Olcsó, bár frappáns poén lenne úgy kezdeni ezt az írást, hogy „Putyin úgy megy, mintha jönne” bár voltaképpen erről is van szó.

Hölgyeim, uraim, a háború egyelőre ízlés szerint vagy elmaradt, vagy késlekedik, válassza ki magának mindenki, ahogy gondolja, szóval most nem Ukrajna, Oroszország és az euoratlanti övezet zavaros viszonyával foglalkozom, hiszen egyelőre érdemben semmi újat sem mondhatnék, hanem Kínával, mert sajnos megint muszáj.

Valójában a Rémusz név jobban illene rá. Romulusz és Rémusz (Romulus és Remus) mondája, legalábbis ami az őket tápláló anyafarkast illeti, eléggé ismert, a többinek utána lehet nézni. Most ide csak kettejük közös történetének a vége tartozik.

Hogy a végén kezdjem: ne tessenek ünnepelni, nem tört ki sem a világbéke, sem a világháború, esőerdők megmentéséről meg szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy Moszkva kivonja csapatai egy részét az ukrán határ körzetéből, enyhítve ezzel a nyomáson és a konfliktus veszélyén.

Most az egész világ a holnapra előrejelzett ukrajnai orosz invázió lázában ég. Vagy lesz holnap ilyesmi, vagy nem, én inkább a hétvégét vagy jövő hét elejét mondanám, vasárnaptól elfele, de hát nem vagyok én CIA, se egyéb szakértő.

Gyakran az az érzése az embernek, hogy a mostani világméretű válság tulajdonképpen egy hatalmas malomjáték, sőt, hipermalom, amiben egymásra épülő csikicsukik működnek és lehetetlen megnyerni, ha Putyin kezd, márpedig ő kezdett.

„Én ezeket a kanyarokat nem tudom követni. De azt, amit Orbán Viktor egy személyben megtestesít – ezt a szivárványkoalíciót úgymond, a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat –, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük. Gerinces emberként mindenki megtarthatja a saját világnézetét, a saját álláspontját.” (Márki-Zay Péter, 444)

Ha nem a bőrünkre menne ez a játék, azt mondanám: olcsó kutyakomédia, dőljünk hátra, kérjünk egy kávét és próbáljuk meg élvezni. De a jelenleg kialakuló világpolitikai – tehát már messze nem orosz–ukrán – válság bizony az egész bolygót sodorja vészhelyzetbe, ezzel a szándékkal is idézték elő, és pillanatnyilag semmi esély nem mutatkozik a megoldásra.

Aki el akar igazodni az orosz–kínai–ukrán-északatlanti válságban, az először is azt teszi a legjobban, ha elfelejti minden érzelmét, rokonszenvét, és nem törődik mások ilyesmijével sem.

„Magyar bulizókat raboltak ki Kijevben.” Gyurcsány után a következő vezető hír az Origón. (Gyurcsány időközben Orbán évértékelőjére cserélődött.)

A mai történetben látszólag nincs politika, de sebaj, majd tesznek bele, ki-ki saját szája íze szerint, jó bőven, ahogy azt mifelénk szokás. Ez látszólag egyszerű, bár bestiális bűncselekmény, gyilkosság anyagi haszonszerzés céljából, ilyenek esetében fog vastagon a penna a bíróságokon.

Miután az előző írásomban azt olvasták, hogy általában nincs kedvem beszélgetni, ketten is megkérdezték, hogy magányos vagyok-e? Vagy magányosnak érzem-e magam? Elszomorít, írja egy kedves hölgy. Akkor most ez megér egy éjféli misét (annyi idő van).

Akárhogyan magyarázom, nem értik. Mintha a falnak beszélnék. Nem értik jobbról, tulajdonképpen balról sem, itt motyogok magamban középen. Mondjuk bonyolult dolog is a kampányhirdetések ügye, és nem véletlenül az: de mégis soknak találom, amennyit mostanság elhirdetett a magyar politika.

„Ezek a nagy jó tevékenységek mind-mind a választások miatt vannak”, írja egy hozzászóló Kocsis Máté legújabb fizetett örömködésére, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj, meg egyebek.

Mivel azt tapasztalom, hogy nincs a világnak olyan távoli országa vagy obskurus személye, aki miatt ne esne a sajtómunkásnak egy közepes falka nádi toportyánféreg, ma kerülném az égető alapkérdéseket (ahogy elnézem őket a címlapokon, speciel engem egyik sem éget) és inkább azzal foglalkoznék, hazafi, illetve honleány-é Zsu Ji, avagy mégsem?

Nézem a híreket így reggel, egy kávé mellett, tiltogatom az engem anyázókat és óhatatlanul is az jut eszembe: érdemes ezt az egészet, mármint a pártoktól független magyar sajtót művelni?

Mocskos ügyről lesz ma szó, kérem, nagyon mocskosról, aminek az a tanulsága, hogy ne legyünk naivak manapság, mert vannak, akik abból élnek, hogy mi elhisszük a szélhámosságaikat. Ráadásul politikai is a történet, szóval gyomor kell hozzá.

A világnak – mi is az? – két arca van. Mint Ianus istennek, a kapuk istenének. Ianus szentélye a római Argiletum út mellett gyakorlatilag két ellentétes irányban nyíló kapuból állt: ha a birodalom háborút viselt, kinyitották, ha a háború befejeződött, becsukták őket.

Nem először foglalkozom a Zónában a szélsőjobboldali román AUR párt zűrös ügyeivel, de most először teszem ezt némi kárörömmel. Most legalább van min mosolyogni, ugyanis a párt társelnökéről, George Simionról kiderült, hogy úgy hazudott, mint a vízfolyás, és ennek volt némi hatása a magyarországi választási kampányra is.

Ha az ember egyszer hozzányúlt egy történethez, illik folytatnia, akkor is, ha különösen alakul. Márpedig Posta Imre, a magát Magyarok Felelős Nemzeti Kormányának nevező csoport vezetője – szellemi vezetőjüknek mindenképpen mondható – esete elég meglepő fordulatot vett, így be kell számolnom róla, ha már korábban foglalkoztam vele.