„Ezek a nagy jó tevékenységek mind-mind a választások miatt vannak”, írja egy hozzászóló Kocsis Máté legújabb fizetett örömködésére, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj, meg egyebek.

Mivel azt tapasztalom, hogy nincs a világnak olyan távoli országa vagy obskurus személye, aki miatt ne esne a sajtómunkásnak egy közepes falka nádi toportyánféreg, ma kerülném az égető alapkérdéseket (ahogy elnézem őket a címlapokon, speciel engem egyik sem éget) és inkább azzal foglalkoznék, hazafi, illetve honleány-é Zsu Ji, avagy mégsem?

Nézem a híreket így reggel, egy kávé mellett, tiltogatom az engem anyázókat és óhatatlanul is az jut eszembe: érdemes ezt az egészet, mármint a pártoktól független magyar sajtót művelni?

Mocskos ügyről lesz ma szó, kérem, nagyon mocskosról, aminek az a tanulsága, hogy ne legyünk naivak manapság, mert vannak, akik abból élnek, hogy mi elhisszük a szélhámosságaikat. Ráadásul politikai is a történet, szóval gyomor kell hozzá.

A világnak – mi is az? – két arca van. Mint Ianus istennek, a kapuk istenének. Ianus szentélye a római Argiletum út mellett gyakorlatilag két ellentétes irányban nyíló kapuból állt: ha a birodalom háborút viselt, kinyitották, ha a háború befejeződött, becsukták őket.

Nem először foglalkozom a Zónában a szélsőjobboldali román AUR párt zűrös ügyeivel, de most először teszem ezt némi kárörömmel. Most legalább van min mosolyogni, ugyanis a párt társelnökéről, George Simionról kiderült, hogy úgy hazudott, mint a vízfolyás, és ennek volt némi hatása a magyarországi választási kampányra is.

Ha az ember egyszer hozzányúlt egy történethez, illik folytatnia, akkor is, ha különösen alakul. Márpedig Posta Imre, a magát Magyarok Felelős Nemzeti Kormányának nevező csoport vezetője – szellemi vezetőjüknek mindenképpen mondható – esete elég meglepő fordulatot vett, így be kell számolnom róla, ha már korábban foglalkoztam vele.

Villantott, erre senki nem számított, brutális, szexelt, megmutatjuk, megmutatta, terpesztett, hatalmas, gigantikus, mindenki, örökre, elképesztő, borzalmas, hátborzongató, horror, lecsapott, kiderült, hihetetlen, durva, bugyiban, bugyi nélkül, melltartóban, melltartó nélkül, alsónadrágban, félmeztelenül, meztelenül, kibuggyant, megdöbbentő, becsapódik, vége.

Tulajdonképpen nem kéne velük foglalkozni, csak mégis kell, mert nincsenek kevesen. Feltűnően, hiperaktívan, ostobán politizálnak. Nem is lehet nekik megmagyarázni semmit, hisznek, nem tudnak, tengernyi Nemtudomka verődik össze parancsszóra, hogy aztán egy kis közösségi élmény után szétszéledjenek. Gondolkodni nem szoktak, nem is kell nekik.

Még, hogy nem postás. Még, hogy gáz és csak gáz, amit egyébként Szele Tamás barátom oly kiválóan kielemzett, mármint, hogy mi benne a biznisz. Mindenben van egy kis biznisz, nem csak nálunk, bár nálunk ez inkább úgy módosul, hogy –

Nehéz nap, volt a tegnapi, német kollégákkal dolgoztunk egy dokumentumfilmen, ráadásul terepen, hidegben, szélben, sárban – a munkát sikerült kifogástalanul elvégezni, nem is panaszkodtunk, de akadt közben pár felejthetetlen pillanat. Pár olyan, ami rávilágít, miért nem értenek minket Európában.

„Kedden Moszkvába látogat Orbán Viktor, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozzék. Szinte minden februárban találkoznak, néha még ősszel is. A magyar és az orosz kormány kapcsolata különösen szívélyes, tele van nyájas gesztusokkal, de közben a kevésbé látható szférákban komoly viták is előfordulnak. Az biztos, hogy Oroszország kommunikációs szempontból számíthat a magyar kormányra....”(444)

Hinni a templomban, vélekedni a kocsmában kell. Ha ógörög volnék, kocsma helyett agorát írtam volna, de hol vannak már azok a szép napok: a magyar kocsmába, jobb esetben bárba, kávéházba jár vélekedni, vagy a sajtóban teszi közzé nézeteit, és ezzel nincs is semmi baj, én is ebből élek. De ne tévesszük össze a nézeteket a hírekkel, mert nagy a különbség.

Egyik alapelvem, hogy csak arról lehet véleményünk, amit ismerünk, tehát bizony minden kormánypárti, jobboldali, szélsőjobboldali hírforrást is elolvasok, méghozzá naponta akár többször, ha kell. Ezért is néztem meg tegnap este Tucker Carlson „dokumentumfilmjét” a Hír TV-n, ami állítólag Soros Györgyről szólt.

A mostani, közelgő világháborút sejtető hangulatban az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy akár lesz Armageddón, akár nem, előtte még mindenképpen eljön az árstop. Az már bizonyosan a nyakunkon van holnaputántól, és a kereskedők tisztában is vannak ezzel.

Hogy a Jóistenit neki. Amiért olyan nehéz megérteni. Hol bánnak cudarul a mindenféle kisebbséggel? A „másokkal”? Hol szennyezik legjobban a környezetet? Miért? Nem véletlenül azért, mert mindenki azt használja szemétdombnak, hulladékgyűjtőnek, tekintve, hogy ott ezekkel nemigen foglalkoznak?

„Az uj évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kivánni még Ily áldott időben? - Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.”

„Az oroszoknak sem kell Ukrajna, csupán a régi orosz területekre és a Fekete-tenger ellenőrzésére van szükségük, valamint arra, hogy a NATO támaszpontok minél távolabb kerüljenek a határaitól. 'Isten azért hozta létre a háborút, hogy az amerikaiak megtanulják a földrajzot.' (Mark Twain)”

Mai eszmefuttatásunk nem való a kényes gyomrúaknak, ugyanis kellemetlen tárgya a trágya. Méghozzá olyan trágya, ami kifejezetten metagenomikus.

Tegnapi írásom, melyben egymás mellett vagy inkább egymás után mutattam be az amerikai és orosz álláspontot Ukrajna ügyében (a Meduza.io nyomán) váratlan, bár nem egészen átütő sikert aratott. Ha ez tetszik a nagyérdeműnek, miért ne írjak még ilyesmiket?