Szele Tamás: Németország és Ukrajna

Mint az közismert tény, lezajlottak az előrehozott németországi választások, és nem hozták meg a Budapest bizonyos köreiben annyira remélt és áhított „szuverenista diadalt” – az AfD közelében sem jár annak, hogy kormánytényező lehessen, sőt, még a „mérleg nyelve” sem lesz belőlük a Bundestagban, Alice Weidel maximum Csodaországban lehet Szív Királynő, Németországban nem.

De milyen lesz az új német kormány Ukrajna- és Oroszország-politikája? Nos, minden jel arra mutat, legalábbis a Riddle elemzése szerint, hogy ukránbarát. A várakozásoknak megfelelően (bár nem elsöprő többséggel) a Friedrich Merz vezette konzervatív CDU/CSU blokk győzött. A 21.alkalommal összehívott új Bundestagban négy másik párt is helyet kap: a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD), a szociáldemokraták (SPD), a Zöldek és a Baloldali Párt. Az már most világos, hogy a német politika szélsőjobboldali és szélsőbaloldali szárnya nem lesz része a leendő kormánynak. A legvalószínűbb forgatókönyv a CDU/CSU és az SPD közötti nagykoalíció újjáélesztése, amely Angela Merkel idején rendkívül népszerű volt. A kezdeti előkészítő tárgyalások már megkezdődtek. Milyen lesz az új parlamenti többség politikája Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban?

CDU: „Ne tévesszük össze az agresszort az áldozattal!”

Miután a Fehér Házban megszakadtak a tárgyalások Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, valamint a Donald Trump és J. D. Vance által képviselt amerikai kormányzat között, a konzervatív vezető és potenciális leendő kancellár Friedrich Merz azonnal közzétette X-fiókján: „Jó és rossz időkben egyaránt Ukrajna mellett állunk. Ebben a szörnyű háborúban soha nem szabad összekeverni az agresszort az áldozattal!”. Ezzel a kijelentéssel Merz megerősítette elkötelezettségét az általa vezetni kívánt ország politikájának ukránbarát irányvonala mellett. Korábbi kijelentéseinek elemzése – beleértve a „nagypolitikából” való kivonulása idején, az Angela Merkel akkori szövetségi kancellárral és CDU-vezérrel való konfliktusát követően tett nyilatkozatait is – egyértelmű következtetéshez vezet: Merztől nem várható „oroszbarát fordulat”. Figyelemre méltó, hogy „száműzetése” alatt olykor megelőzte az aktív politikusokat álláspontjában. Például 2014. március elején, amikor a hivatalos Berlin még ingadozott a helyes stratégiát illetően, Merz „lehetségesnek és elképzelhetőnek” nevezte az Oroszország elleni gazdasági szankciókat és Oroszország kizárását a G8-akból. Két tényezőről érdemes itt megemlékezni. Először is, ezek a megjegyzések nem egy szokásos interjúban hangzottak el, hanem egy „vendégcikkben”, egy speciális formátumú írásban, amelynek keretében vezető német lapok (ebben az esetben a Handelsblatt) kínálnak felületet politikusoknak a programadó nyilatkozataikhoz. Másodszor, Merz a cikkben az Atlantik-Brücke, Németország legbefolyásosabb transzatlanti közéleti szervezetének elnökeként mutatkozott be.

A következő évtizedben Merz nem adott okot kételkedésre álláspontjának következetességében. A 2024-es választási kampány során odáig ment, hogy ultimátumot javasolt Moszkva számára: ha Oroszország 24 órán belül nem hagy fel az ukrajnai lakóövezetek bombázásával, Németország Taurus rakétákat szállít az ukrán fegyveres erőknek. Bár retorikája a választási győzelem után némileg enyhült (a Taurus-kérdésben elkerülte a közvetlen válaszokat, és visszatért a tipikusan német politikai terminológiához az „EU-val való együttműködésről” és „Németország háborúba való bevonásának megakadályozásáról”), külpolitikájának általános irányvonala továbbra is ukránbarát és Oroszország-kritikus.

