Szele Tamás: Szerbiai helyzetkép

Mindenki ünnepelt Belgrádban, mikor megbukott Aleksandar Vučić, de a győztes Diáklista valódi próbatétele még csak most következik: meg tudnak birkózni a kormányzás terhével és a rájuk rótt, számukra egyelőre szokatlan feladatokkal? Ezt elemzi a Carnegie Intézet tanulmánya, melyet az alábbiakban mutatok be.

Aleksandar Vučić már távozott, de mi jön ezután? Az erőszakos szerb vezető október 25-i megbuktatását követő eufória még mindig erőteljesen tart. Ám miközben a polgárok örvendeznek és megkönnyebbülten sóhajtanak fel a Szerb Haladó Párt (SNS) tizennégy hosszú, hatalomban töltött éve után, továbbra is kérdések merülnek fel az ország belpolitikai irányvonalát és a külvilággal való kapcsolatait illetően. A Nyugat-Balkán helyi és külföldi megfigyelői egyaránt úgy érzik, hogy Szerbia fordulóponthoz érkezett. De hogy a győztes Diáklista (SL) – egy tömeges tiltakozási hullámból született alulról jövő mozgalom – beváltja-e ígéreteit, azt még nem tudni.

Sok minden forog kockán – Szerbia, szomszédai és egész Európa számára egyaránt. Vučić SNS-ének vereségét a rendkívüli parlamenti választásokon a demokrácia ritka győzelmeként könyvelik el a globális autokrácia-hullámmal szemben. A megfigyelők párhuzamot vontak Orbán Viktor sorsával. És – akárcsak a magyar esetben – az elemzők a szerbiai eredményt az EU győzelmeként ábrázolták ellenfeleivel, nevezetesen Oroszországgal, Kínával és Donald Trump amerikai elnök kormányával szemben, amelyek Vučićot mind szövetségesüknek, sőt, barátjuknak tekintették. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, és António Costa, az Európai Tanács elnöke üdvözölték az SL győzelmét, és megfogadták, hogy „együtt fognak dolgozni Szerbia jövőjének előmozdításáért az Európai Unióban”.

Ez mind szép és jó; sőt, van is némi igazság benne, ha az eseményeket geopolitikai szemszögből nézzük. De a közelmúltbeli elemzések közül sok elmulasztja a nyilvánvaló tétel kimodását: legyen az eredménye számunkra jó vagy rossz, ez egy szerb választás volt, amelyet a szerb viszonyok, sajátosságok, sérelmek, haragok és remények alakítottak. A kérdés tehát az, hogy Szerbia élhetőbb hellyé válik-e. Végül is erre szavazott a szerbek többsége. Vučić helyett az SL-re voksoltak abban a reményben, hogy ezáltal visszafordul a hatalom állami kisajátítása, helyreállnak a polgári szabadságjogok, és jobb lesz a mindennapi élet. A tét Szerbia jövője volt, nem pedig az EU-é vagy a liberális demokrácia világszintű rendszerének egészéé.

A közvélemény azt várja az új kormánytól, hogy kitakarítsa Szerbia Augiasz-istállóját. Azóta, hogy Slobodan Milošević volt hatalmon, és háborúk dúltak az egykori Jugoszláviában, a magas rangú tisztviselők, a szervezett bűnözés bandavezérei, a korrupt rendőrök és titkosszolgálati ügynökök, a kétes oligarchák, valamint a nacionalista fanatikusok közötti szoros kapcsolat volt a kormányzás meghatározó jellemzője. A 2000-es évek során a kormányok bizonyos mértékben előreléptek ezen hálózatok és Milošević autoriter örökségének felszámolása felé, különösen azután, hogy 2003-ban Zoran Djindjić volt szerb miniszterelnököt megdöbbentő módon meggyilkolta egy bűnözői klán, amely összejátszott a „mélyállammal”. Az SNS – az úgynevezett „Progresszívek”, az egykori miniszterelnök-helyettes, Vojislav Šešelj szélsőjobboldali Szerb Radikális Pártjának látszólag EU-barát utódja – felemelkedésével azonban a maffia-típusú államvezetés visszatért, és bosszút állt.

Vučić uralkodása erre kirívó példákat szolgáltatott. Az idei választások előkészületei során az oknyomozó újságírók közzétették Darko Šarić bebörtönzött drogbáró kiszivárgott üzeneteit, amelyekben a szerb vezetővel, annak fiával és üzletember testvérével, Andrej Vučićcsal fennálló szoros személyes kapcsolataival dicsekedett. A levelezés arra utalt, hogy mindkét fél szívességeket tetta másiknak. Ez a szenzációs hír sok más demokráciában igazi bombaként robbant volna. Szerbiában azonban ez már megszokott volt. Kevesen voltak igazán meglepve: ott a törvényszegés az az út, amelyen az ember megszerezheti és megtarthatja a hatalmat. A közel két évig tartó, több százezer fő részvételével zajló maratoni tüntetések azonban rávilágítottak arra, hogy a társadalom türelme elfogyott. A 2024. novemberi, újvidéki pályaudvaron történt előtető-összeomlás, amely a tüntetések eredeti kiváltó oka volt, felfedte a rendszerszintű korrupció emberéleteket követelő árát. A tömeges felháborodással szembesülve Vučić minden lehetséges trükköt bevetett – a jelentések szerint még egy puccs megfontolását is, amit ő természetesen tagad –, de nem sikerült megtartania a pozícióját.