hivatkozva magyarázhatja a vezető makacsságát. Az elittől és a lakosságtól való félelem pontosan ezt a funkciót tölthetné be: Putyin állítólag kész a kapcsolatfelvételre, de nem tehet engedményeket.*

*Hogy a sajtóhelyreigazítások bikkfanyelvét idézzem: „a valóság ezzel szemben az”, hogy Putyin nem hajlandó semmiféle engedményekre, és épp ezért nem lehet szó érdemi kapcsolatfelvételről. De ezt nem lehet bevallani, így kifordítják, tekernek rajta egyet és már kész is a piacképes hazugság.

Ennek a narratívának egyik lehetséges terjesztője Kirill Dimitrijev, az Orosz Közvetlen Befektetési Alap vezetője és a Kreml főtárgyalója. Tapasztalt üzleti tanácsadó, aki jól ért a médiával való együttműködéshez; ő vetett fel Trump köreinek különböző, Oroszországgal kapcsolatos üzleti lehetőségeket, és elképzelhető, hogy külső kényszereket hozott fel magyarázatként Putyin álláspontjára. A Putyin félelméről szóló pletykák az amerikai oldalon azt a benyomást kelthetik, hogy az orosz elnök érdekelt a tárgyalásokban, még akkor is, ha igyekszik az „ukrajnai kérdést” és a háborúról szóló vitát leszorítani a napirendről. Ez a verzió segít elkerülni Trump csalódását, és megtartja Dimitrijev státuszát a Kreml és a Fehér Ház közötti fő kapcsolattartóként.

Egy ilyen pletyka hozzájárulhat a háború elhúzódásához is, és enyhítheti Trumpnak – valamint a világ más vezetőinek – Putyin iránti haragját, a harcok leállítására irányuló felhívások ellenére. Az ilyen jellegű kiszivárogtatások félrevezethetik az embereket az orosz elnök motivációit illetően. A háború folytatódása és az amerikai javaslatok elutasítása ellenére Trump továbbra is elégedett a párbeszéddel, és dicséri Putyint azért, hogy „megállapodást akar kötni”. Az az állítás is manipulatív lehet, miszerint az orosz gazdaság gyakorlatilag kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik.

A Szergej Sojgu (korábban védelmi miniszter, most az orosz biztonsági tanácsi titkára) által vezetett lehetséges puccsról szóló információk sem tűnnek meggyőzőnek. Csapatát meggyengítették, legközelebbi munkatársait pedig letartóztatták. Ráadásul mióta Sojgu távozott a védelmi miniszteri posztról, elvesztette a hozzáférését a jelentős pénzügyi forrásokhoz. A hadsereg tábornokai, akiket állítólag Sojgunak kellett volna vezetnie, hagyományosan nem kedvelik és soha nem is kedvelték a „civil” minisztert. Az ilyen információkat terjesztők céljai nem teljesen egyértelműek. Talán kapcsolatban állnak Sojgu ellenfeleivel, akik gyengíteni akarják a pozícióját, és meg akarják fosztani a még megmaradt befolyásától is.*

*Sojgu pozícióját már a leváltása óta kizárólag a Szentlélek tartja, valamikori bizalmasait és megbízható gárdájának majdnem minden tagját letartóztatták már, az megint más kérdés, hogy okkal és joggal, ugyanis többségüket monstre sikkasztások miatt ítélték el. Csakhogy ezen az alapon Oroszország lakosságának többségét be lehetne zárni hosszabb-rövidebb időre. Hogy Sojgu miért van még szabadlábon? Ez nem világos és kihüvelyezhetetlen: talán azt akarja Putyin, némi szadizmussal, hogy végignézze, amint összeomlik az általa épített (egyébként épp Putyinhoz hiperlojális) hatalmi struktúra, de azt sem zárnám ki, hogy egy későbbi, válsághelyzetben elindítandó nagy koncepciós per fővádlottjának szánják, mindenesetre az bizonyos, hogy már csak szabadnapon van ő a Pokolból, eltávozáson és nemsokára be kell majd vonulnia – ha Putyin el nem patkol.

Putyinnak súgnak - a nyugati médián keresztül?

