Ma valamivel békésebb, csendesebb lesz ez a második rész, épp nem találtak sem tömegsírt, sem kínzókamrát, vasárnap is van – a fegyverek ugyan nem nyugszanak, de aki távol van a harctértől, megpróbálkozik vele. Talán nem is hiába.

Recep Tayyip Erdoğan 2014 óta Törökország elnöke. Elég baljóslatú év volt az Európa keleti fele számára. Törökország régi barátja, az orosz medve is megmozdult, pont kellemetlen irányba. Az ukránok számára is kellemetlen irányba, de a törökök számára is kellemetlen irányba.

Ukrajnában folytatódnak a hadműveletek, éspedig pont úgy, ahogy az utóbbi időben megszoktuk: az ukránok haladnak, közepes tempóban az orosz erők viszont rejtelmes akciókkal múlatják az időt olyan települések környékén – Bakhmut és a donyecki falvak – amelyek számukra nem igazán lehetnek fontosak.

Az elmúlt napok eseményei, a tömegsírok, kínzókamrák megtalálása után talán nem túlzás, ha ezt a mai írást az orosz katonai morálnak szenteljük, mármint annak a kérdésnek, hogy létezik-e még olyasmi egyáltalán.

Tegnap óta nem tört ki a béke Ukrajnában: az ukrán erők továbbra is haladnak előre, ha nem is olyan öles léptekkel, mint az offenzíva elején, elfoglalták Kupjanszkot, és már az orosz területen álló Valujki katonai célpontjait lövik (bár a határt nem lépték át), az oroszok hősiesen hátrálnak és közben mozgósítani próbálnak, de Luhanszkból már nincs is kit.

Nem kell beszopni minden rémüldözni valót. Minden csodaturmixot, amelyet személyesen Obelix utasítására szervíroz Önöknek az ügyeletes varázsló. Obelix most vacillál, mert ki tudja, mi lesz, bár hosszú távra ő nem gondolkodik, legfeljebb kilencvenhat éves koráig.

Ma sok hírünk lesz az összefoglaló második részében és egy közös van bennük: nem kellemesek. Sőt, többnyire borzalmasak, ezért előre szólok: kiskorúak és gyengébb idegzetűek ezt a mai részt nyugodtan hagyják ki, és az erős idegzetű, edzett emberek is tartsanak a kezük ügyében egy féldeci töményet, biztos, ami biztos. Megvan? Akkor vágjunk bele.

Ukrajna folytatja az ellentámadásokat, az oroszok kitartóan hátrálnak, mindenfelé kötéllel fogják a katonát utánpótlásnak, viszik már a nagycsaládosokat is, Kadirov feje megint eldurrant, a kollaboránsok menekülni próbálnak, ahogy közelednek az ukrán csapatok, de nem látják őket szívesen sehol, szóval zajlik a háború új szakasza, ami a harkivi áttöréssel kezdődött.

Ma sokféle hír kerül az összefoglaló második részébe, annyi a közös bennük, hogy egyik sem jó. És lesz kettő, ami nem kerül bele: az egyik Zelenszkij elnök autóbalesete, ugyanis annak során senkiben sem esett komoly kár, a másik az állítólagos merénylet Putyin ellen, amire viszont semmi bizonyíték nincs.

Ukrajnában a harcok tovább folynak, de az elmúlt nap folyamán már nem számolhatok be akkora területi nyereségekről és veszteségekről, mint korábban: az ukránok mintha levették volna a hétmérföldes csizmát, az oroszok a biztonság kedvéért még magukon tartják a nyúlcipőt, mert sosem lehet tudni. Az ukrán offenzíva előrenyomulása mintha lassulna.

A Nagy Harkivi Menekülés felborította az orosz belpolitikát és némiképp az ukránt is: egymást követik a botrányok, egymás után derülnek ki örökre eltemetettnek hitt államtitkok, tévedések, hibák: az orosz közhangulatnak ez kicsit sem használ, de korai volna még megjósolni a várható következményeket.

Ukrajnában zajlik az élet, és a jelek arra mutatnak, hogy Moszkvában is: de míg Kijev óvatosan optimista, a Kreml csikorgó fogakkal ismeri be hibáit. Ami nagyon nagy ritkaság, mármint az, hogy bármiféle kudarcot ők beismerjenek. Ennek viszont következményei lesznek: az orosz közvélemény is, az információs tér is radikalizálódni látszik.

Forrnak az indulatok Oroszországban az utóbbi napok katonai vereségei után, jóllehet magyarázatot rájuk senki sem adott (bár mindenki kíváncsi volna rá), a közbeszéd legfőbb témája mostanra mégis az lett Moszkvában, hogy szükséges-e általános mozgósítást elrendelni, avagy sem.

Ukrajnában egyre érdekesebb a helyzet, az orosz csapatok hátrálnak, az ukránok előrenyomulnak, a tegnap visszafoglalt háromezer négyzetkilométernyi terület mára már hatezer... de ne ünnepeljen senki, vegyük tekintetbe, hogy az ország teljes területe a Krímmel együtt összesen 603 700 négyzetkilométer volna.

Szemelgessünk, aztán folytatom a dolgomat, amit már megint két hete hagytam félbe. Origo, mi más, és nem én kezdtem, hanem Szele Tamás barátom, előtte Iványi Gyuri barátom, én folyamatosan, és mi mindnyájan minek.

Hogy az orosz hadsereg beállította a tömeges maratoni futás világcsúcsát, az már nem kérdés, jelenleg az a legnagyobb problémájuk, hogy mihez kezdjenek – már otthoni, orosz területen – a velük menekülő donyecki, luhanszki alakulatokkal, akik haza nem mehetnek, ott nem maradhatnak, ellenben fegyverük van és igen haragszanak, most épp a Kremlre.

Azt hiszem, most már nem túlzás az ukrán hadsereg elsöprő győzelméről beszélni. Erre kevesen számítottak, talán ők maguk sem, de le kell szögeznünk: a Harkivi Terület legnagyobb részéről pár nap alatt kiverték az orosz csapatokat, a legtöbb helyen már szó szerint az államhatáron állnak az ukrán csapatok.

Nem tudom, feltűnt-e, hogy minden köznapi mai tapasztalat ellenére szeretett kormánypártunk sorozatosan nyer itt és ott. Szép lassan szorítja ki a.... mit is? Közben, mondja Pista bácsi, ha az ember leáll szinte bárkivel beszélgetni... szóval, az ember nem akárkivel áll le beszélgetni.

Nem könnyű most, mikor a harctereken zajlik az élet, olyan híreket összeszedni, amik inkább a hátországi hangulatot mutatják be, de azért sikerül. Persze, ezek is mind a háborúról szólnak, mint mostanság minden, csak épp nem katonai jellegűek – bár még ez sem teljesen igaz.

Vége az állóháború időszakának, kergetik egymást az események Ukrajnában, mi, sajtómunkások pedig loholunk utánuk. Ma szerencsére nem kellett dupla harctéri jelentést írni, mint tegnap, de így legalább biztosak lehetünk minden információban, volt idő ellenőrizni őket.