Szele Tamás: Új világ hajnalán

Sokan szkeptikusan fogadták Kanada közeledését az Európai Unióhoz, nem is annyira Mark Carney kanadia miniszterelnök jó szándékában, sokkal inkább a – nevezzük így – társulás jogi lehetőségében kételkedve. De minden jel arra mutat, hogy a formális nehézségek elháríthatóak, és Európával a középpontjában elkezdődhet valami nagy, valami új, valami világra szóló... ha nem is nevezhetjük majd pont államszövetségnek, de egy ahhoz hasonló formáció kezd körvonalazódni.

Ezt elemzi a Chatham House tanulmánya, melyet az alábbiakban mutatok be, megjegyzéseimet pedig szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem majd meg.

Van valami kifejezetten rendkívüli abban a geopolitikai korszakban, amelyben élünk. Ez a korszak azt, ami tegnap még lehetetlennek tűnt, ma már lehetségessé teszi, és amit egykor nevetségesnek tartottak, egyre hihetőbbé válik. A héten elhangzott javaslatok a Kanada és az EU közötti szorosabb integrációra kétségkívül ebbe a kategóriába tartoznak.

Valami elindult

Szeptember 16-án Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt javasolta, hogy Kanada legyen az EU első „társult tagja”. Másnap Mark Carney kanadai miniszterelnök az Európai Parlament előtt tartott beszédében egy szokatlanul ambiciózus gazdasági és stratégiai integrációs programot vázolt fel.

Kanadának és Európának – érvelése szerint – együtt kell működnie a kritikus fontosságú ásványi anyagok, a védelmi ipar, a mesterséges intelligencia és a számítástechnika, az energia, az űrkutatás és a pénzügyi szolgáltatások terén. Elő kell mozdítaniuk a nem mezőgazdasági áruk és szolgáltatások „zökkenőmentes” digitális kereskedelmét. Emellett bővíteniük kell a fiatal kanadaiak és európaiak lehetőségeit arra, hogy az Atlanti-óceán mindkét oldalán éljenek, dolgozzanak és tanuljanak. Kanada emellett az EU „Horizon” kutatási programjához való csatlakozást is tervezi.

Bár a társult tagság fogalmát még nem határozták meg pontosan – elsősorban jogi tartalmát illetően –, Carney beszéde egyértelmű geopolitikai célt adott a koncepciónak. Érvelése azon a tanulságon alapul, amelyet 2026 januárjában Davosban elhangzott beszéde óta ismételget: a túlzott gazdasági koncentráció sebezhetőséget eredményez. És csak a diverzifikáció teremthet újra teret a politikai döntéshozatal számára. Carney saját szavaival élve:

„A cél nem az önellátás. Hanem a kollektív ellenállóképesség.”

Ez a logika az Atlanti-óceán mindkét oldalára érvényes. Kanada továbbra is rendkívüli mértékben függ az Egyesült Államoktól, amely a kanadai export körülbelül hetven százalékát vásárolja fel. Az EU-nak is megvannak a maga függőségei – többek között az amerikai technológiától és biztonsági képességektől, a kínai ellátási láncoktól és természetesen az energiaimporttól.

Ebben az összefüggésben az Atlanti-óceán mindkét oldalán időszerű lehetőségnek tekintik a partnerséget. Brüsszel szempontjából nézve Kanada sokat kínál: energiát, ásványi anyagokat, jelenlétet az Északi-sarkvidéken, befektetési tőkét, valamint fejlett képességeket olyan területeken, mint a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológia és az űrkutatás. Ottawa szempontjából tekintve az EU szintén sokat tesz le a közös asztalra: egy 450 millió fogyasztóból álló egységes piacot, továbbra is erős ipari kapacitást, világszínvonalú kutatási hálózatokat és jelentős szabályozói hatalmat.

Ez a társulási lendület nem hirtelen, ezen a héten született meg. Carney és von der Leyen beszédei azonban egy lépéssel tovább vitték a párbeszédet, erőteljesebb politikai kifejezést adva egy olyan kapcsolatnak, amely már egy ideje mélyül. Júniusban például Kanada lett az első nem európai ország, amelyet hivatalosan bevontak az EU 150 milliárd eurós „Biztonsági intézkedés Európáért” (SAFE) keretében történő védelmi eszköz-beszerzési programjába.

