Szele Tamás: Menekülés Fairfordból

Különös jelenségek zajlottak le a közelmúltban a Királyi Légierő (RAF) fairfordi bázisánál, ahol amerikai bombázók állomásoztak. Az első felvonásban kisstílű bűnözők támadtak volna a támaszpontra az iráni Forradalmi Gárda megbízásából, de inkább feladták magukat – legalábbis a rendőrség tájékoztatása szerint, a másodikban viszont egyik pillanatról a másikra evakuálták az összes harci gépet a támaszpontról, újabb terrorakciótól tartva. Hogy mindez miért történt így, azt Steve Feldstein magyarázza el a Carnegie Alapítvány honlapján és én mutatom be magyarul.

Drónműveletek világszerte

Március óta az Egyesült Államok egy tucat B–1 Lancer nagy hatótávolságú bombázót állomásoztatott a RAF Fairfordban található bázisán, hogy támogassa az Irán elleni légi hadjáratát. Ezek a repülőgépek különösen értékesek, mivel szuperszonikus sebességgel repülnek, miközben hatalmas mennyiségű irányított és irányítatlan fegyvert szállítanak és juttatnak célba. A Fairfordban állomásozó bombázók becsült értéke 3,8 milliárd dollár, és Washington B–1-es arzenáljának egynegyedét teszik ki.

Az október 3-i hétvégén a katonai parancsnokság hirtelen evakuálta az egész B–1-es flottát Fairfordból, mivel attól tartottak, hogy Irán bármelyik pillanatban támadást indíthat ellenük. A kivonulást elrendelő parancs olyan hirtelen érkezett, hogy a Pentagon állítólag még a bombázók felszállása közben sem tudott kiküldeni légi utántöltő repülőgépeket számukra. Ahogy egy riporter írta:

„Olyan volt, mintha azt mondták volna: Most vigyétek el őket Fairfordból, majd menet közben kitaláljuk, hogyan tankoljuk fel őket, hogy visszajussanak az Atlanti-óceán fölé és aztán az Egyesült Államokba.”

Mi riasztotta meg a Pentagont? Bizalmas hírszerzési információk arra utaltak, hogy Irán Iszlám Forradalmi Gárda Hadteste (IRGC) egy összetett, többfázisú drón-támadást tervezett a támaszpont ellen. Állítólag a Fairford bázis kerítésétől negyed mérföldre parkoló, jelöletlen kisteherautókat akartak felhasználni arra, hogy harci drónokat indítsanak a szabadban álló B–1-esek ellen, valamint hogy megtámadják az ott állomásozó több száz amerikai katonát.

Az iráni művelet feltűnő hasonlóságot mutatott egy hasonló akcióval, az úgynevezett „Pókháló” hadművelettel, amelyet Ukrajna hajtott végre tavaly Oroszország ellen. Ukrán ügynökök drónalkatrészeket csempésztek be két ügynöknek a Moszkvától körülbelül 900 mérföldre keletre fekvő Cseljabinszk ipari városába. Az ügynökök az alkatrészekből 150 drónt szereltek össze, és gyanútlan teherautó-sofőröket béreltek fel, hogy a repülőgépeket több ezer mérföldre fekvő öt különböző orosz légibázis közelében lévő helyszínekre szállítsák. Egy előre megbeszélt időpontban a távirányítók egyszerre indították el a drónokat célpontjaik felé. Az eredmény elsöprő volt. A jelentések szerint negyvenegy orosz repülőgépet találtak el, és tizenkettőt teljesen megsemmisítettek, köztük hét Tu–95-ös nehéz stratégiai bombázót, amelyek képesek nukleáris fegyverek szállítására is. Összességében Ukrajna megsemmisítette Oroszország működőképes, nagy hatótávolságú bombázóflottájának 20 százalékát, amelynek értéke milliárd dollárokra rúgott, és ehhez helyi gyártású, darabonként kevesebb mint ezer dollárba kerülő Osa négyrotoros drónokat használt.

Azonban nem Ukrajna volt az egyetlen ország, amely ilyen hadműveletet hajtott végre. Alig néhány héttel a „Pókháló” sikere után Izrael elindította az „Ébredő Oroszlán” hadműveletet Iránban. A Moszad hónapokkal korábban, titokban előre helyezett el fegyveres drónokat és robbanóanyagokat szokványos járművekben, amelyeket katonatisztek, nukleáris tudósok és az IRGC magas rangú tisztségviselői ellen irányítottak. A megadott jelre Izrael aktiválta a fegyvereket, és azokat olyan célpontok ellen vetette be, akik „még az ágyukban, otthon voltak” – nyilatkozta egy izraeli tisztviselő a Washington Postnak. A küldetés jelentős taktikai siker volt, amely Mohammad Bagheri vezérőrnagy, Irán legmagasabb rangú katonatisztje; Hossein Salami vezérőrnagy, az IRGC vezetője; valamint Mohammad Mehdi Tehranchi, Irán egyik legkiválóbb atomtudósa halálát eredményezte.

