Most, amikor a világ nagyobbik része a jemeni houthik elleni amerikai csapásra és az arról kiszivárgott információk botrányára figyel (ezzel tegnap foglalkoztam, ugyanitt) mi azért se fókuszáljunk erre, ugyanis Afganisztánban is zajlik az élet, sőt, kifejezetten érdekes dolgok történnek. Olyanok, amelyek békésebb időkben már világbotrányt jelentenének az Egyesült Államok vezetése számára.

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember nem tudja, sírjon, nevessen, keressen egy korty erős italt vagy egyszerűen álljon be leprásokat ápolni élete végéig egy kisebb, állandó polgárháború sújtotta afrikai szigetre, esetleg szimplán tegye túl magát az egészen. Ha az ember külpolitikai hírekkel és az álhírek cáfolatával foglalkozik, elég sok ilyen pillanatban lesz része.

A közösségi oldalak mára olyanná váltak, mint régebben a valóságshow-k voltak: mindenki szidja őket és mindenki tudja, a legapróbb részletekig, mi történik bennük, rajtuk. Könyvtárnyi irodalma van már az ilyen felületek által okozott problémáknak, és legalább egy másik könyvtárat tölthetnénk meg az előnyeikkel is – na jó, ez utóbbi jóval szerényebb és kisebb lenne.

Ma arról lesz szó, hogy szeretném bemutatni Andrej Percev egyik írása segítségével, mit is nevezünk orosz belpolitikának. Nagyon sajátos jelenség, nem is hasonlít a magyarra (az számításaim szerint csak jövőre jön el, hogy teljesen átvegyük az orosz módszereket), például, hogy mást ne mondjak, a kormány nevezi ki az ellenzéket is, gondos mérlegelés után. Valódi ellenzék csak a Dumán kívül és a kén

Ma egy éve történt a Moszkva melletti Krasznogorszkban álló Crocus City Hall elleni terrortámadás, és az orosz hatóságok ezalatt az év alatt a borzalmas mészárlást egyébre sem használták, mint politikai manipulációra. Jóllehet mindenki tudja, aki egy kicsit is járatos a napi hírek világában, hogy az akciót az ISIS-K követte el, az orosz Nyomozó Bizottság erőnek erejével ukrán és ingus összefogást

Tegnapi ígéretemhez híven folytatom a megkezdett Szurkov-interjú közlését. Mindenkit figyelmeztetnék, hogy az orosz imperializmus őszinte önleleplezése következik, intellektuálisan bicskanyitogató stílusban, tehát kéretik a zsebkések spontán, kattanó kipattanásán nem csodálkozni. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

Kérem, vannak még csodák. Például az is kisebbfajta mirákulumszámba megy, hogy Vlagyiszlav Szurkov életben van, és a francia L'Expressnek adott interjúja alapján őrültebb, mint valaha. Pedig már régen is érdekes egy figura volt. Többször halottnak hitte mindenki, legutóbb 2022-ben mondott le róla a Russzkij Mir, az orosz világ, amikor letartóztatták „korrupció” miatt.

Az ma délre már közhely, hogy a Donald Trump és Vlagyimir Putyin között tegnap lezajlott telefonos tárgyalás eredménytelen volt. Viszont nem árt, ha tudjuk, hogy az oroszokkal való kapcsolatfelvételt egyáltalán nem Trump találta ki, sőt: ő most inkább csak rontott a régóta fennálló és élő kapcsolattartáson. Erről írt Alekszej Uvarov a Riddle hasábjain egy részletes elemzést.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, épp zajlik a telefonos tárgyalás Ukrajna jövőjéről Vlagyimir Putyin és Donald Trump között, viszont sajnos a beszélgetés tartalmáról semmit sem tudunk egyelőre. Annyi biztos, hogy bármiben is egyezzenek meg, Putyin nem tervez nyilatkozni a döntésükről, tehát valószínű, hogy az első konkrét információk a Fehér Ház honlapján fognak megjelenni – ha ugyan megjelenik

Pillanatnyilag ott tartunk – de ez még változhat – hogy Donald Trump és Vlagyimir Putyin holnap fognak telefonon tárgyalni az ukrajnai tűzszünet feltételeiről. Természetesen Ukrajna nélkül, szokás szerint. Lássuk azonban, hogy Andrej Percev szerint milyen út vezett idáig? Annyit mondok csak, hogy rögös és kanyargós.