Merz álláspontját a CDU más kulcsfigurái is osztják. Thorsten Frei Bundestag-képviselő, aki nagy valószínűséggel fontos miniszteri posztot kap a leendő kormányban, az Oroszország elleni szankciók esetleges feloldására vonatkozó választói kérdésre válaszolva megjegyezte, hogy „Oroszország továbbra is naponta bombáz polgári célpontokat és sérti a nemzetközi jogot Ukrajnában”, és a szankciók esetleges visszavonását „teljesen elhibázott jelzésnek” nevezte. Felor Badenberg, a német belföldi hírszerző szolgálat (BfV) korábbi helyettes vezetője, jelenleg berlini tartományi miniszter – aki a CDU-kvóta alapján valószínűleg szintén bekerül a szövetségi kormányba – következetesen bírálja az orosz kémtevékenységet és dezinformációs kampányokat, sőt, szigorúbb büntetőjogi szankciókat szorgalmaz az ilyen tevékenységekre felbujtó német állampolgárok ellen. Végül meg kell említenünk Roderich Kiesewettert, a CDU/CSU egyik vezető külpolitikai szóvivőjét és a frakció nemzetközi ügyekért felelős parlamenti bizottsági előadóját is, aki rendíthetetlenül ukránbarát álláspontjáról ismert. Azon kevés német politikusok közé tartozik, akik a homályos „Ukrajna nem veszíthet” megfogalmazás helyett nyíltan állítják, hogy Oroszországnak el kell veszítenie a háborút.

SPD: „Ukrajna egy szuverén demokratikus ország, amely úgy döntött, hogy csatlakozik az EU családjához”

A szociáldemokratákat egykor gyakran vádolták azzal, hogy túlzott engedményeket tesznek Oroszországnak. A kritikusok a volt kancellár és pártelnök Gerhard Schröder és Vlagyimir Putyin közötti „barátságra”, valamint az SPD más tagjainak nyilatkozataira és tetteire mutattak rá. A szkeptikusok várakozásaival ellentétben Olaf Scholz és kormánya az ukrajnai orosz invázió első napjától kezdve egyértelműen Kijev mellé állt.

Az SPD – bár hónapokig tartó viták után – fokozatosan beleegyezett abba, hogy Ukrajnának különböző típusú fegyvereket szállítson, a harckocsiktól és páncélozott járművektől kezdve a rakétarendszerekig és légvédelmi eszközökig. A centristák vezette szövetségi kormány 2022 februárja és 2025 februárja között több mint 43,5 milliárd euró értékben nyújtott Ukrajnának kombinált katonai, pénzügyi, humanitárius és logisztikai segítséget, Scholz többször is elítélte az orosz agressziót, és ígéretet tett arra, hogy Kijevet addig segíti, amíg csak szükséges. A leköszönő kancellár a közelmúltban kirobbant fehér házi botránnyal kapcsolatban is egyértelműen fogalmazott: támogatásáról biztosította Zelenszkijt, bírálta Trumpot és Vance-t, hangsúlyozta, hogy Ukrajnának és az EU-nak is részt kell vennie a tárgyalási folyamatban, és elutasította a Kreml azon terveit, hogy Ukrajnában „Oroszország füttyszavára táncoló” oroszbarát kormányt állítsanak fel.

A többi szociáldemokrata közül Boris Pistorius védelmi miniszter tűnik ki határozott álláspontjával. Pistorius, akit egykor Scholz lehetséges kancellárjelölt-utódjaként tartottak számon, a következő kormányban is részt vesz, ha a CDU/CSU és az SPD megegyezik. Oroszországot „fenyegetésnek” tekinti Németországra nézve, és úgy véli, hogy „belátható időn belül továbbra is a legnagyobb biztonsági kockázat marad Európában”. Széles körben idézett megjegyzése – „2029-re hadra foghatónak kell lennünk” (egy esetleges orosz támadásra utalva) – az úgynevezett „kormányzati órában” hangzott el, amikor a miniszterek nyilvánosan, élő adásban számolnak be a parlamentnek. Az SPD prominens képviselői hasonlóan vélekednek, bár kevésbé nyersen fejezik ki nézeteiket. Lars Klingbeil, az SPD társelnöke és nemrég megválasztott parlamenti frakcióvezetője 2022 októberében az SPD-hez közel álló Friedrich Ebert Alapítvány IPG című folyóiratában programadó cikket közölt, amelyben elismerte Németország Oroszországgal szembeni „változás a közeledés révén” politikájának alapvető hibáit, egyértelműen elítélte a Kreml agresszióját, és így zárta: „Az a béke, amelyet február 24-e előtt ismertünk, már nem létezik”. Napokkal a választások előtt Klingbeil megjegyezte: „Nem félünk Putyintól, de nem tudjuk, miféle további eszkalációra képes”.