Ezekre a fejleményekre tekintettel a Pentagon úgy ítélte meg, hogy nem kockáztathatja meg, hogy Irán hasonló támadást hajtson végre a B–1-es bombázói ellen. Az amerikai tisztviselők tudatában voltak annak – bár nyilvánosan nem ismerik el –, hogy Amerika egyre sebezhetőbbé válik a kisebb, mozgékonyabb ellenségekkel szemben. Mi magyarázza ezt a változást, és milyen következményei vannak?

A magyarázat egyszerű: a katonai innovációk gyorsabban terjednek, mint valaha. A különböző szervezetek ma már gyorsan hozzáférhetnek a szükséges tudáshoz és szakértelemhez. Letölthetnek drónterveket az internetről, vagy mesterséges intelligencia segítségével testreszabott tervrajzokat készíthetnek, majd ezeket a terveket 3D-nyomtatóba táplálva egyedi fegyvereket állíthatnak elő. Ennek eredményeként egyre többen rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel kihívást jelenthetnek a nagyhatalmak dominanciája számára.

A katonai innovációk és az új körülmények

A katonai technológiák elterjedése nem új fogalom. Ez a jelenség a történelem folyamán mindig jelen volt, és meghatározta, hogy a nemzetek hogyan emelkedtek fel vagy buktak el. V. Henrik királytól, aki az angol hosszúíjjal győzte le a francia nemességet az 1415-ös agincourt-i csatában, egészen a japán haditengerészetig, amely 1905-ben nehézfegyverekkel felszerelt gyors csatahajókat vetett be és legyőzte Oroszország balti flottáját: a birodalmak és a nemzetállamok rövid ideig tartó előnyöket szereznek az új technológiákból, csakhogy előnyük elvész, amint riválisaik tanulmányozzák technikájukat és ledolgozzák a lemaradást.

Gyakorlati szempontból a terjedés az innováció, az utánzás és az alkalmazkodás folyamata, amely akkor kezdődik, amikor egy jelentős innováció – például a dróntechnológia – eléri a kritikus szakaszt, és szélesebb körben megismerik. Ezzel egy háromrészes ciklus veszi kezdetét. A terjedés fokozatosan indul be, ahogyan az úttörők alkalmazni kezdik az innovációt. 2010-ben még csupán néhány ország – köztük az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Izrael – használt rendszeresen fegyveres drónokat katonai műveleteiben. Az idő múlásával az alkalmazás elterjed és eléri a kritikus tömeget, ahogy egyre több szereplő vezeti be az innovációt. 2019-re az olyan országok, mint Irán és Törökország már elsajátították a drónok gyártási folyamatát, és olcsó típusokat terjesztettek széles körben – az azerbajdzsáni hadsereg által az örmény erők ellen használt török TB2-esektől kezdve az iráni Shahedekig, amelyeket a houthi lázadók vetettek be a Saudi Aramco olajlétesítményei ellen. A harmadik szakaszban a lemaradt szereplők vagy a későn csatlakozók is átveszik az innovációt. Ahogy az innováció terjed, az alkalmazók saját igényeikhez és körülményeikhez igazítják azt. Az orosz–ukrán háborúból származó alkalmazások jól példázzák a harmadik fázist. Amikor az orosz erők 2022-ben betörtek Ukrajnába, Ukrajnának alig volt drónipara. Az első hónapokban nagyrészt az Egyesült Államokból, Törökországból és más államokból származó behozatalra támaszkodott, hogy fenntartsa a harcot a moszkovita erők ellen. Hamarosan megkezdődött a dróngyártási bázis kiépítése. Az ukrán mérnökök módosították a polgári célú quadcoptereket, és harctéren tesztelték az új terveket, például az első személy-nézetű FPV-drónokat, a száloptikás pilóta nélküli repülőgépeket, sőt a nagy hatótávolságú csapásmérő drónokat is. Idővel ezek az adaptációk nemcsak lehetővé tették számukra, hogy ellenálljanak Oroszország támadásainak, hanem világszerte – Burmától Maliig – másokat is a hasonló megoldások alkalmazására inspiráltak.

Ma az innováció és az alkalmazkodás folyamata felgyorsult, és számos szereplő képes rövid időn belül hatékony technológiai képességeket alkalmazni. A 3D-nyomtatás segítségével „azonnali ellátási láncokat” hozhatnak létre elektronikai alkatrészek, drónok, sőt lőszerek gyártásához is. (Állítólag az amerikai hadsereg 3D-nyomtatást használt új BRAKER robbanófejének előállításához: ez egy bunkerromboló bomba, amelyet egyirányú támadó drónra szereltek.)

Az új generációs mesterséges intelligencia-modellek a terjedés további katalizátorai. Az Anthropic 2026. szeptemberi fenyegetés-elemző jelentése például feltárta, hogy egy houthi mérnöksejt hogyan használta a Claude Code-ot többfokozatú ballisztikus rakéták és irányított rakéták fejlesztésére, végül pedig egy precíziós rakéta próbaindítására. (Úgy tűnik, a próba kudarcot vallott – és a csoport visszatért a Claude Code-hoz, hogy kiderítse, miért.)