A kapcsolat egyértelműen erősödik a kereskedelem keretein túl is. Most már összeköti az iparpolitikát, a védelmi termelést, a technológiát és a gazdaság biztonságát olyan módon, ahogyan az EU ritkán kísérelt meg nem európai hatalmakkal közreműködni; Japán lehet valószínűleg ennek a jelenségnek a legközelebbi előzménye.

Inkább transzatlanti biztosítékrendszer, mint új hatalmi-politikai blokk

Donald Trump gyors reakciója jelzi, mennyire fontos valójában a kanadai társult tagság gondolata. Az amerikai elnök a lehetőséget potenciálisan „ellenséges cselekménynek” minősítette, és súlyos vámok kivetésével fenyegette Európát, amennyiben Washington arra a következtetésre jutna, hogy a kezdeményezés az Egyesült Államok ellen irányul. Carney azzal válaszolt, hogy Kanada saját maga határozza meg nemzetközi partnerségeit.

Ugyanakkor Carney egyértelműen kijelentette, hogy nem egy rivális geopolitikai blokk létrehozására törekszik. Javaslatát inkább úgy célszerű értelmezni, mint egy kísérletet arra, hogy a nagyhatalmak gazdasági nyomásának kitett országoknak nagyobb cselekvési szabadságot biztosítson. Bizonyos értelemben ez a modell hasonlít ahhoz, amit az építészek „fúzió nélküli kapcsolódásnak” neveznének: két szerkezet kölcsönösen megerősíti egymást a külső nyomással szemben, de megőrzik saját alapjaikat.

Kanada nem választhatja le teljesen gazdaságát az Egyesült Államokéról. Európa sem mondhat le ebben a szakaszban a transzatlanti biztonsági kapcsolatokról: a német védelmi miniszter legutóbbi washingtoni látogatása ennek épp az ellenkezőjét jelzi. A cél itt az, hogy csökkentsék a konkrét függőségeket olyan partnerektől, mint az Egyesült Államok, miközben szövetségesek maradnak.

Ha ez működik, a következmények jóval Kanadán túlra is kiterjedhetnek. Von der Leyen külön javaslatot tett egy olyan Európai Biztonsági Tanács létrehozására, amelybe olyan partnerek tartoznának, mint Kanada, Nagy-Britannia, Norvégia és Ukrajna. Carney maga is úgy jellemezte a Kanada–EU megállapodást, hogy az potenciálisan nyitott más demokráciák előtt is. Mindezek az elképzelések az EU köré épülő, lazább külső struktúrára utalnak, ahol az országok szelektíven vesznek részt az európai struktúrákban anélkül, hogy tagállamokká válnának.*

*Sőt. Tegnapelőtti hírek szerint Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke az Euronewsnak elmondta, hogy olyan országok, mint Ausztrália és Új-Zéland, követhetik Kanada példáját, és az Európai Unió „társult tagjai” lehetnek, mivel a hasonló gondolkodású nemzetek szorosabb kapcsolatokra törekszenek.

Ebben a felállásban az EU továbbra is egy tágabb, koncentrikus körökből álló rendszer alkotmányos magját képezné. A társult országok beépülnének kiválasztott piacokba, programokba és biztonsági struktúrákba anélkül, hogy megszereznék a tagállamok számára fenntartott politikai jogokat.

A jog még nem tart lépést a politikával

Mindazonáltal jelenleg a „társult tag” státusz inkább politikai kifejezés, mint jogi kategória. Az Európai Unióról szóló Szerződés 49. cikkelye kimondja, hogy bármely európai állam kérheti az EU-tagságot. Kanada nem felel meg ennek a földrajzi követelménynek.*

*Azonban, ha úgy vesszük, mondjuk Réunion sem, bár az ennek ellenére is uniós – francia – terület. Ahogyan Guadeloupe, Francia Guyana vagy Martinique is, és egyik sem az európai kontinensen fekszik.

Egy új, intézményi jogokkal – például az uniós szervekben való képviselettel – járó hivatalos tagsági kategória létrehozása ezért a szerződés módosítását igényelné. A 48. cikkely értelmében a módosításokat végső soron minden tagállamnak a saját eljárásai szerint kell ratifikálnia. Ezért egy valódi alkotmányos „társult tagság” megvalósítása rendkívül ambiciózus vállalkozás.

