Szele Tamás: Blatnoj Kreml

Különös írás jelent meg a Moscow Timesban, az benne a különös, hogy inkább tűnik figyelmeztetésnek, mint elemzésnek. Ugyanakkor a szerzője, Avesta Afshari Mehr, aki nem csak mesterséges intelligencia-fejlesztő mérnök, de a Durham Diplomatic Society kutatóintézet elemzője is, valóságos garanciát jelent arra, hogy komoly dolgokról van szó. Egészen pontosan az orosz politika és a szervezett bűnözés összefonódásáról.

Sőt, az orosz szervezett bűnözést a Kreml nem is olyan nagyon titkos fegyverének nevezi. A bűnözők és a szélesebb körű szervezett bűnözői csoportok Moszkva általi fel- és kihasználása nem újdonság. Az Észtország elleni 2007-es kibertámadásokat Putyin kormányához kapcsolódó proxy csoportok szervezték. A Kreml és az alvilág közötti szoros kapcsolat, amely messze nem elszigetelt incidensek sorozata, hanem egy mélyen gyökerező együttműködési-szövetségi rendszer, amely Moszkva számára számos előnnyel jár.

Ez az együttműködés alapvetően kölcsönös szükségszerűségből fakad. A Kreml számára a bűnözői hálózatok kész infrastruktúrát kínálnak, amely olyan fokú letagadhatósággal képes titkos vagy fedett műveleteket végrehajtani, amelyre a hagyományos állami szervek csak ritkán képesek.

Ezek a csoportok pénzügyi forrásaikkal, valamint Oroszországban és Nyugaton kiépített hálózataikkal nélkülözhetetlen eszközeivé váltak az orosz érdekek külföldi érvényesítésének. Cserébe védelmet és legitimitást kapnak azáltal, hogy összefonódnak az államhatalommal – olyan védnökséget, amely lehetővé teszi számukra, hogy a munkájukkal járó kockázatok ellenére is virágozzanak.

E kapcsolat kialakításával a Kreml elmossa a határt az államhatalom és a bűnözői tevékenység között. Moszkvának ezekre a csoportokra való támaszkodása azt jelenti, hogy a bűnözői akciók sok esetben államilag szentesítettek, még akkor is, ha azokon soha nem szerepel a kormányzat hivatalos pecsétje. Ez a stratégiai kétértelműség nem csak megvédi az orosz vezetést a közvetlen felelősségre vonástól, hanem lehetővé teszi számukra, hogy olyan célokat is elérjenek, amelyek egyébként a nemzetközi jog szerint tiltott területnek számítanának számukra. Ez a szövetség így megerősíti azt a hatalmas körforgást, amelyben a bűnözői leleményesség találkozik az állami ambíciókkal, és amely végső soron a hatalom és a befolyás globális színtérre való kiterjesztésének hatékony kombinációjaként szolgál.

Az együttműködés egyik jelentős előnye az általa megnyitott pénzügyi csatornákban rejlik. A szervezett bűnszervezetek hírhedtek arról, hogy nagy összegeket juttatnak át az országhatárokon, és pénzeket mosnak tisztára. Ezek a tevékenységek hozzáférést biztosítanak a Kreml számára az úgynevezett fekete pénzhez, amely a különböző állami tevékenységeket, különösen a titkos műveleteket finanszírozza. Ez a pénzügyi mechanizmus lehetővé teszi Oroszország számára, hogy megkerülje a nemzetközi szervek és szankciók által előírt hagyományos költségvetési ellenőrzést, és ezáltal még gazdasági nyomás alatt is fenntartsa stratégiai kezdeményezéseit.

Arról nem is beszélve, hogy e bűnszövetkezetek operatív szakértelmét hogyan használják fel számos titkos tevékenység támogatására. A kibertámadásokon és merényleteken túl a képességeik kiterjednek az információs hadviselésre, a csempészetre, sőt, még a külföldi államok politikai folyamatainak manipulálására is. Az állami hivatalok számára nehéz ilyen hatékonysággal és kegyetlenséggel fellépni, különösen olyan környezetben, ahol a Kreml el akarja kerülni a nyílt katonai vagy diplomáciai szerepvállalást.

