Szele Tamás: Kenya és az ebola

Le kell szögeznem, hogy az USAID megszűnése és az Egyesült Államok kilépése a WHO-ból valósággal kriminális állapotokat eredményezett úgy a világ egészségügyi állapotában, mint Washington Afrika-politikájában. A mostani kenyai eset különösen felháborítóan mutatja, hogy Afrika számára nem sokban különbözik Washington, Peking és Moszkva politikája a kontinensen – valahogy mindig az afrikaiak járnak rosszul, ha ezek a nagyhatalmak megjelennek náluk. A britek legalább építettek némi vasutat, bevezették a postát, a távírót, az ötórai teát és a közoktatást meg az adórendszert, valamint az általános orvosi ellátást. Esetünkben pont arról van szó, hogy ez az orvosi ellátás most már egyáltalán nem általános.

A történetet a Carnegie Alapítvány honlapja meséli el, a kenyai politika szakértője, Jane Munga értő előadásában. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Sokat árul el két közelmúltbeli esemény az Afrikára nehezedő külső nyomásról. Májusban Zambia engedett a kínai követeléseknek, és lemondta a RightsCon nevű emberi jogi és technológiai csúcstalálkozót – ez a meghátrálás nagy visszhangot váltott ki a digitális jogokért küzdő közösségben. Egy hónappal később William Ruto kenyai elnök egy Marco Rubio amerikai külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetés során beleegyezett abba, hogy Kenyában karanténlétesítményt hozzanak létre a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) ebolával megfertőződött amerikai állampolgárok számára.*

*Értsük jól a különbséget: ebben a létesítményben csakis és kizárólag amerikai állampolgárokat kezelnek és izolálnak, tehát ha egy kenyai ápoló elkapja tőlük az ebolát, őt sem szabad ott meggyógyítani: ez az ebola is igazán lehetne öntudatosabb és fertőzés előtt elkérhetné az áldozat útlevelét, ha amerikai, akkor mehet a buli, ha nem az, akkor sajnos egészséges marad a delikvens, szóba sem áll vele a vírus. Megvetően int és retiküljét lengetve tovasétál.

Washington több kormányzati cikluson át azzal különböztette meg afrikai szerepvállalását Pekingétől, hogy az amerikai partnerségek a transzparencián, az elszámoltathatóságon és a kölcsönös előnyökön alapultak. A jelenlegi kormányzat azonban ezt a keretet „fegyelmezett, pragmatikus és érdekvezérelt stratégiává” alakította át, amely „előre jelezhető, tranzakciós jellegű együttműködéssel fog győzelmet aratni”.

Az ebola-megállapodás – bár jelenleg bírósági eljárás miatt fel van függesztve – jól szemlélteti, hogyan néz ki ez a váltás a gyakorlatban, különösen olyan programok mellett, mint az „America First Global Health Strategy” (AFGHS). Ugyanakkor figyelemre méltó példa arra is, hogy Washington milyen kockázatot vállal azzal, hogy Afrikában olyan geopolitikai szereplőnek tekintik, akit nem lehet megkülönböztetni ellenfeleitől – sőt, akár úgy is, hogy aktívan a kínai modellt támogatja, mint a „becsületesebb” alternatívát.

A kockázatok

A Bundibugyo-vírustörzs által okozott ebola egy ritka változata a betegségnek, amelyre nincs jóváhagyott vakcina vagy kezelés, és amelynek halálozási aránya akár 50 százalék is lehet – a járvány a Kongói Demokratikus Köztársaságra koncentrálódik, néhány esetet azonban a szomszédos Ugandában is regisztráltak. A szakértők egyértelműek: az ebola-karantént és -kezelést kizárólag olyan létesítményekben szabad végrehajtani, amelyekben bevált fertőzés-ellenőrzési rendszerek, magasan képzett személyzet és kialakult működési protokollok állnak rendelkezésre – ezek olyan szolgáltatások, amelyek kiépítése, személyzettel való ellátása és tanúsítása évekbe telik.

Az Egyesült Államok és Kenya közötti megállapodás keretében a Laikipia légitámaszponton egy ötvenágyas karanténrészleg jönne létre, amely a Kongói Demokratikus Köztársaságból evakuált, az Egyesült Államokba történő továbbutazás előtt karanténba helyezendő amerikai állampolgárokat fogadná. Cserébe az Egyesült Államok 13,5 millió dollárt ígért Kenya ebolavédelmi programjának támogatására – azonban egyelőre nem tisztázott, hogy ezek az összegek Kenya közegészségügyi rendszerét vagy az Egyesült Államok által kijelölt létesítményt finanszírozzák-e. Egyes más tényezők, például a megállapodás környezeti és biztonsági következményei szintén tisztázatlanok.*

*Magyarul tehát: még az sem biztos, hogy Kenya egyáltalán kap valamit azért, hogy megépíti és üzemelteti az amerikaiak ebola-karanténját. Lehet, hogy ez a pénz az építési és a felszerelési költség (különben igen, ennyiből jönne ki).