Mégis, konkrétan mire számíthatunk?

A konzervatívok és a szociáldemokraták véleménye számos kérdésben különbözik egymástól, a migrációtól és az egészségügytől kezdve a munkaerő-piaci reformokon át az adózásig. A legfontosabb külpolitikai kérdésekben azonban nézeteik nagy mértékben közelítenek egymáshoz. Ez a közös alap – Trump-ellenesség, eurooptimizmus és az Európa szerepének megerősítésére irányuló vágy, Ukrajnának, mint az agresszió áldozatának támogatása, Oroszország tetteinek elítélése, valamint egy új, hatékony kontinentális biztonsági architektúra kiépítésére irányuló törekvés – az országuk jövőjéért érzett felelősségtudattal kombinálva valószínűleg lehetővé teszi számukra a koalíció megalakítását.

Az új kormány a Bundestag 630 mandátumából 328-at fog birtokolni (a többséghez legalább 316 szükséges). Szinte minden, Ukrajna megsegítésével és Oroszország megfékezésével kapcsolatos külpolitikai kezdeményezés élvezni fogja a Zöldek támogatását (ami további 85 mandátumot jelent), és ez biztosítja, hogy a végrehajtó és a törvényhozó hatalom fenntarthatja az Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatos jelenlegi politikáját. A Baloldali Párt támogatása is elképzelhető néhány kérdésben, különösen a katonai ügyeken túlmutató esetekben. Miután váratlanul jelentős szavazói támogatást szerzett, a Baloldal – Sahra Wagenknecht frakciójának távozása és a vezetőségváltás után – eltért a „be nem avatkozó” és Nyugat-ellenes álláspontjától, és megtalálta az elszántságot, hogy Oroszországot „agresszornak” bélyegezze, valamint kifejezte készségét arra, hogy „segítse a kétharmados többség biztosítását az értelmes javaslatokhoz”. Vörös vonaluk továbbra is a fegyverszállítások kérdése marad. Ez arra késztette Merzt, hogy rendkívüli Bundestag-ülést hívjon össze, amelyen a jelenlegi parlamentben alkotmányos többséget igénylő kulcsfontosságú projekteket, köztük egy különleges védelmi alap létrehozását akarja keresztülvinni.

Így nincs oka annak, hogy az új kabinet közeledésre törekedjen Moszkvához, feloldja az Oroszország elleni (ágazati vagy személyi) szankciókat, vagy leállítsa az Ukrajnának nyújtott segélyeket. Nem várható az Oroszországgal való nagyszabású gazdasági együttműködéshez való visszatérés sem. Az ilyen irányvonalat szorgalmazó két párt – a szélsőjobboldali AfD és a szélsőbaloldali Sahra Wagenknecht Szövetség – nem rendelkezik olyan befolyással, amivel befolyásolni tudná a leendő kormányt. Miközben azonban Németország önálló szankciós politikát folytathat Oroszországgal szemben, az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek növelését nem lehet Merz egyetlen tollvonásával elérni. A „fekete-piros” koalíciónak egyensúlyt kell teremtenie a valós pénzügyi és ipari kapacitások, a közhangulat és a többi befolyásos uniós ország álláspontja között.

Minden jel arra mutat tehát, hogy az új német kormány támogatja az Európai Unió erpsödését, és ha más megoldás nem lesz – lehet, hogy nem lesz – a kontinens függetlenedését az egyre különösebben viselkedő Egyesült Államoktól, ami azonban nem jelenti a szembenállás feladását az Orozsországi Föderációval kapcsolatban. Putyin és Trump elszámították magukat: azt hitték, Európa csak orosz vagy amerikai befolyási övezetként létezhet. Most – ha minden jól megy – meg fogják tapasztalni, miszerint képes megállni a saját lábán is.

Egész elfogadhatóan néz ki ez az új német kormány. Kérnék még néhány ilyent az Unió többi országába is.

Szele Tamás