Engedjék meg, hogy mindenekelőtt elnézést kérjek, bár nem én hibáztam. Arról van szó, hogy a napi jelentéseket hűségesen és a legnagyobb pontossággal szállító ISW háza táján történhetett valami, ugyanis ma a jelentés helyett egy nagyon érdekes tanulmányt tettek közzé az orosz médiatérről, meg négy térképet, azzal, hogy: „A harci cselekményeket majd holnap részletezzük”.

Tegnap nagy és fontos dolgok történtek Ukrajna harcterein, ma kevesebb esemény volt és nem is annyira lényegesek, de ne legyünk mohók. Nem lehet minden nap bevenni egy-egy közepes várost, hozzá tartozó komolyabb vasúti csomóponttal (mert Liman katonai szempontból leginkább emiatt jelentős).

Iránban továbbra sem enyhül a helyzet, tegnap talán valamivel kevesebb demonstráció volt, de jóval több erőszakos cselekmény kísérte őket: mindeközben a Forradalmi Gárda továbbra is az iraki Kurdisztánban háborúzgat a helyi kurd milíciával, bár egyes vezetői próbálják javítani a kapcsolatot a tüntető diákokkal.

A mai második rész valamivel rövidebb lesz a megszokottnál, nincsenek világrengető hírek, illetve valami kevés akad, a ma bemutatott három hírből egy lehet lényeges, sőt – a másik kettő is nagyon fontos, nagyon jellemző, csak éppen kezdjük megszokni az orosz mozgósítás kaotikus rémtörténeteit.

Iránban továbbra sem nyugszanak a kedélyek, sőt, egyre élénkülnek a kormányellenes megmozdulások: tegnapelőtt még csak tíz városban zajlottak a tiltakozó tömegmegmozdulások, tegnap már huszonegyben, közben Khameneit még mindig nem találják, a Forradalmi Gárda szerepét keresi az eseményekben és biztos, ami biztos, a kurdok ellen harcol.

Talán az ürülékszag. A szemét. A még csak elvétve látható patkányok. Az egész végsőkig kizsigerelt város, mint egy lyukadó, rozsdás hajó, amelyet éppen csak annyira foltoznak meg, hogy a kikötőig ne süllyedjen el.

Hogy pontosan mi történt Limannál, azt majd csak a következő napok folyamán fogjuk megtudni, de tény, hogy tegnap ilyenkor még viták tárgya volt a város sorsa, ugyanis nem lehetett még tudni, hogy az orosz helyőrség vállalja-e a katlancsatát a majdnem teljesen bekerített városban, vagy inkább visszavonul. Ma déltájban érkezett a hír: feladták, visszavonultak.

Ma nem lesz könnyű dolgom a harctéri hírek összefoglalásával, ugyanis a nap legfontosabb eseménye, hogy Liman felszabadult. Azonban csak a ma déli órákban szabadult fel, tehát az ISW tegnap este lezárt jelentésében ez a hír még nem szerepelhet. A jelentést kihagyni bűn volna, megszakítaná a tudósítások folytonosságát, így aztán szokatlan megoldás mellett döntöttem.

Nem tűnik úgy, mintha az iráni válság csitulna, sőt – egyre inkább eszkalálódni látszik a helyzet, meglehet, igazam volt, mikor tegnap azt írtam, hogy ez valaminek a kezdete, amiből a dolgok jelenlegi állása szerint senki sem tudja, mi lesz. Az viszont már most látszik, hogy sokan fognak belehalni.

Nem. Nem erre törekszik. Ez ugyan afféle szerény vélemény, nem tény, tény, tény, de e szerény vélemény szerint Putyin nem a harmadik világháború kirobbantására törekszik.

Ma bizonyos szempontból fordulóponthoz érkezett jó esetben csak az ukrajnai háború, rossz esetben maga az emberi történelem is, éspedig nem (csak) azért, mert az Oroszországi Föderáció ünnepélyesen, a Kreml giccses díszletei között annektálta a szakadár népköztársaságokat és a megszállt területeket – hanem azért, ahogyan ezt Putyin elnök tette és azért, amire készül.

Soha még annyira nem volt fontos, hogy egy ideje két részre bontottam a háborúval kapcsolatos hírösszefoglalót, mint ma, mert most tényleg fontos lesz, hogy míg ebben az első részben tényleg a harci cselekményekről lesz szó (tegnap este fél nyolccal bezárólag) a másikban jól elkülönítve foglalkozzak a Putyin-beszéddel, mert az elég sok mindent megváltoztat.

Folytatom az iráni eseményeket bemutató napi összeállítást, mert ma is érkeztek hírek, ha nem is sok.

És pekingi tavasz, kajánkodik az Olvasó. Ha élt már, és emlékszik még a nyolcvanas évek popzenéjére, hozzácsaphatja a magyar nyarat, de azt valahogy, mármint a következőt, tudja Isten, nem jó szívvel várom. Ha pekingi lennék, a tavasz gondolatától is ráznám a lábam, mindenesetre.

Ma Oroszországban minden a megszállt területek annexiójáról vagy a mozgósításról szól: mivel pedig ez az írás meg Oroszországgal foglalkozik, nekem sem maradt más lehetőségem, írok az annexióról meg a mozgósításról.

Akinek a nagy és fontos ütközetek hiányoztak az ukrajnai háborúból, az ma örülni fog, mert Limannál mintha vagy katlancsata kezdene kialakulni, vagy, ami valószínűbb, olyan fejvesztett menekülés, mint legutóbb Harkiv térségében, mindenesetre nem jó most arrafelé orosz katonának lenni. Akinek viszont a békesség hiányzik, azzal egyelőre nem szolgálhatok.

Nem túl nagy örömmel értesítem a Zóna olvasóit, hogy mától újabb rovattal gazdagodtunk. Már, ha ez rovat: arról van szó, hogy a helyzet Iránban is kezd válságossá fajulni, már ott is tapasztalnak harci cselekményeket, és mivel az ISW mától az iráni helyzetről is ad összefoglalót, őket követve és az ő jelentésük alapján adok én is.

Miért? Ezt kérdeztem magamtól tegnap. Az előzménye az a bújtatott hír volt, hogy megkezdték az amerikaiak evakuálását Oroszországból.

Ma nincsenek olyan perverz és erőszakos hírek, mint tegnap, ami rendjén is van, mert ránk fér egy kis pihenő, bár szerintem legkésőbb holnapután megint történik valami vérlázító, ma ráérünk azon gondolkodni, merről merre tartanak a dolgok.

Ha az ukrajnai háború folyását nézzük, csak azt mondhatjuk el, hogy harcok vannak ugyan bőséggel, de nem nagy intenzitásúak: mintha mindkét fél a „népszavazások” utáni annexió miatt kitörő csatákra tartogatná az erejét. Mert hogy ez az annexió eszkalálni fogja a mostani háborút az már egészen bizonyosnak tűnik.