A tervezett laikipiai létesítmény a megállapodás bejelentésétől számítva napokon belül működőképes lett volna, pedig Kenyában nem létezik olyan ismert infrastruktúra, amely az ebola-kezeléshez és -karanténhoz szükséges lenne. A létesítmény elhelyezkedése is kockázatot jelent: a Laikipia légitámaszpont Nyanyuki felé eső részén található, amely város mezőgazdasági központ, turisztikai csomópont és a Mount Kenya Nemzeti Park főbejárata. A városon keresztül és környékén a polgári forgalom folyamatos és változó, és egy laikipiai járvány hatása jóval Kenya határain túlra is kiterjedhetne.*

*Nyanyukinak van egy kis magyar vonatkozása is: híres és jótollú vadász-írónk, Széchenyi Zsigmond említi afrikai útleírásai egyikében, hogy „az Egyenlítő a nyanyuki söntés pultján fut keresztül”, ami tény, és bár ezt száz éve írta, azóta a település megnőtt, bizonyára több söntés is van már benne, ha valaki arra jár, mégis érdemes lenne felkeresni az illető műintézetet, mert ritka az a lehetőség, hogy egyszerre két féltekén igyunk.

A létesítmény bejelentését követően egy alkotmányjogi szervezet, a Katiba Intézet pert indított, amelyben a megállapodást „alkotmányos gondatlanságnak” minősítette, és egy kenyai bíróság ideiglenesen megakadályozta a létesítmény megnyitását. A végzés hatályát később meghosszabbították, és a bíróság elrendelte a kormány számára, hogy nyilvánosságra hozza a megállapodás összes feltételét.

A végzés ellenére mind az amerikai, mind a kenyai kormány továbbra is védi a megállapodást. Ruto a régóta fennálló kétoldalú kapcsolatokra hivatkozva támogatja azt, sőt, kijelentette: „Mi felelősségteljes kormány vagyunk. Tudjuk, mit csinálunk. Az embereknek meg kellene nyugodniuk.” Sok kenyai számára azonban ez nehéz vpolna, amikor a kockázatok továbbra is nyilvánvalóak, a megállapodás feltételei pedig továbbra is homályosak, és a létesítmény elleni tiltakozások folytatódnak.

Az egyezmény egyben rámutat egy összehangolt globális reagálási keret hiányára is, ami nagyrészt az AFGHS-nek köszönhető. Második hivatali ideje alatt Donald Trump amerikai elnök és kormánya az AFGHS keretében átalakította az Egyesült Államok globális egészségügyi struktúráját, előtérbe helyezve a kétoldalú megállapodásokat a többoldalú együttműködéssel szemben. Ezek a lépések kiüresítették azt az intézményi struktúrát, amely évtizedeken át építette ki azokat a kvalitásokat, amelyekkel a közegészségügyi vészhelyzetekre lehet reagálni.

Erre jellemző példa az Egyesült Államok kilépése a Világegészségügyi Szervezetből (WHO) az AFGHS érdekében. A WHO elsődleges szerepe a nemzetközi közegészségügyben éppen az ilyen jellegű vészhelyzetekre adott válaszok koordinálása, a technikai kapacitások biztosítása, az intézményi felügyelet és a határokon átnyúló protokollok kidolgozása. A helyzet kritikusai arra figyelmeztettek, hogy az Egyesült Államok kilépése fragmentálja a nemzetközi erőfeszítéseket és gyengíti a jövőbeli járványok felismerésére, megelőzésére és az azokra való reagálásra irányuló globális képességeket. Az Egyesült Államok és Kenya közötti ebola-megállapodás épp ezt az áldatlan állapotot teszi láthatóvá.

