Szele Tamás: Az atomháború forgatókönyve

Le merném fogadni, hogy a harmadik világháborúnak több száz általános haditerve létezik, melyek a fultoni beszéd óta folyamatosan készülnek, és az lehet bennük a közös, hogy egyik sem tartalmaz hatástanulmányt, magyarul: a győzelemre koncentrál, nem pedig a harcok következményeire.

Azt is leszögezném, hogy egy világméretű konfliktus esetén a kis- és középhatalmak állhatnak akár a győztes, akár a vesztes oldalon, mindenképpen veszíteni fognak. A Varsói Szerződés idején például Magyarországot – földrajzi adottságai miatt – a szocialista páncéloshadseregek felvonulási terepének szánták, márpedig nincsen csábítóbb célpont pár taktikai nukleáris töltet számára, mint egy tágas, nagy síkság, amin hemzsegnek az ellenséges harckocsik.

Ezek után „ha megdöglött a lovam, mind nőhet már selyemfű a réten” alapon mi például csak azért imádkozhatunk, hogy ne legyen ilyen világméretű konfliktus. Holott úgy tűnik, egyre közelebb járunk valami ilyesmihez, bár meg kell hagyni: most mintha jobb helyzetben lennénk, mint a NATO-tagság előtt: nincs Varsói Szerződés, senki sem akar nálunk páncélosokat összevonni, a szomszédos államok nem igazán ellenségesek velünk, szóval volna esélyünk egy kis békességre – ha béke maradna. Simon Shusternek, a The Atlantic munkatársának viszont feltűnt egy különös forgatókönyv, ami komoly előnybe hozná Oroszországot és Kínát (amennyiben összehangolnák a hadmozdulataikat) és utánanézett, mennyire van felkészülve a NATO egy kétfrontos eurázsiai háborúra.

Jelentem, körülbelül semennyire.

Az alábbiakban bemutatom Shuster erről szóló írását a The Atlanticból, saját megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszek meg.

A nyugati katonai stratégák nem tűnnek túl lelkesnek, amikor arra kérik őket, hogy beszéljenek az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvről, vagyis a harmadik világháborúról. De abban általában egyetértenek, hogy hogyan kezdődne: egy összehangolt, szinte egyidejű támadással a bolygó két ellentétes oldalán, amelynek során Oroszország egy kelet-európai NATO-tagállamot támadna meg, míg Kína Tajvan ellen lépne fel. Az amerikai hadseregnek egyszerre két fronton kellene reagálnia – vagy inkább három is lenne az, ha közben még tartana a háború a Közel-Keleten.

Egészen a közelmúltig ez a lehetőség a fenyegetések skálájának legszélsőségesebb végén helyezkedett el, valahol egy elveszített atomfegyver és egy földönkívüli invázió között. Az összehangolt támadásokhoz olyan nagyszabású konspirációra lenne szükség, amelyet Peking és Moszkva nem tudna elrejteni. A műholdak észrevennék, ahogy csapataik elfoglalják pozíciójukat, felvonulnak, így az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek lenne idejük megszervezni a védekezést.*

*Ez tökéletesen igaz. Ha pedig most valaki megkérdezi, hogy Ukrajna esetében miért nem láttak a műholdak semmit, annak azt kell válaszoljam: dehogynem láttak, már 2021 augusztusától folyamatosan írt a világsajtó a háború lehetőségéről, olyan pontosak voltak az adataink, hogy még a különböző alakulatokat is sikerült azonosítani. Hogy akkor miért nem tett semmit a világ, de főként a NATO? A világ vezető politikusai úgy rohangáltak Moszkvába, Putyint lebeszélni a támadásról, mint a mérgezett egerek, Putyin mindenkinek azt mondta, hogy „ez csak hadgyakorlat”, akkor is, ha ezt senki sem hitte el, a NATO keze pedig meg volt kötve: Ukrajna még most sem NATO-tagállam. Általában véve, olyan a NATO-tagság, mint a bankkölcsön: akkor lehet megkapni, ha bebizonyítjuk, hogy semmi szükségünk rá.

