Iránban minden megy a maga elrendelt útján, ami tegnap elkezdődött, ma folytatódik. Ha nagy tüntetések voltak, és sok volt az áldozat, másnap kétszer, tízszer akkorák jönnek – de ez a lineáris fejlődés a rendszer híveinél is működik, tegnap még a hadsereg állományában nem bíztak, mára már a biztonsági szervek parancsnokságáig ér a gyanakvás.

Irán forrong, mindenfelé máglyák gyúlnak, barikádok emelkednek, az ajatollahok rendszere pedig lassan már a saját hadseregében sem bízik, a rezsim bukása elkerülhetetlen – hogyan reagál erre a magyar diplomácia?

Tegnap műszaki hiba miatt nem volt második része az ukrajnai és orosz hírösszefoglalónak, ma már volt második rész, de mivel tegnap megígértem, hogy bepótolom a lemaradást, van harmadik rész is – azért ebből nem lesz rendszer, de az ígéret szép szó, be kell tartanom.

Ez a mai második rész erősen elméleti jellegű lesz, de fontos megírni, ugyanis a burkolt Kreml-pártolás manapság egyre gyakrabban álcázza magát pacifizmusnak: és nevezi a valódi békevégyat „háborús uszításnak”.

Tovább tart a furcsa, sokarcú háború, jelenleg az ukrán energetikai hálózat ötven százaléka áll – ami nem jelenti azt, hogy ez így is fog maradni, csak azt jelenti, hogy az orosz félnek fontosabb a civil lakosság ellen folytatott, méregdrága rakéta-hadművelet, mint a saját újoncainak a kiképzése és a harcok úgy általában.

A harcok dühöngenek, az arcvonalak szinte állnak, mindenki hazudik, mint a vízfolyás, a megszállási tisztviselők állítólag már százötvenezer ukrán gyereket „adtak örökbe” orosz nevelőszülőknek (vagy inkább: raboltak el családjuktól), a Kreml szokás szerint halandzsázik a lengyel területet ért találatokról, Prigozsin meg dörzsöli a markát, mert minden neki kedvez most.

Minden, amit a materiális szférában teszünk, kihat az immateriális szférára is – ami nem megfogható, materiális viszonylatban NINCS, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne, csak valami olyasmit, amit a kvantummechanika úgy mondana, hogy egyszerre van és nincs –, és viszont.

Tegnap Iránban folytatódtak a tüntetések és holnap is folytatódnak majd – hogy azután mi lesz, azt még majd meglátjuk, de ennyit biztosan állíthatunk.

Ne tagadjuk le, hogy volt egy rossz, sőt, nagyon rossz éjszakánk. A tegnap esti hír, miszerint orosz rakéta csapódott be egy lengyel határ menti településen, vagyis egy NATO-ország területén, és ölt meg két embert, nem volt sem kellemes, sem megnyugtató, hiszen a katonai szövetség az ötödik cikkely értelmében erre válaszcsapással reagálhatott volna.

A lengyelországi rakétabecsapódás híre paradox módon az egész világot megrázta, de a háború menetét érdemben nem befolyásolta, amint a monstre rakétatámadás sem gyakorolt rá különösebb hatást. A vérengzés folytatódik, az újoncok (mobikok) hullanak, mint a legyek, a frontvonalak alig mozdulnak és mindenki egyre hülyébb lesz.

Mint tegnap írtam is, lehetett számítani Iránban a tiltakozó megmozdulások felerősödésére, de arra senki sem gondolt, hogy mind számukban, mind intenzitásukban felül fogják múlni az összes eddig tapasztalt országos demonstrációt. Ráadásul sztrájkolnak az iszfaháni acélmunkások és a fél országban bezárt a bazár: erre utoljára 1979-ben volt példa.

Minden képként realizálódik, írtam a Malom legutóbbi, hatvannegyedik fejezetében. Még mielőtt folytatnám, tudni kell, hogy a Malom kétféleképp készül: agyból és csípőből. Mi az, amit keresek? Amiért az eddigi 148 000 szót leírtam?

Én kérek elnézést, hogy megint Prigozsinról szól ez a második rész, de nem nyughat ez az ember, pillanatra sem pihen, és olyan üstökös-szerű pályaívet látszik befutni, amire az orosz történelem folyamán kevés példa akadt, és azok közül egynek sem lett jó vége. Lehet erős, lehet hatalmas, lehet dúsgazdag, de kezd eljutni arra a szintre, ahol már veszélyes lehet.

Ami tegnap igen valószínű lehetőségnek tűnt, mára bizonyosság: az ukrajnai harcok nagyrészt áthelyeződtek a Donyecki Területre, ott lángoltak fel komoly intenzitással, aminek a katonai következményeiről még korai lenne prognózist mondani, de a politikai következményei mindenképpen Prigozsin malmára hajtják a vizet.

Iránban a tegnapi enyhe visszaesés után ma, holnap és holnapután a tiltakozások komoly fellángolására lehet számítani, ami egyértelműen a rendszer újabb agresszív válaszát válthatja ki, ha csoda nem történik – és az még az Iszlám Köztársaságban sem gyakori – melyek újabb tüntetéseket és sztrájkokat váltanak ki, azok újabb hatósági brutalitással járnak majd...

Ha nem csak a napi hírekkel foglalkozunk, hanem megpróbálunk rájönni arra, miért történnek ezek a dolgok, mi a mozgatórugójuk, rövid úton rá fogunk jönni, hogy Oroszország esetében ez egészen egyszerűen megállapíthatatlan. Gyakran logikát keresni is teljesen felesleges az eseményekben, motivációt szintén nem lelünk.

Hétfő van, ráadásul a harctereken sem kritikus a helyzet, tehát lassan már megszokhatjuk, hogy az ISW ilyenkor megint hadtudományi elemzéssel lepi meg az olvasóit a megszokott, nagyon részletes napi jelentés helyett, ami nem is nagy baj, mikor nem történik semmi különös (de mikor igen, annál jobban lehet miatta haragudni).

Khamenei ajatollah még mindig nem látja, mekkora problémával kellene szembenéznie: a legújabb intézkedései továbbra is erőszakosak és elnyomóak, csak épp így hamar odáig fajulhat a helyzet, hogy az elnyomottaknak már nem lesz veszítenivalójuk: és akkor megállíthatatlanok lesznek.

A herszoni kivonulás a jelek szerint mégis hagyott némi nyomokat az orosz néplélekben (abban, igen, amit a putyinhitűek szerint mi, európai gondolkodásúak „nem érthetünk”, igaz, ők sem értik, de ők legalább nem bánják, ők ugyanis hisznek benne), ugyanis felhangzottak miatta bizonyos kritikus hangok.

Iránban most csendesebbek a demonstrációk, de nemsokára újból fel fognak lángolni – a tiltakozás a társadalom minden csoportjára kiterjedt, természetesen a klerikusokat kivéve. A rendszer erre sem figyel: ellenkezőleg, egyre durvább hangnemben szidalmazza a tüntetőket, mintha csak hergelni akarná őket. Valami azt súgja, hogy rossz vége lesz ennek.