Ukrajnában például több vizsgálati jelentés is arra utalt, hogy az orosz hírszerzéshez állítólagosan kötődő bűnözői elemek részt vettek a nyugatbarát politikusok elleni lejárató kampányok szervezésében, a félelem és a bizonytalanság légkörét megteremtve a kulcsfontosságú választások előtt. Hasonlóképpen, Moldovában helyi bűnözői hálózatokat vádoltak azzal, hogy gazdasági nyomást gyakoroltak – illegális pénzmozgások és megvesztegetés révén – pénzmosásra és a Kremlnek kedvező politikai csoportok befolyásolására, hogy megfojtsák az országnak az Európai Unióhoz fűződő kapcsolatainak erősítésére irányuló lépéseit.

A balti államokban arra utaló jeleket találtak, hogy orosz kötődésű csoportok pénzügyi kényszer és színfalak mögötti lobbizás kombinációját alkalmazták a helyi politikusok befolyásolására, biztosítva, hogy a kormányok vagy szimpatizáljanak Moszkva programjával, vagy túlságosan megosztottak maradjanak ahhoz, hogy hatékonyan felléphessenek ellene. Így azáltal, hogy Oroszország bűnözőket von be ezekbe a műveletekbe, nemcsak a lehetőségeit növeli, hanem el is szigeteli magát a közvetlen következményektől.

A litván ügyészek a GRU-hoz kapcsolták a 2024. májusi, egy vilniusi IKEA áruház ellen elkövetett gyújtogatásos támadást. A támadás célja állítólag az volt, hogy megfélemlítsék Litvániát attól, hogy ne támogassa Ukrajnát, és közvetítő személyek – bűnözők, nem pedig a GRU hivatalos ügynökei – vettek részt benne, akik biztosították a szükséges fedezetet ehhez a kockázatos művelethez.

Ez az incidens egyértelműen bemutatja, hogyan mozgósítanak bűnözői elemeket konkrét, rövid távú taktikai célok érdekében. Éles emlékeztetőül szolgál arra, hogy bár e szövetség valódi ereje a hosszú távú rendszerszintű előnyökben rejlik, az alkalmi, nagy horderejű szabotázs továbbra is része a Kreml változatos stratégiáinak.

Végső soron a Kreml és a szervezett bűnözés közötti kapcsolat nem egyszerűen szórványos érdektalálkozások sorozata, hanem egy gondosan ápolt, stratégiai partnerség, amely több fronton is növeli Oroszország operatív képességeit. Az államhatalom és a bűnszervezetek közötti megállapodás révén a Kreml olyan pénzügyi, operatív és politikai erőforrásokhoz jut hozzá, amelyeket a hagyományos állami mechanizmusok révén önmagában nehéz lenne biztosítani.

Ez a bonyolult együttműködés a modern geopolitika egy kritikus és nyugtalanító aspektusát mutatja be: a bűnözői alvilág az államhatalom kiterjesztett karjává vált. Ez egy olyan modell, amely lehetővé teszi Oroszország számára, hogy fenntartsa a hihető tagadást egyes ügyelben, miközben olyan tevékenységeket folytat, amelyek a nemzetközi jogrend alapjait kérdőjelezik meg.

Miközben a globális közösség ennek a szövetségnek a hatásaival küzd, egyértelmű, hogy mind a politikai döntéshozók, mind a kapcsolat megértése alapvető fontosságú a befolyás ellen fellépni kívánó biztonsági szakértők számára. A törvényes államhatalom és a bűnszervezetek közötti határvonal egyre homályosabbá válik, ami olyan kihívásokat teremt, amelyek messze túlmutatnak a hagyományos biztonsági aggályokon.