Körülbelül egy éve Alexus Grynkewich tábornok, a NATO legfőbb európai parancsnoka, ritkán előforduló nyilvános figyelmeztetést tett közzé az Oroszország és Kína elleni kétfrontos háború kockázatáról, és felszólította az európai szövetségeseket, hogy segítsék az Egyesült Államokat a felkészülésben. Amikor azonban számos katonai szakértőt és stratégát megkérdeztek arról, hogy mit tenne a Nyugat egy ilyen helyzetben, a válaszok meglepően tartalmatlanok voltak. Legtöbben zavarukat és némi szégyenüket fejezték ki amiatt, hogy az elmúlt években milyen keveset tettek ennek a kockázatnak a részletes tanulmányozása érdekében.

„Mondjuk úgy, hogy ez az a forgatókönyv, amelyre jelenleg nem vagyunk felkészülve” – mondta Florence Gaub, a NATO Védelmi Kollégiuma kutatási osztályának igazgatója, amely a szövetség egyik legfontosabb tiszti akadémiája Rómában. A NATO stratégái továbbra is „teljes mértékben tisztában vannak” ezzel a hiányossággal a helyzetértékelésükben – mondta Gaub, aki a jövőbeli fenyegetések előrejelzésére és elemzésére specializálódott. De nem tettek lépéseket ennek a hiányosságnak a kiküszöbölésére.*

*Nem is tehettek: olyan magas szintű és általános kooperációra lenne szükség a hatékony védekezéshez, amiről szó sem lehet, míg Donald Trump az amerikai elnök. Az a Trump, aki katonai segítséget követelt az Öböl térségébe Európától Irán ellen – aztán, míg odavannak az övéhez képest elenyésző erőink, Putyin oda vonult volna be, ahova csak nem szégyell. Néha elgondolkodom rajta, igazából kinek dolgozik ez a Trump?

A Nyugat még akkor is csupán néhány kisebb volumenű hadgyakorlatot tartott annak elemzésére, mi történne, ha a két ország közös támadást indítana, amikor Oroszország és Kína fokozta katonai együttműködését. A nyugati szakértők és a katonai vezetők körében rendkívül visszafogott a nyilvános vita erről a lehetőségről, mivel úgy tűnik, nincs meg a szükséges elméleti keretrendszerük ahhoz, hogy feldolgozzák egy ilyen katasztrófa lehetőségét és kidolgozzák a válaszlépéseket.

Mark Montgomery, az amerikai haditengerészet nyugalmazott ellentengernagya, aki gyakran vesz részt nagy jelentőségű háborús szimulációkban és stratégiai tervezési gyakorlatokban, elmondta, hogy ő és kollégái utoljára körülbelül 15 évvel ezelőtt vizsgálták az Oroszország és Kína elleni kétfrontos háború lehetőségét. Mint fogalmazott: „Nem ment jól”.

Akkoriban a gyakorlatok rávilágítottak arra, hogy az Egyesült Államoknak nem állt rendelkezésére sem a megfelelő fegyverarzenál, sem a szükséges ipari kapacitás ahhoz, hogy hosszú ideig több fronton is folytassa a harcot, és nem számíthatott arra sem, hogy szövetségesei átvállalják a terheit. Montgomery szerint azóta „ezek a mutatók mindegyike romlott. Egyik sem javult.” A Trump-kormányzat nyomására az Egyesült Államok szövetségesei növelték védelmi kiadásaikat. „De haderejük még nem mutat javulást.”*

*Addig nem is mutathat, ameddig nagyjából csak amerikai fegyvereket használhatunk, melyeket ugyan megrendelünk drága pénzért, akár magunknak, akár Ukrajnának, de Trump lefoglalja a készletet és ellövöldözi az Öbölben. Igen, azt, amit már kifizettünk, tehát a miénk. Maradna még a saját védelmi ipar fejlesztése, de annak sem az amerikai konszernek nem örülnek, sem Trump, mert így Európán belül maradna a pénzünk. Egyelőre tehát úgy néz ki az ábra, hogy adjuk oda a pénzünket az amerikai fegyveriparnak, amely aztán gyárt, amit gyárt (egyre gyengülő iramban), ám azt úgysem kapjuk meg, de cserébe az Egyesült Államok majd jól nem véd meg minket. Rossz üzletnek tűnik – és erről nem a tábornokok tehetnek, hanem Trump.