Van azonban egy könnyebb út is. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 217. cikke lehetővé teszi olyan megállapodások kötését harmadik országokkal, amelyek kölcsönös jogokon és kötelezettségeken, közös fellépésen és különleges eljárásokon alapuló társulást hoznak létre. Az ilyen társulási megállapodásokhoz minden tagállam egyhangú jóváhagyása szükséges a Tanácsban, valamint az Európai Parlament hozzájárulása is. Brüsszel és Ottawa így megvalósíthatná Carney elképzeléseinek nagy részét anélkül, hogy belekezdene a szerződésmódosítás hosszú és fáradságos folyamatába.

Politikai szempontból egy ilyen lehetőség jobban megfelelhet Kanadának. Carney beszéde után hangsúlyozta, hogy Kanada szuverenitása megmaradna, és hogy bármilyen végleges megállapodásról Ottawában szavaznának. Emellett leszögezte, hogy nem túl fontos az, Brüsszel végül hogyan nevezi majd a megállapodást. A bonyolult tárgyalások inkább a szabályozási harmonizációra, a piacra jutásra és a kölcsönös kötelezettségekre vonatkoznának, nem pedig a „megnevezésre”.

Kanadában máris látható az ellenállás. Pierre Poilievre konzervatívjai támogatják a kereskedelmi és védelmi kapcsolatokat Európával, de figyelmeztettek arra, hogy ne alkalmazzák Kanadára az EU adózási, jogalkotási vagy szabad mozgásra vonatkozó szabályait. Arra hivatkoznak továbbá, hogy a parlamentnek minden hatáskör-átruházást alaposan meg kell vizsgálnia.

Európában a diplomaták megkérdőjelezték, hogy mit is jelentene a társult tagság, és rámutattak, hogy von der Leyen javaslatát előzetesen nem egyeztették a tagállamokkal. Az EU-tagjelölt országok is joggal kérdezhetik, hogy miért kapna Kanada különleges jogokat, miközben ők évekig tartó szabályozási és politikai reformokon mennek keresztül, hogy tagságra jogosultak legyenek.

De a közvetlen figyelmeztető jelek sokkal kézzelfoghatóbbak. Tíz EU-tagállam – köztük Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Belgium és Írország – még mindig nem ratifikálta az Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi Megállapodást (CETA), kilenc évvel azt követően, hogy ideiglenes alkalmazása megkezdődött. Ez a befejezetlen ügy rámutat a jövőbeli politikai kihívásokra. Mennyire valószínű, hogy az EU-tagállamok megállapodásra jutnak Kanada társult tagságáról, amikor egy egyszerű szabadkereskedelmi megállapodásnak is nehezen sikerül elérnie a teljes ratifikációt?*

*Nagyon valószínű, amennyiben tudomásul veszik, hogy harcra kész orosz hadseregek állnak Európa határain.

A CETA lenne a legjobb rendelkezésre álló keret, amely biztosíthatná egy új Kanada–EU társulás kereskedelmi alapját. A SAFE-en keresztül folyó védelmi együttműködés máris mintát kínál az uniós folyamatokban való szelektív részvételre. Mostantól a digitális kereskedelem, a kutatás, az egyetemi hallgatói és ifjúsági mobilitás, a kritikus fontosságú ásványi anyagok és az energia területén kellene folytatni a tárgyalásokat. Az intézményi keretek ezután fokozatosan épülnének fel ezek köré.

Egy Leninnek tulajdonított, bár valójában nem tőle származó mondást idézve: vannak olyan évtizedek, amikor semmi sem történik, és olyan hetek, amelyek alatt évtizedek zajlanak le. Az elmúlt néhány nap Strasbourgban talán az egyik olyan pillanatként fog bevonulni a történelembe, amikor a történelem felgyorsult.

Az EU és Kanada azt teszteli, milyen mértékű integráció érhető el olyan országok között, amelyek nagyobb stratégiai függetlenségre törekednek anélkül, hogy politikai intézményeiket egyesítenék. A sikernek az Atlanti-óceánon túlmutató következményei is lehetnek. Egy következtetés azonban máris levonható: lehetséges másfajta transzatlanti kapcsolat, mint a jelenlegiek.

Mondom én, valami elindult, valami nagy, világméretű és új – de ne feledjük, ki az a két ember, akiknek ezt a folyamatot köszönhetjük. Vlagyimir Putyin és Donald Trump: ők hozták a világot abba a kényszerhelyzetbe, amiből csak ez a megoldás menthet meg minket. Kevesen tettek annyit az Európai Unió egységéért és kapcsolatainak globális kiterjedéséért, mint az amerikai és az orosz elnök.

Bár ezt ők egy pillanatig sem így tervezték. De így sikerült.

Szele Tamás