Maliban eközben egy nemzetbiztonsági hatóságnál dolgozó szakember a Claude segítségével egyes-egyedül létrehozott egy „tömeges lehallgató platformot”, amely képes volt az ország összes mobilszolgáltatójának kommunikációját figyelni és célpontok listáját generálni. Amit korábban egy mérnökcsapatnak kellett megterveznie és megépítenie (és gyakran csak olyan országok segítségével sikerült, mint Kína), azt ma már egy magányos tanácsadó is megvalósíthatja, aki egy mesterséges intelligencia-modellel kísérletezik.

A fordított terjedés

A terjedés egyre inkább decentralizált logika szerint működik. A múltban a szakértők azt feltételezték, hogy a technológiai innováció felülről lefelé haladó folyamatot követ: az innovációkat először a fejlett gazdaságokban fejlesztették ki, majd azok terjedtek szét a perifériákra. Úgy vélték, hogy a kevésbé fejlett államok abból profitálnak, hogy később csatlakoznak a trendhez, ami lehetővé teszi számukra, hogy ingyenesen részesüljenek a fejlett innovációk előnyeiből. Azonban egyre több kutatás cáfolja azt az állítást, miszerint az innovációk nagyrészt a technológiai szektor vezetőitől áramlanak a többiek felé.

Éppen ellenkezőleg: a kevésbé fejlett államok, sőt az államokon kívüli szereplők is olyan innovációs ökoszisztémákat hoztak létre, amelyek lehetővé tették bizonyos csoportok – például a Hezbollahnak vagy a houthik – számára, hogy elérjék a „képességi fordulópontokat”, ahol – Peter Salisbury elemző szerint – „belső tudásuk, hálózatuk és az ellátási lánchoz való hozzáférésük” olyan rendszerekbe olvad össze, amelyek ezeknek a szervezeteknek tartós fennmaradási képességet és hatékony eszközöket biztosítanak a nagyhatalmakkal való szembeszálláshoz.

Hogyan illeszkedik ebbe a B–1-es bombázók incidense? Ez az amerikai befolyás hanyatlását és a nemzetközi színtéren egyre növekvő bizonytalanságot jelzi, ahol az olyan ellenfelek, mint Irán vagy a houthik, még bátrabban fogják megtámadni a polgári és katonai célpontokat. Ken McCallum, az Egyesült Királyság belföldi hírszerző ügynökségének, az MI5-nak a főigazgatója arra figyelmeztet, hogy ezeknek a fenyegetéseknek „az intenzitása, mértéke és formája” „jelenleg változóban van”. A technológiai terjedés új korszakában már nem szokatlan, hogy a houthi militánsok a Claude-ot használják drónok és rakéták tervezéséhez, vagy hogy Irán fenyegeti az angol vidék mélyén állomásozó amerikai B–1-es bombázókat, netán a dél-libanoni Hezbollah-terroristák az ukrán harctereken kialakított száloptikás drónokat használnak izraeli katonák ellen. A világra további konfliktusok, fokozódó rivalizálás és egyre növekvő költségek várnak, amelyek fokozatosan kicsúsznak az Egyesült Államok és szövetségesei ellenőrzése alól.

Az amerikai politikai döntéshozók számára ezek a folyamatok komoly átgondolást igényelnek. A stratégiai helyzet változásával képes-e az Egyesült Államok alkalmazkodni? Eddig a válasz nem túl biztató. Az Egyesült Államok továbbra is ragaszkodik a költséges, kifinomult platformokhoz, amelyek a technológiai fellendülés új korszakában egyre kevésvé hatékonyak. Donald Trump elnök javaslata a „Golden Dome” rakétavédelmi rendszerre, amelynek költségei meghaladhatják az 500 milliárd dollárt, valamint az általa szorgalmazott „Trump-osztályú” atommeghajtású csatahajó-flotta – egy több milliárd dolláros, elavultnak tekintett beruházás – megdöbbentő. A Pentagon sokkal jobban járna, ha erőforrásait egy alkalmazkodóképesebb és kísérletezőbb szervezet kialakításába fektetné, amely jobban képes szembeszállni a feltörekvő hatalmak és a decentralizált proxy-csoportok által jelentett fenyegetésekkel. Más országok ennek megfelelően cselekszenek; az iráni háború egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy az alacsony költségű, feláldozható drónellenes rendszerek – mint például az Ukrajnában kifejlesztettek – sokkal hatékonyabban tudták elhárítani az iráni dróncsapásokat és megvédeni a kritikus infrastruktúrát, mint a drágább amerikai megoldások. A globális környezet jelentős átalakuláson megy keresztül, és az Egyesült Államok súlyos árat fog fizetni, ha nem alkalmazkodik ehhez.

Mindebből leginkább az a tanulság, hogy a kisebb és modernebb hadviselő feleknek van esélyük a győzelemre – de csak akkor, ha a nagyobb és erősebb ellenfeleik nem veszik tekintetbe a fejlődés folyamatát. Ami ma impozáns csatahajó, és kontinensek reszketnek tőle, az holnap már csak csillagászati mennyiségű, elavult ócskavas. Hol van már mondjuk a Yamato – és ha meg is lenne, mihez lehetne vele kezdeni?

Szele Tamás