Az ellenfelek viszont feljövőben vannak. Bár Oroszországnak nem sikerült elérnie céljait az ukrajnai háborúban, sikerült hatalmas ipari bázisát a hadigazdaság üzemmódjára átállítania, és a korábban polgári célú gyárak ma már rakétákat és harckocsikat gyártanak. Az ukrajnai tapasztalatok révén az orosz haderő a drónhadviselésben is jártasságot szerzett. Kína, amely a világ drónjainak nagy részét gyártja, évtizedek óta nem viselt hada, és a felső vezetését is korrupció sújtja. De hadihajók és hosszú hatótávolságú rakéták számát tekintve már megelőzte az Egyesült Államokat. Oroszország és Kína emellett szorosabb kapcsolatokat épített ki haderői között, amit vezetőik „korlátok nélküli” partnerségként jellemeznek.*

*Ezt a bekezdést viszont – a kérdés valamivel mélyebb ismeretében – erős túlzásnak találom. Voltaképpen Oroszország minden hadigazdasági kísérlet dacára sincs jobb helyzetben, mint Európa, sőt: minden eddiginél közelebb áll egy összeomláshoz, pont a gazdasági egyensúly felborulása miatt. Mivel a munkaerő a hadiiparba vándorolt, a civil szükségleti cikkeket Kína szállítja nekik, üzemanyagért és nyersanyagokért, olyan minőségben, amilyenben, Moszkva kiszolgáltatottsága Pekingnek egyre növekszik, ugyanakkor az elégedetlenség is erősödik Oroszországon belül, főként az üzemanyag-válság és a kiskereskedelem gyengülése miatt, a bankszektor komoly csőd felé masírozik a Wildberries-raktárak megsemmisülése után, ami nem csak a Sberbankot sodorhatja el, de akár államcsődhöz is vezethet: tehát Oroszországnak sem diadalmenet a jelenlegi helyzet, sőt, Kínának sem, amelynek meg van egy mindenben rá szoruló és rosszul fizető adósa, akitől meg nem fog tudni sehogyan sem megszabadulni.

Az ő szemszögükből nézve a Nyugat megtámadására kínálkozó lehetőség talán soha nem tűnt még ennyire csábítónak. Az Egyesült Államok továbbra is megrekedt Iránban, miután hajóinak és repülőgépeinek nagy részét kivonta Ázsiából és Európából, hogy megerősítse erőit a Közel-Keleten. A fejlett amerikai légvédelmi rakéták készletének egyes becslések szerint kétharmada elfogyott február óta, ezen kívül Donald Trump kitartó sértései és fenyegetései a NATO ellen a repedéseket az Egyesült Államok és szövetségesei között hatalmas, tátongó szakadékká változtatták.

Vlagyimir Putyin orosz elnök hivatali ideje nagy részében a NATO felszámolására törekedett, és a szervezet jelenlegi gyengesége ritka lehetőséget kínál számára célja elérésére. Már meg is kezdte a védelmi rendszer próbára tételét. A kelet-európai NATO-tagállamok, például Románia, Lengyelország és a balti államok, naponta többször is tapasztalják légterük megsértését orosz drónok, rakéták és vadászgépek által. A hónap elején a német hatóságok találtak egy robbanóanyaggal megrakott, feltehetően orosz drónt a lipcsei repülőtéren, amely nyilvánvalóan arra készült, hogy felrobbantson egy ukrán teherszállító repülőgépet a NATO területén.*

*Ez szó szerint igaz, csakhogy Oroszország katonai ereje most épp Ukrajnában van lekötve, így egy Európa elleni támadás erősen kétesélyes volna. Ha Kína offenzívát indít Tajvan ellen, Putyin esélyei javulnak, de nem drasztikusan: mindazonáltal a provokációk egyre gyakoribbak, tulajdonképpen Moszkva Európa elleni háborúja – bár hibrid formában – jó ideje zajlik is.