A WHO-n kívül az Afrikai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (Africa CDC) felelős az olyan járványfenyegetésekre, mint például az ebola adott kontinentális válaszintézkedések koordinálásáért. A WHO és az Africa CDC közös kontinentális ebola-választervet indított, de szerepük az Egyesült Államok és Kenya közötti megállapodásban – ha egyáltalán van ilyen – nyilvánosan nem került meghatározásra.*

*Akkor most tegyük tisztába, miről is van szó. Az USAID és a WHO abból a logikus gondolatból indul ki, hogy ha minden járványt izolálnak és elfojtanak ott, ahol megjelenik, akkor nem lesznek járványok sehol a világon, tehát az Egyesült Államokban sem. Ez érthető, tiszta és világos. Ezzel szemben a Trump és Kennedy nevével fémjelzett AFGHS úgy veszi, hogy lehetnek járványok bárhol, akárhol, mindenhol, ez a járványok és a helyszínek baja, csak éppen az Egyesült Államokban ne legyenek. Tehát – extrém példával élve – mondjuk Tijuanában lehet ebola, az érdekelje maximum a mexikóiakat, de kicsivel északabbra, San Diegóban már a világért se, mert az már az Egyesült Államok. Illenék szólni, mint az előbb is említettem volt, a kórokozóknak ez ügyben.

Számvetés Washingtonnal

Az ebola-megállapodás mögött húzódó logika feltűnő aszimmetriát tár fel – olyat, amely tükrözi a Zambia–Kína RightsCon-vitát. Amikor Zambia Peking nyomására lemondta a csúcstalálkozót, a nemzetközi kritika többek között a külföldi beavatkozásra, a demokrácia visszaszorulására, valamint arra összpontosult, hogy egy erősebb állam kihasználva gyengébb partnere pénzügyi és politikai sebezhetőségét elhallgattatja a civil társadalmat.

Az Egyesült Államok és Kenya közötti ebola-megállapodás is meglepően hasonló vádakat vonzott. A kritikusok a 13,5 millió dolláros kötelezettségvállalást egy gazdasági nyomás alatt álló ország feletti pénzügyi befolyásnak nevezték. A felháborodást ugyanúgy táplálta az a felfogás, hogy Washington a biológiai kockázatot egy kevésbé erős és gazdag országra hárította át ahelyett, hogy otthon magára vállalta volna, miközben Ruto megállapodását külföldi nyomásnak való behódolásként értelmezték, és egyesek kifejezetten orvosi gyarmatosításnak minősítették. A párhuzam Kína zambiai magatartásával éppen azért kényelmetlen, mert egyértelmű: mindkét esetben egy hatalmas külső szereplő érévnyesítette afrikai földön stratégiai érdekeit, a helyi szuverenitásra vagy a demokratikus folyamatokra alig figyelve.

Az ilyen esetekből adódó hírnévromlás olyan stratégiai következményekkel jár, amelyek messze túlmutatnak a szóban forgó megállapodásokon. Az afrikai államok egyre szorosabb versenyben állnak egymással, és az együttműködés feltételei döntő fontosságúak. Amikor az Egyesült Államokról az a benyomás alakul ki, hogy ugyanazt a tranzakciós logikát követi, amelyet Pekinggel kapcsolatban bírál, akkor feladja azt a legértékesebb megkülönböztető jegyét, amelyet az afrikai kontinensen birtokol: szt, hogy az amerikai partnerség intézményi tisztelettel és kölcsönös előnyökkel jár. Egyesek már régóta azzal érvelnek, hogy Washington megközelítése mindig is a tranzakcionizmus volt, amelyet a közös értékek álcájába öltöztettek.*

*Nem, azért ez nincs így, nagyon sok tiszta szívű, derék amerikai önkéntes dolgozott világszerte, politikamentesen, szóval ne essünk át a ló túlsó oldalára, de az is igaz, hogy bolond, aki Trumpra nem gyanakszik: az az ember akkor is hazudik, amikor kérdez.

Kína már régóta azzal érvel modernizációs programjában, hogy afrikai szerepvállalása mentes a nyugati partnerségek által előírt feltételektől és szuverenitási aggályoktól. Minden olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy Washington felülírja az afrikai jogrendszereket, a kockázatot a gyengébb partnerekre hárítja, vagy pénzügyi nyomásgyakorlással biztosítja a szabályok betartását, ez az érv hitelesebbé válik, mint amit bármely kínai diplomata állíthatna.

Az ebola-kezelő központ körüli vita és a RightsCon lemondása feltűnő hasonlóságot mutat, és mindkettőt ugyanazon külső kényszer szemszögéből lehet értelmezni. Ha ez az értelmezés szilárd, kontinentális nézetként rögzül, az Egyesült Államok Afrikában teret veszít Kínával szemben, miközben aktívan igazolja a kínai modellt, mint a becsületesebb alternatívát, még ha az tranzakciós jellegű is.

