A világ most – teljes joggal – az ukrajnai fejleményekre figyel, holott nagyon érdekes dolgok zajlanak a posztszovjet térség más területein, például a Kaukázusban is. Röviden szólva, úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok lenyúlta a Zangezur-folyosót, és ezt Moszkvának tétlenül kell néznie, ha jót akar – igaz, Teheránnak még lehet pár szava az amerikai befolyás növekedéséhez a térségben.

Ha valaki azt kérdezné, mi a különbség az orosz és az ukrán csodafegyver között, azt mondanám, hogy az orosz hiperszonikus, nukleáris, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, az ukrán viszont realistább, nincsenek sosem látott-hallott képességei, ellenben megvalósítható. És hogy mi az orosz és az ukrán csodafegyverekben a hasonló? Az, hogy egyik sem létezik, vagy amelyik létezik, az nem

A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.

Egészen érdekesen kezd alakulni Donald Trump Amerikájának társadalma. Amikor március végén a szövetségi jogrendszernek fittyet hányni kívánó „szabadságvárosokról” írtam, még nem sokan hittek nekem, sőt, volt, aki rám támadt azzal, hogy beteges dolgokat fantáziálok – hiába jelöltem meg a cikkben a forrásaimat, a linkeket nem volt hajlandó megnyitni az úr, egyszerűbb volt engem anyázni nyilvánosan.

Mivel ma reggelre nem tört ki a béke a Trump-Putyin csúcstalálkozó következtében, sőt, semmi sem tört, se be, se ki, érdemes most egy olyan jelenséggel foglalkoznunk Andrej Percev elemzése nyomán, amiről majdnem megfeledkeztünk a Nagy Alaszkai Békeláz miatt. Jelesül azzal, hogy Oroszországban kezd leállni a lakossági kommunikáció.

Kérem, most jutottunk el arra a pontra, hogy magam sem vagyok képes megállapítani, mi a csoda is vizsgálódásom tárgya. Elöljáróban csak annyit jeleznék, hogy az öngyűlölet ebben a mai világban felesleges luxus, valóságos fényűzés, aminek semmi értelme – akad elég felebarátunk, akik őszintén, tiszta szívből, sőt, talán sportból is képesek gyűlölni az embert, minek segítsünk nekik?

Mióta – az ellenzék erős megosztása útján – győzött Grúziában az oroszbarát Grúz Álom párt, az új kormány minden erejével azon dolgozik, hogy megakadályozza az ország egyébként már tervbe vett európai uniós csatlakozását és politikáját minél jobban közelítse Moszkva céljaihoz. A Kreml emberei rátették a kezüket Grúzia legnagyobb televíziós csatornájára is.

Kérem, tévedtem, amikor tegnap azt hittem, ezen a héten már csakis Alaszkáról lesz szó úgy a honi, mint a külföldi sajtóban. Találgatásokban persze nincs hiány, ezek a magyar kormánymédiában főként Orbán Viktor világrengető diplomáciai fontosságát taglalják, de konkrét hír csak annyi akad, hogy a tárgyalások helyszíne nem a tegnap említett síparadicsom, hanem az Anchorage-i katonai támaszpont lesz

Ma kedd van, és úgy kell kalkuláljunk, hogy ezen a héten már másról nem is nagyon lesz szó – ha csak meg nem nősül a pápa vagy nem szállnak le a földönkívüliek, pávatollal a fenekükben – mint az alaszkai csúcstalálkozóról. Péntekig azért, mert nem tudjuk, mire számíthatunk, miben egyeznek ott meg Ukrajna és Európa nélkül, péntek után meg azért, mert már tudni fogjuk.

Előre szólok: embert próbáló olvasmány következik. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb viselkedéspszichológiai kísérletéről van szó, ami – egy dokumentumfilmnek indult. Valószínűleg Elliot Aronson óta ez a legfontosabb esemény a társadalomtudományok történetében, bár a jelenség értelmezését nem kéne elsietni.