A legfrissebb amerikai hírszerzési értékelések állítólag arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszország a következő néhány évben megpróbálhatja próbára tenni a NATO eltökéltségét egy kibertámadás vagy egy szövetségi tagállam ellen irányuló kis léptékű behatolás révén. Egy ilyen manőver valószínűbb, hogy sikerrel járna a NATO gyengítése terén, ha Oroszország úgy időzítené, hogy egybeessen egy kínai támadással Tajvan ellen – mondta Rob Bauer admirális, a szövetség Katonai Bizottságának volt elnöke. Tavaly januárban, amikor visszavonult a NATO vezetőségéből, Bauer nem tudott a szövetség belsejében folyó összehangolt erőfeszítésekről, amelyek célja egy stratégia kidolgozása lett volna egy ilyen – ahogy ő nevezte – „legrosszabb esetre”. „Mit fogunk tenni? Ki milyen csapatokat kap?” – kérdezte Bauer. „Szerintem bölcs lenne ezt alaposan és még időben átgondolni.”

Sok katonai fenyegetés addig távoli lehetőségnek tűnt, amíg be nem következett. A nácik 1941-es szovjetunióbeli inváziója előtt Joszif Sztálinz többször is figyelmeztették kapott saját tábornokai és hírszerzői. De nem volt hajlandó hinni nekik, amíg a támadás meg nem kezdődött, ami megnehezítette csapatai megszervezését. Az Egyesült Államok szintén nem készült fel a japánok Pearl Harbor elleni támadására. Az első világháború előzményei során Európa két rivális szövetségre szakadt, és senki sem jósolta meg, milyen mértékű pusztítással fog járni a konfliktusuk.*

*Valóban: a békeidőkre kifejlesztett rendszerek háborúban nem szoktak működni.

„Egyértelmű jelek utaltak arra, hogy lesz konfliktus, de egyszerűen nem voltunk rá felkészülve” – mondta David Santoro, a Pacific Forum elnöke és vezérigazgatója. Ez egy Hawaii-i kutatóintézet, amely az indiai-csendes-óceáni biztonsági kérdésekre összpontosít. 2023-ban Santoro és csapata egy sor elméleti, úgynevezett asztali gyakorlatot szervezett, amelyben két amerikai szövetséges egyszerre kért segítséget: Tajvant Kína támadta meg, míg Észak-Korea megragadta az alkalmat, hogy betörjön Dél-Koreába. „Nehéz volt lépést tartani az eseményekkel és felosztani a feladatokat” – emlékezett vissza Santoro. „És még csak nem is beszéltünk Európáról. El sem tudom képzelni, mi történne, ha Oroszország is belekeveredne.”

Rengetegféle asztali gyakorlat zajlik folyamatosan. A legtöbbször két csapat katonai szakértő ül egy tárgyalóasztal körül, és reagál egymás lépéseire, akárcsak egy többjátékos sakkjátszmában. A szervezők igyekeznek a szabályokat egyszerűen és egyértelműen meghatározni. Az ilyen szigorú keretek ugyan nem adják vissza a háború káoszát, de megakadályozzák, hogy a játékok túl zűrzavarosak legyenek, amikor a különböző kutatási területekről érkező játékosok közötti kommunikáció nem jön létre. Ez a játékrendezés iránti hajlam segít megmagyarázni, miért végeztek eddig olyan kevés kutatást az úgynevezett „polikrízises környezetekről”. Ezeknek a forgatókönyvei ugyanis a játékszabályok miatt gyorsan zavarossá válnának.

„Bizony, bonyolult, de nem hiszem, hogy túl bonyolult lenne a tanulmányozása” – nyilatkozta Eric Heginbotham, a MIT Biztonsági Tanulmányok Programjának háborúszimulációs szakértője. „Csak nem hiszem, hogy bárki is megcsinálta volna.” Arra viszont figyelmeztetett, hogy a Pentagonon belül vagy máshol valamilyen titkos részleg talán csendben elemezte már ezt a komor vészhelyzetet, és ki is dolgozott rá reagálási terveket.

