Mivel az RTL Klub tegnapi híre után személyesen is érintetté váltam Gémesi György megzsarolásának történetében – nyugalom, mint tanú! – úgy gondolom, itt az ideje, hogy megszólaljak az ügyben.

Ennek az írásnak elvben csak annyi az apropója, hogy igen nagyot röhögtem volt, mikor megláttam, hogy a szélsőjobboldali-mindenellenes romániai AUR párt egyik elnökét, kettő van nekik a biztonság kedvéért, Iaşi (akinek úgy tetszik: Jászvásár) főterén egy vele egyet nem értő úriember leöntötte kék tintával, mely előnyösen befolyásolta megjelenését.

Egy szinte elcsépelten ismert, 1934-es (!) Radnóti Miklós-vers, majd felrakom a végére, hogy felidézhessék. Rövid leszek, mert más dolgom van, de ez ma kikívánkozott. Reggeli sajtóátfutás, és megint beleütköztem Ukrajnába.

Nem vagyok híve az oktalan trágárságnak a sajtóban, az erős kifejezéseknek megvan a maguk helye, és ha túl sokat használjuk őket, elkopnak: mindazonáltal van, amikor nem lehet másként fogalmazni.

„Ne aggódj”, mondta Albert Einstein, „ha nehézségeid vannak a matematikával: biztosíthatlak, hogy az én nehézségeim sokkal nagyobbak”.

Már megint elkerült minket ez a legutóbbi kisbolygó, én nem is értem, mi ez a kupleráj a Naprendszeren belül, senki sem tud célozni? Emiatt aztán ma másféle világvégéről lesz szó, éspedig a populistáról.

Kesernyésen kávézgat az ember így, a Magyar Kultúra Napjának reggelén, de hát milyen legyen a kávé, ha nem keserű? A kultúra sem édesíti meg, nincs abban a helyzetben, hogy édesítsen: örül, ha megmarad.

Kampány-üzemmódban vagyunk, az igaz, hogy nem most kezdődött, hanem tizenkét éve, de azóta folyamatosan fokozódik és talán most a legelviselhetetlenebb. Akkor én is foglalkozom ma egy kicsit a kampánnyal, illetve inkább azzal, mit művel az emberi agyakkal.

Ha összefoglaljuk a mai nap eddigi híreit, röviden annyit mondhatunk, hogy háború még nincs, járvány már van, választási csalás várható, hidegfrontot jeleznek a meteorológusok, és minden egyéb bizonytalan, de kellemes fordulatokra ne nagyon számítsunk.

Ma sem dőlt még össze a világ, az aszteroida csak este tizenegy körül fog elsuhanni a bolygónk mellett, tisztes távolságban, addig forogjunk nyugodtan tovább, meg azután is – nincsenek szenzációs hírek, még közérdekűek se nagyon.

Akkor ma tekintsünk megint Keletre, sőt, a Távol-Keletre – van itthon is baj elég, nyögjük mi is a világméretű élelmiszer-válságot, de akadnak országok, ahol az éhezés évek, sőt, évtizedek óta mindennapos, mint például Észak-Korea. Lássuk, ők mihez kezdenek ezzel a gonddal, hogyan kezelik?

Sűrű napja volt Márki-Zay Péternek. Már kora reggel riporterek hada várta a polgármesteri hivatal előtt.

Kellemetlen írás következik, választási kampány idején különösen kellemetlen, mert mindenféle álhírekről szól majd, és arról, hogyan lehet egy hazugságot még tovább hazudni némi csavarral. Ártatlan ember nem is szerepel a történetben: így vagy úgy minden szereplője vétkes.

Ember legyen a talpán, aki manapság kiigazodik az Árpádok, Karolingok, királyok és szentek labirintusában a Kárpátok alatt, most én mégis megpróbálom valahogy érthetően elmagyarázni, mi zajlik a történész- és régészvilág egy részében, és ez miért nagyon, de nagyon rossz.

Most Medgyessy Péter, tegnap Fodor Gábor. Egy volt miniszterelnök és egy volt kétszeres párt-, kétszeres bizottsági elnök, háromszoros párttag. Egy talpig elegáns úr és egy profi lemondóember. Hogy miért, ű tudja, meg mi is, de nem szeretnénk belebonyolódni semmibe.

Az nem is kérdés, hogy ma az alapvető élelmiszerek árának szabályozásáról kell beszélnünk, ez az elmúlt huszonnégy óra legfontosabb híre, csak kicsit döcögős lesz ez a merengés, mert közben zajlik a kormányinfó, és fél szemmel lesem azt is, ha valami fontos hangzik el, beleszövöm az írásba.

Sírva kérném az illetékeseket, hogy fogadják meg a tanácsomat: ne gömb alakú üvegcirkuszt tessék építeni Budapesten a Nyugati mellé, hanem bolondokházát, arra sokkal nagyobb, mondhatni égető a szükség. De ki vagyok én, hogy hallgassanak rám?

Ma nemigen lesz időm még a magam dolgát se írni, de ez azért kikívánkozik. Körülbelül tizenegy éve – amióta disznóormányomat beledugtam ezekbe a dolgokba – nem vagyok képes ésszel felfogni, hogy miért kell a politikai kommunikációban sablonokhoz ragaszkodni.

Azért valamit, jelesül az újságírást mégis egész jól művelheti a nem-kormánypárti sajtó, erre két jelből következtetek: egyrészt, mert bizonyos, nagyon kormánybarát körök akkor sem tudják néhányunk után csinálni, ha megfeszülnek – nyomják, erőltetik, de ami kijön, az szánalmas űrgyűrűfütty csupán a szent célhoz képest – másrészt meg már kezdik egészen komolyan követelni, hogy ne írjunk.

„Már csak egy milliárd (sic!) év van hátra a légkör oxigén tartalékából.” A 168 óra is írhat hülyeségeket, rossz helyesírással, jó, nem most, hanem három hónapja.