Ma megint sajtóügyekről lesz szó – és a jövőben is, sokáig, addig, amíg csak szükség lesz rá. Ennek az írásnak szomorú apropója, hogy elvileg ma szűnt meg a Szabad Európa, a Szabadság Rádió és az Amerika Hangja, ne szépítsük, azért, mert Donald Trump és néhány hozzá hasonló szellemóriás a környezetéből politikai hűtlenséggel gyanúsították ezeket a médiumokat.

A Zóna rendszeres olvasói észrevehették, hogy utóbbi időben különös fontosságot tulajdonítok az álhírek elleni harcnak. Ez azért van, mert az eddig is hajszálvékony védőháló – vagyis a céges apparátushoz tartozó tényellenőrzés és moderáció – teljesen eltűnőben van a közösségi oldalakról, és a közönség tökéletesen kiszolgáltatottá válik az (elsősorban orosz vagy oroszbarát) propagandának. Ez ellen

Elon Musk hosszú ideig valamiféle tech-ikonnak számított, aki körül több volt a legenda, a mítosz, mint a reális eredmény, csak hát emberünk szó szerint kezdi kimutatni a foga fehérjét. Szó sincs az ő esetében „zseniális feltalálóról” (voltaképpen nem is talált fel semmit, már létező találmányokat menedzselt), sokkal inkább az elmebaj határán egyensúlyozó kalandor-vállalkozóról, aki a politika ter

Mint korábbi írásainkból kiderült, az orosz állami média évente több, mint 3,6 millió álhírt közöl, szerény becslések szerint. Most is egy ilyen esetről lesz szó, ugyanis az orosz Biztonsági Tanács egyik képviselője felelevenítette az USAID állítólag 5 milliárd dolláros szerepvállalását az ukrajnai Euromajdan tüntetések „szervezésében”.

Mint tegnap ígértem, ma a NewsGuard mesterséges intelligencia-tesztjének eredményeit mutatom be, és ezek meglehetősen sokkolóak lesznek. A jelek szerint Moszkva szép csendben kitalálta, hogyan állítsa a maga oldalára az MI-ket anélkül, hogy akár azok, akár tulajdonosaik tudnának az átállásukról. Előttünk áll a propaganda csodafegyvere!

Ma és holnap azzal a minden eddiginél aljasabb hírhamisító módszerrel fogunk foglalkozni, amely nem egyszerűen álhíreket terjeszt a Kreml utasítására, hanem a nyilvános MI-chatbotokba is beszivárog, így lehetetlenné teszi vagy nagyon megnehezíti a tények ellenőrzését. Szóval, ha a patakot nem tudja megmérgezni a fortélyos orosz, megmérgezi a forrását.

Kémregény következik, csak éppen nem Ludlum írta, nem is Graham Greene, sőt még Szimonov sem – egyszerű, valós tényekből áll össze a hajmeresztő történet, ami arról szól, mi mindenre nem képesek az orosz szolgálatok a szabad sajtó ellen. Bár az is meglátszik az eseményekből, mennyire hajlamosak az amatőrizmusra mostanság ezek a moszkovita gumitalpúak.

Van olyan, hogy az ember a legtermészetesebb dolgokat nem veszi észre, azokat, amikott vannak az orra előtt, épp csak a szemét nem verik ki – és utólag csodálkozik, ha pórul járt. Valahogy így van most Moszkva is, ugyanis az Oroszországi Föderáció maximálisan igyekszik kihasználni a globális felmelegedés hatásait, például az Északi-sarkvidék jegének felolvadását.

Moszkvából az egész világ nagyon különösen nézhet ki, mintha görbe tükörből látnák, teljesen eltorzulva – talán ennek köszönhető az a törekvés, hogy amikor Oroszország komoly katonai erő vagy valamilyen szuperfegyver birtokába jut, mindig át akarja alakítani a bolygót a maga képére és hasonlatosságára. Körülbelül erről szól a jelen helyzet is.

Kérem, sikerült megfejteni a kérdést, mely az utóbbi hetekben szöget ütött az emberiség értelmesebbik részének fejébe. Arról beszélek, amit úgy fogalmazhatnék meg, miszerint „Honnan veszi, hol toborozza Donald Trump ezeket a cégéres barmokat, akikből a kormánya áll?” A válasz a Media Matters egyik tavaly novemberi írásában rejlett. Röviden: a Fox News állományából.