Egy világ találgatja most, mi fog történni jövő pénteken az alaszkai csúcstalálkozón. Nekem baljós előérzetem van, semmi jóra nem számítok, hiszen még az sem biztos, hogy Zelenszkij elnököt egyáltalán meghívják-e azokra a tárgyalásokra, amelyeken Ukrajna sorsa felől akarnak dönteni – sőt, Európa sorsa is eldőlhet bizonyos mértékben akkor és ott, márpedig az eldöntött tény, hogy uniós vezetőket egé

Téeszelnöknek csúfolja a fél világ külseje, műveltsége és szokásai alapján, de a belarusz autokratának ennek ellenére megvannak a maga módszerei: tegnap este és ma reggel majdnem bolondot csinált még belőlem is. De csak majdnem. Az öregedő zsarnokokat és rendszereiket bemutató sorozat részeként ma Aljakszandr Lukasenkáról és az ő kisded játékairól lesz szó.

Ma nem az autokratákat bemutató cikksorozat folytatódik a Zónán, nem hagytam fel azzal sem, csak nehezen gyűlnek az adatok Khameneiről, akit viszont vétek volna kihagyni a listáról – ellenben fájdalmasan aktuálissá vált egy három évvel ezelőtti írásom, tehát megpróbálom összehasonlítani az akkori és a mai helyzetet, nem megfeledkezve a régi írás fogadtatásáról.

Az elöregedő politikai vezetőket bemutató sorozatunk második részéhez értünk, és míg tegnap Kínáról volt szó, ahol a helyzet fenyegető ugyan, de nem kritikus, ma Moszkvát és Vlagyimir Putyint vesszük górcső alá, mivel arrafelé az állapotok rosszak, de legalább reménytelenek is. Az elemzésben Andrej Percev írását veszem alapul, melyet tegnap közölt a Moscow Times. Pikírt kommentárjaimat szokás szer

Ez az írás egy több részes sorozat első fejezete, amely arról szól, hogy a világ vezető autokratái – ne szépítsük a dolgot – csúnyán öregszenek. Öregedhetnének ugyan szépen is ennyi erővel, de hát az autokrácia természetéből fakad, hogy minden potenciális utódot el kell pusztítania az uralkodónak, míg csak képes kézben tartani a hatalmat, különben vége. Kezdjük a helyzet elemzését Kínával, a Meduz

Nyugalom, nem a történelmi személyről, Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecovról van szó, akinek ugyan kalandos volt az élete, de ágyban halt meg, párnák között, és egy darabban temették el még 1976-ban. Most a róla elnevezett, legendás repülőgép-hordozót fogják szétbontani, ugyanis a javítások már többe kezdenek kerülni a hajón, mint egy új hordozó építése.

Az orosz ellenzéki Dozsgy tévé volt főszerkesztője, Mihail Zygar sommásan kifejtette véleményét a The New Yok Times hasábjain az orosz–amerikai viszony problémáiról. Hoppá... gondoljunk csak bele, hogy milyen hatást keltett volna ez az első mondat olyan 1986–87 körül! Ha leírta volna valaki, vagy börtönbe kerül, vagy – ami valószínűbb – gumiszobába.

Pillanatnyilag nincs semmiféle világszenzáció, így érdemes felidézni a The Insider nyomán azt a pillanatot, amely nem túl ismert, és amelyben összesen egy kilométer hiányzott ahhoz, hogy az elmúlt több, mint száz év világtörténelme gyökeresen másképp alakuljon. Például előfordulhatott volna, hogy Lenin elvtársat még 1918-ban főbe lövik, és egy jóval mérsékeltebb baloldal jut hatalomra Oroszországb

Moldováról akkor szokott beszélni a világsajtó, amikor vagy baj van ott, vagy baj készülődik. Most épp a második esetről van szó: habár a Kreml nem sikerült megszerezze a választásokon a befolyást az ország felett, még nem adta fel a próbálkozást, egymás után állítja a maga oldalára a kis ország eredetileg is erősen oroszbarát oligarcháit és korrupt politikusait. Ezekre az áldatlan állapotokra hív

A „totális háború” fogalmát Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus alkotta meg (ő az „abszolút háború” kifejezést használja), mint gondolati modellt, szemben a „valódi háború” empirikus gyakorlatával. Clausewitz a fegyveres erők közötti háborúra utalt, és hangsúlyozta, hogy maga a háború nem ismer mértéket. A háborús erőszak dinamikájának csak a politikai és társadalmi tényezők szabnak hatá