A belső információk tükrözhetik az orosz elit körében uralkodó hangulatot, és adhatnak egyfajta korai figyelmeztetést is a Kreml népszerűtlen döntéseire. A forrásoknak még mindig van lehetőségük újságírókkal beszélni, és egyesek élnek is ezzel a lehetőséggel. Különösen őszinték a gazdasági minisztériumok és az üzleti körök képviselői, mivel tisztában vannak a háború költségeivel. German Gref beszélt a háborús fáradtságról. Andrej Kosztin, a VTB vezetője pedig kijelentette, hogy Oroszországot elragadta és távútra vezette a „szuverenitás” szó. Májusban Andrej Klepacs, a VEB akkori vezető közgazdásza egy gazdasági fórumon figyelmeztetett a társadalmi-gazdasági válság veszélyére. Viszont néhány hónappal azután, hogy független média beszámolt kijelentéseiről, elbocsátották. Az üzletemberek már régóta beszélnek a súlyos problémákról, még ha nem is bírálják közvetlenül a háború folytatását. A „különleges katonai művelet befejezése” kérdését szintén felvetették az Állami Duma-választási kampány során az egyes régiókban népszerű kommunisták.*

*A kérdés – kremlinológiai szempontból – tehát nem úgy hangzik, hogy miért bocsátották el Klepacsot, hanem sokkal inkább úgy, hogy Grefnek és Kosztinnak miért nem esett semmi baja? Talán őket is később akarják vád alá helyzeni, mint Sojgut? Mindenesetre naiv az, aki ebben a helyzetben humanista vagy demokratikus meggondolásokat tételez fel a Kremlről.

Putyin azonban ragaszkodik azokhoz az optimista értékelésekhez, amelyeket környezete egyes tagjai is osztanak – mindenekelőtt Makszim Oreskin, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője, és bizonyos mértékben Szergej Kirijenko, a Kreml belpolitikai főnöke. Azok a tisztviselők, akik nem akarják elveszíteni állásukat, nem mondhatnak ellent az elnöknek, ezért nyilvánosan is támogatják az optimista előrejelzést. Klepacs elbocsátása után valószínűleg még kevesebben lesznek hajlandóak borúlátó jóslatokat tenni a hazai fórumokon. A technokratáknak azonban továbbra is érdekükben áll biztosítani, hogy Putyin terveit a valósághoz igazítsa ahelyett, hogy kizárólag a hivatalos jelentésekre támaszkodna. A kormánynak kell egyensúlyt teremtenie a katonai költségvetés és a szociális szféra finanszírozásának fenntartása között, és ez hónapról hónapra egyre nehezebbé válik.

Mivel az orosz médiában nem beszélhetnek nyíltan, a polgári bürokrácia és az üzleti élet képviselői nyugati és emigráns médiumokhoz fordulnak. A nyugati sajtóban megjelenő cikkek valószínűleg bekerülnek az elnök számára készített monitoring-jelentésekbe, így az információk ezen az úton eljuthatnak hozzá. Az orosz elit egyes tagjai továbbra is szeretnék megosztani saját véleményüket a történésekről – és ebben az esetben is az egyetlen közvetítő csatornájuk a nyugati és emigráns média, amelyekben az elit tagjai által írt névtelen, sőt, akár névvel aláírt cikkek is megjelentek. Belső információkat oszthatnak meg a Kreml politikai blokkjának munkatársai, képviselők, parlamenti alkalmazottak és biztonsági tisztviselők is. Talán abban reménykednek, hogy munkájukat észreveszik és értékelik, mivel az elismerésre szolgáló belső csatornák számukra zárva vannak.*

*Sajnos ez a bekezdés a szerző, Percev kétségbeesett optimizmusát bizonyítja: még ez az ezer csatában edződött orosz sajtóróka is feltételezi, hogy a csinovnyikok, apparatcsikok „mandinerből” próbálják tájékoztatni Putyint a valós helyzetről – de mi végre tennék? Putyin mindennel tisztában van, csak éppen semmi sem érdekli. Ó, Szent Együgyűség, Sancta Simplicitas!

Az univerzális forráskritika elve

A forrásoknak megvannak a saját érdekeik, és az általuk szolgáltatott információk manipulatívak lehetnek. Ennek ellenére nem szabad figyelmen kívül hagyni őket. A belső információk egy külön kategóriája a személyzeti döntésekre és az események időzítésére vonatkozik, amelyek mind a nyugati, mind az orosz médiában megjelennek. A magas szintű átszervezésekre vonatkozó pletykák gyakran nem válnak valóra: Putyin nem szereti, ha az aláírását igénylő döntések előre kiderülnek. Például ezen a nyáron az elit körökben és a befolyásos csoportok által irányított Telegram-csatornákon arról tárgyaltak, hogy az Állami Duma-választások után Mihail Misusztyin miniszterelnököt esetleg Andrej Belouszov védelmi miniszterrel vagy Szergej Szobjanyin moszkvai polgármesterrel váltanák fel, valamint hogy Kirill Dimitrijevet elbocsátanák posztjáról. Misusztyin azonban továbbra is hivatalban van, Dimitrijev mandátumát pedig nemrég további öt évvel meghosszabbították.

