Ezekben a percekben a világ lélegzetét visszafojtva várja az orosz–ukrán béketárgyalások híreit (bár még csak fél órája kezdődtek el, Harkivban parázs ütközet zajlik, Kijev ostromra készül és hatalmas harckocsi-oszlop közeledik a város felé – az Oroszországi Föderáció nukleáris csapásmérő fegyverei pedig készen állnak egy esetleges atomcsapás végrehajtására.

A politikában nem az érzelmek dominálnak, hanem a statisztika. A hadászatban is. A „rákenjük”, „ez és ez zajlott Ukrajnában”, „elvesztette jóindulatát és türelmét”, pláne „Oroszország” (Gajdics Ottó), ezek pontosan olyan színvonalúak és oda valók, ahol elhangzottak, azoknak, aki ezeket nézik/hallgatják, ott, ahol nézik/hallgatják.

Tegnap sem enyhült a harcok intenzitása Ukrajnában, és minden jel arra utal, hogy ez még jó ideig így lesz: egyik hadviselő fél sincs irigylésre méltó helyzetben, és a tervezett béketárgyalások is mintha zátonyra futnának, bár még azt is nehéz megmondani, tulajdonképpen mi a helyzet velük kapcsolatban. De lássuk, mit tudunk.

…csak a szomszéd háza ég. A múlt század hatvanas éveiben énekelte a Gerilla együttes. Tényleg nem akarok sok szót ma is elpazarolni politikára, olyan felesleges. Semmi meg nem változik tőle, okoskodni meg mindig fognak.

Alig harmadik napját írjuk az Ukrajna elleni orosz agressziónak és egyre komolyabb a helyzet. Persze a helyzet mindig komoly ott, ahol orosz katonák jelennek meg és ahol védekeznek ellenük – viszont minden jel arra mutat, hogy ez a hadjárat nem lesz díszmenet egyik fél számára sem.

„Márki-Zay azzal vádolja Orbánt, hogy a háborút előkészíteni ment Moszkvába.” (444)

A lehető legnehezebb helyzetben van a krónikás, ha tárgyilagos képet szeretne nyújtani az Ukrajnában jelenleg fennálló helyzetről. Egy a biztos: háború van, orosz agresszió érte az országot és az védekezik – de ennél több egzakt tényt nehéz elmondani.

1914. június 28-án a boszniai Szarajevóban lelőttek egy nagy bajuszú, önfejű, mogorva, ötvenéves osztrákot. A középkorú osztrákot egy szerb siheder lőtte le, nem saját ügyességének, hanem véletlenek fatális összjátékának a következtében.

Hölgyeim és uraim, rossz hírrel kell szolgálnom ezen a reggeli órán: amitől tartottunk, abban már benne is vagyunk. Tegnapról mára virradó éjszaka az Orosz Föderáció hadüzenet nélküli támadást intézett Ukrajna majdnem teljes területe, de legalábbis nagyobb városai ellen. A világpolitikai helyzet már nem kritikus, annál már sokkal rosszabb.

Idén, édes Olvasók. Hogy hazai pályára lavírozzak vissza. Kora nyáron, nyáron, de leginkább ősszel. Hogy mi? Valami hasonló, ami Belaruszban, de orosz csapatok nélkül. És persze NATO-csapatok nélkül is.

Mikor háborúról írunk, elsőként el kell válasszuk a tényeket a propagandától és a pletykától, szóbeszédtől. Mindezek után el kell válasszuk az elméletet a gyakorlattól, és mindkettővel külön kell foglalkoznunk. Majd el kell választanunk véleményünket és vágyainkat a valóságtól, és csak ez utóbbival foglalkozhatunk.

Hogy miért érdeke Putyinnak az eszkaláció? Nem számoltam, hányan kérdezték ezt meg tőlem az utóbbi negyvennyolc órán belül, de nem kevesen. Kivételesen válaszolok majd rá, nem oknyomozó újságírói alapossággal, de válaszolok, a magam felületes módján.

A tegnapi események után én már csak egy dolgon lepődtem meg. Azon, hogy mennyi barátom van nekem.

Tényleg, kedveseim: nem hétfő volt véletlenül tegnap?

Mivel történelmi pillanatokat élünk, kivételesen gyorselemzéssel jelentkezik a Zóna a mai eseményekkel kapcsolatban.

Hogy ez fél éve mekkora hír lett volna... egy éve meg főleg. De most, egy világháború árnyékában a legtöbben le sem sajnálják, miszerint a mostani helyzet előidézésében egyébként nem kis részt vétkes Donald Trump volt amerikai elnök új közösségi oldalt indít „Truth Social” néven.

Vasárnap vagy hétfő, vagy május (a várható időjárási nehézségek miatt). Ezt írtam Ukrajnára, hozzátéve, hogy nyugodtan lehetnek rossz ráérzések is, éspedig azért, mert pontos (relatíve pontos) saccolások. Nem ez az igazi ráérzés, legalábbis nem az én kompetenciám.

Ha valaki nekem tavaly ősszel azt mondja, hogy örülni fogok annak, mikor az Alapjogokért Központ ügyeivel foglalkozhatok, biztos azt hittem volna, hogy megbolondult.

Akkor, hölgyeim és uraim, most egy kis háborús sajtómódszertan következik, némely komikus elemekkel. Már amennyire komikusak ezek az elemek, mert valójában tragikusaknak is vehetjük őket.

Azért van, hogy az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, főleg, ha a magyar reklámpiacról van szó. Ami épp úgy át van politizálva, mint a teljes életünk, néha már magam sem tudnám megmondani, a reklám hirdeti a politikát vagy a politika a reklámot, de mindenképpen milliárdok úsznak el az Alkonyati Zónába, erősen kétséges eredménnyel.