Az a tény, hogy Washington kétoldalú megállapodásait afrikai bíróságok előtt vitatják és felfüggesztik, tovább súlyosbítja ezt a kárt. Kenyában az ebola-központ leállítására irányuló bírósági petíció számos eljárási hibára hivatkozott, többek között a nyilvánosság részvételének és a parlamenti jóváhagyásnak a hiányára. A petíció mind a megállapodás ésszerűségét, mind azt a folyamatot megkérdőjelezte, amelynek keretében egy ilyen jelentőségű döntés egyáltalán meghozható volt. A bírósági végzés újabb emlékeztetőként szolgált arra, hogy ami az amerikai érdekeket szolgálja, annak a partnerek jogi rendszerét is figyelembe kell vegye, és az „America First” program keretében folyó együttműködéseket úgy kell megtervezni, hogy azok megfeleljenek a belföldi jogi kereteknek.*

*Nos: igen. Érdekes lenne egy olyan egészségügyi intézmény, ami exterritoriális jogokat élvez: érdekes és lehetetlen. Míg az egészségnek nincs állampolgársága, addig ezt nehezen lehetne elképzelni.

Ezen felül a biológiai betegségkockázatnak egy regionális szövetségesre való átvitele olyan következményekkel járhat, amelyek visszhangot keltenek Washingtonban is. Kenya az Egyesült Államok egyik legfontosabb biztonsági partnere egy olyan régióban, amely a környékbeli államok instabilitása miatt folyamatos nyomás alatt nyög. Ha egy rosszul ellenőrzött ebola-létesítmény járványt váltana ki az ország szívében, a kár hosszú távú következményekkel járna, amelyek messze túlmutatnak a közegészségügy területén. Ez rontaná annak a partnernek a képességeit, amelyre az Egyesült Államok a regionális stabilitás érdekében támaszkodik, és ennek költsége messze meghaladná a 13,5 millió dolláros kötelezettségvállalást. Egy stabil, cselekvőképes Kenya léte olyan stratégiai érdeke a Fehér Háznak, amely gondos kezelést igényel. Ez a megállapodás veszélybe sodorja ezt az érdeket.

Az afrikai prioritások

Június 23-án a kenyaiak megtudták, hogy a bíróságok engedélyezik-e egy amerikai ebola-karanténlétesítmény létesítését az országukban. Legyünk pontosak: a műintézet üzemeltetését megtiltották. De mindentől függetlenül, a nagyobb kép – és a kényelmetlenebb igazság – máris kiderült: a kontinensre gyakorolt külső befolyás az afrikaiak számára mindennapi valóság.

A kenyai és zambiai események rámutatnak erre az igazságra. A nagyhatalmi befolyás valós időben bontakozik ki, és mindkét eset ugyanazt a strukturális sebezhetőséget tárja fel: az afrikai vezetők külső nyomás alatt hoznak fontos döntéseket, miközben korlátozott lehetőségük van az ellenállásra. Egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok és Kína egyre fokozódó versenyben állnak egymással, ezek az események rávilágítanak arra, hogy az afrikai országok mindkét féllel kialakított partnerségei hogyan sodorhatják a kontinenst a nagyhatalmi rivalizálásba, olyan feltételek mellett, amelyeket nem ők maguk választottak.

Afrika politikai vezetői számára ezért elengedhetetlen a független pénzügyi kapacitás és a valódi tárgyalási befolyás kiépítése. Az a képesség, hogy elutasítsanak egy kérést – legyen az a RightsCon lemondása vagy egy ebola-kezelő központ befogadása –, a befolyás függvénye. Ez a befolyás csak akkor teljesedhet ki, ha a vezetők olyan gazdasági és politikai ellenálló képességet fejlesztenek ki, amely megóvja őket a külső nyomástól, érkezzen az Pekingből, Washingtonból vagy bárhonnan.

Hát, ez azért nem arra mutat, hogy az Egyesült Államok külpolitikája Afrikában különösebben meggondolt volna, sőt... kissé félve írom le, mert attól tartok, hogy az amerikai követségen is olvassák a Zónát, de jogilag még így is létezik megoldás a helyzetre, csak senkinek sem fog tetszeni.

Kolumbusz tojása: aki megkapja az ebolát, automatikusan veszítse el amerikai állampolgárságát. Ez például sokkal olcsóbb lenne, mint karantént építeni Nyanyukiban.

És sokkal embertelenebb is, de ez a Trump-adminisztrációban valószínűleg senkit sem érdekel.

Szele Tamás