Eddig tart maga az írás, és érdemes rajta elgondolkodni. Az orosz szervezett bűnözés – a továbbiakban nevezzük elterjedtebb nevén, oroszul blatnoj mirnek – kiirthatatlan. Ennek a sajátos „párhuzamos társadalomnak”, mely talán a tizenharmadik-tizennegyedik században jöhetett létre, bár erről nagyon kevés forrás szól, megvannak a maga drákói törvényei, kasztrendszere, hierarchiája, sőt, ideológiája is, és amelyik blatnoj, vagyis hivatásos bűnöző megsérti ezeket, az halál fia. Rendszerint helyben végeznek vele, bár egyes esetekben a tolvajbíróság ítéli el, de a tolvajtörvényt mindegyiküknek be kell tartania. Épp ezért találom kissé különösnek, hogy a modern blatnojok hajlandóak együttműködni az orosz kormánnyal, sőt, dolgozni nekik – bár, ha belegondolok, az 1990-es évek, majd Prigozsin világa óta ez nem is akkora csoda, bár régen a blatnojnak pont dolgozni volt a legtilosabb. Ezen sokat változtatott különben a Sztálin idejében lezajlott „szukaháború” is, ugyanis Joszif Visszárionovics kegyelmet ígért azoknak a raboknak, akik önként jelentkeztek a Vörös Hadseregbe a Nagy Honvédő Háború alatt. Nos, nem csak kegyelmet nem kaptak, de még tisztességes fegyvert vagy egyenruhát sem, viszont az elvhű, régimódi tolvajok, akik nem közösködtek a hatalommal, a lágerbe való visszatérésük után „szukának” nevezték és ott gyilkolták őket, ahol érték, ők meg viszont. Tulajdonképpen akkor változott meg a „tolvajtörvény”, ugyanis a szukaháború végül az „elvhű”, régimódi tolvajok vereségével végződött, és az új tolvajtörvény már megengedte, hogy a blatnoj bizonyos esetekben állami kötelezettséget vállaljon. Ennek volt köszönhető, hogy a háború utáni években, amikor a lágerviszonyok amúgy is megromlottak, a blatnojok brigádvezetőkként és borbélyokként is dolgozhattak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a következő évtizedekben ne újult volna ki többször is harc a „dogmatikusok” és a „reformátorok” között. (Forrás: Kovács Ákos–Sztrés Erzsébet, Az orosz tolvajvilág és művészete. Budapest, 1994. 11–48.)

Korábban bezzeg úgy volt, hogy az igazi tolvajnak nem lehet sem családja, sem munkahelye. A zónában általában nem dolgozhat, és a zóna vagy a büntetőzárka építésében egyáltalán nem vehet részt. „Életemben nem emeltem nehezebbet a tolvajkulcsnál – szokták mondogatni – , te meg azt akarod, parancsnok, hogy vagonokat rakjak ki-be?” Nos, ez, mint láthatjuk, már nincs így, annyira nincs, hogy a volt blatnojok a Wagner kötelékében katonáskodnak is, de az orosz üzleti élet nagy részét is ők irányítják vagy többé, vagy kevésbé.

Arra a felvetésre viszont, hogy a blatnoj mir külön fegyvere vagy inkább fegyverneme, netán szolgálata volna az orosz kormánynak, nehéz pontos választ adni. Ugyanis ezt a szubkultúrát már nem kötik az írott vagy íratlan társadalmi törvények, köti viszont belső vasfegyelme, azonban még nem fegyveres és kiképzett testület. Viszont mindenütt jelen van, megfoghatatlan és kiirthatatlan, voltaképpen senki sem akar már harcolni ellene, inkább a békés, kompromisszumok menti együttélésre törekszenek velük, ami a legnagyobb baj, mert így örökké fenn is fog maradni ez a sajátos alvilág.

Van egy olyan érzésem, hogy nem is a Kreml fogadta zsoldjába a bűnözőket. Valószínűbb, hogy ők foglalták el a Kremlt. Ez elég sok mindent megmagyarázna.

Szele Tamás