A kétfrontos háború általános témáját ma már „gyakrabban vitatják meg, mint korábban” a katonai szakértők között – mondta. A washingtoni Center for Strategic and International Studies (CSIS) nevű agytröszt júniusban tett közzé egy hosszú jelentést arról, hogy az Egyesült Államok miként lenne képes a leghatékonyabban „szembeszállni a Kína és Oroszország által vezetett tengellyel”. Heginbotham azonban – aki szorosan együttműködött a CSIS-szel – elmondta, hogy az Egyesült Államok és Európa legnevesebb kutatóintézetei közül egyik sem szervezett háborús szimulációt ezzel a témával kapcsolatban. „Két viszonylag nagy léptékű és kifinomult hadszimulációra lenne szükség, amelyek párhuzamosan futnának, és amelyek között valamilyen parancsnoki szerv állapítaná meg a prioritásokat” – írta egy e-mailben. „Nagyon érdekesnek hangzik.”*

*Szimuláció szintjén érdekes is lenne, a gyakorlatban inkább borzalmas. Minden résztvevőre nézve.

A NATO magas rangú vezetőinek nyilvános kijelentéseiben az elmúlt egy év során felmerült a többfrontos háború kockázata, bár nem túl gyakran. Decemberben, néhány hónappal azután, hogy Grynkewich figyelmeztetést intézett az Egyesült Államok szövetségeseihez, Mark Rutte NATO-főtitkár egy német újságnak adott interjú végén megemlítette ezt a fenyegetést. „Kína szemet vetett Tajvanra” – mondta Rutte. „És meg vagyok győződve arról, hogy ha Kína ott katonai lépéseket tesz, nyomást fog gyakorolni a Putyin vezetése alatt álló kisebbik partnerére, Oroszországra, hogy itt, Európában lefoglaljon minket.”

Ennek a lehetőségnek az egyik legrészletesebb elemzése – legalábbis a nyilvánosság számára hozzáférhető források közül – egy kevéssé ismert prágai kutatóintézettől, az Európai Értékek Biztonságpolitikai Központjától származik. A 35 éves igazgató, Jakub Janda elmondta, hogy 2022 januárjában, miután az intézet megnyitotta kirendeltségét Tajpejben, elkezdte tanulmányozni a „kétfrontos háború” lehetőségét Európában és Ázsiában. Akkoriban Oroszország és Kína összehangolt támadásának kockázata távoli lehetőségnek tűnt, vagy – ahogy Janda fogalmazott – „nem jelentett komoly veszélyt”.

Ez a következő hónapban kezdett megváltozni, amikor begördültek az orosz harckocsik Ukrajnába. Putyin kevesebb mint három héttel az invázió kezdete előtt látogatott Pekingbe. Azóta legalább négy alkalommal járt még Kínában, és novemberre újabb látogatást tervez. Ez idő alatt Kína az orosz fegyveripar fő technológiai beszállítójává vált, miközben olaj- és gázvásárlásokkal támogatja az orosz gazdaságot. Bár nincs közöttük kölcsönös védelmi egyezmény, Oroszország és Kína rendszeresen tart közös hadgyakorlatokat, hogy erőik összehangoltak maradjanak.

Összegezve: nem osztom ugyan Shuster borúlátását, de a helyzet mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. Tény, hogy jelenleg nincs a bolygón olyan ország, államszövetség vagy katonai szövetség, amelynek esélye volna megnyerni a harmadik világháborút, sőt, még olyan sincs, amelyik a rendelkezésére álló ipari-gazdasági kapacitás birtokában addig tudná húzni a harcokat, ameddig ellenfelei végzetesen meg nem gyengülnek. Ez nagyjából világos, de vajon Putyin tudja-e? Lehet, hogy tudja, de nem veszi tudomásul. Hszi Csin-ping már hidegebb fejjel számol, de ő is megszédülhet egy látszólag előnyös helyzettől, Trumpról pedig jobb nem is beszélni. Az ő belátása és taktikai érzéke felér egy ideges kölyökmacskáéval.

Reméljük, nem lesz globális méretű konfliktus, ugyanis abba a győztesek épp úgy belepusztulnának, mint a vesztesek. De ha elmarad, az nem a politikusoknak lesz köszönhető.

Szele Tamás