A kiszivárogtatások a bürokratikus hatalmi harcok részét képezhetik: egy tervezett döntés nyilvánosságra hozatala néha segíthet annak meghiúsításában. Ugyanez vonatkozik a konkrét eseményekre és azok időzítésére vonatkozó előrejelzésekre is, például az esetleges mozgósítás meghirdetésére. A tisztviselők felkészülhetnek rá anélkül, hogy tudnák, Putyin valóban hoz-e majd egy ilyen döntést. Háború idején és szankciók alatt a tervek számos tényezőtől függenek, és mindaddig tervek maradnak, amíg végre nem hajtják őket.

Ez azt jelenti-e, hogy az Oroszországból származó bennfentes információknak egyáltalán nincs semmiféle értékük, mert lehet, hogy manipulációról van szó, a polgári elit körében tapasztalható elégedetlenség kifejezéséről, vagy olyan forgatókönyvek leírásáról, amelyek soha nem valósulnak meg? Nem. Még a Putyin félelmeiről szóló pletykák is – amelyek célja, hogy Trumpot a tárgyalóasztalnál tartsák – sokat elárulnak: arra utalnak, hogy az orosz elnök és környezete fenn akarja tartani a kapcsolatot az amerikai elnökkel. Ugyanakkor az ilyen pletykák tartalmát a társadalomban és az elit körében fennálló tényleges helyzet alapján kell értékelni.

Az elit elégedetlenségéről szóló információk is fontosak, különösen ha nyilvános kijelentések is alátámasztják őket. A személyzeti döntésekkel kapcsolatos kiszivárgott információk az eliten belüli konfliktusra utalhatnak, még akkor is, ha a döntést végül nem hozzák meg. A megvitatott forgatókönyvek bepillantást engednek a Kreml, a kormány és esetleg Putyin belső körének hangulatába. Az egykor marginálisnak tartott témák idővel a nyilvános vita részévé válhatnak.

A bennfentesektől származó információkat szkeptikusan kell kezelni, figyelembe véve a források érdekeit és azt a tényt, hogy a végső döntés mindig Putyin kezében van. Az információk károsak is lehetnek: ilyenek például azok a pletykák, miszerint az orosz elnök be akarja fejezni a háborút, de attól tart, hogy az elit ösztönözheti az amerikai és európai hatóságokat arra, hogy továbbra is tárgyaljanak vele, abban a reményben, hogy megállapodásra jutnak. A bennfentes információkat össze kell vetni a valósággal, és figyelembe kell venni azok lehetséges politikai hatásait is. Azok a pletykák, miszerint Putyin készen áll a háború befejezésére, de attól tart, hogy az elit ebben meggátolja, a Kreml vonakodását jelezhetik attól, hogy teljesen megszakítsák a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A kormányátalakításokról szóló kiszivárgott információk – függetlenül attól, hogy megerősítést nyernek-e vagy sem – pozíciókért és erőforrásokért folyó küzdelmekre utalhatnak. Az ilyen információk elemzése segít felmérni az orosz eliteken belüli konfliktusokat és a zárt ajtók mögött megvitatott személyzeti döntéseket. Mivel az orosz hatalom egyre átláthatatlanabbá válik, még az információs háború részeként terjesztett értesüléseket sem szabad figyelmen kívül hagyni a döntések elemzésekor és a következő lépések előrejelzése során.

Röviden tehát: az orosz vezető körökről és körökből kiszivárgó információk egy része jelent valamit, más része az ellenkezőjét jelenti annak, amit mond, megint más része még az ellenkezőjét sem, a legnagyobb részük pedig semmit sem jelent. Csakhogy nem tudjuk eldönteni, melyik információ melyik csoportba tartozik. Erről a régi elektroműszerész tétel jut eszembe, melyet nem lehet elégszer hangsúlyozni, eszerint:

„A magas feszültség alatt lévő fémalkatrész optikai szempontból nem megkülönböztethető attól, amelyik nincs feszültség alatt.”

Magyarán szólva: csak akkor tudjuk meg, melyik ráz, ha megfogjuk őket. Ami pedig az orosz helyzet teljes és valós ismeretét illeti, melyet elemzés útján kéne elérni, annak lehetőségét, megvalósíthatóságát egy csan-buddhista kóannal lehet érzékeltetni.

„A Mester húsz évig meditál egy barlangban, majd megvilágosodva kilép a napfényre. A barlang előtt tanítványok várják.

• Mester, taníts minket!

• Gyermekeim, az élet olyan, mint a tenger.

• Miért?

• Jó, hát akkor nem olyan.”

Szele Tamás