... levonhatunk némi tanulságot. Mindenekelőtt azt, hogy ne akarjanak pontosak lenni. Ez különben sem tanácsos, és nem is megvalósítható, de annyira se akarjanak, amennyire mégis.

Ma, mikor az ország politikus csizmadiái azon tanakodnak, hogy 2021. október 23-a 2022–ről szól-e vagy 2006-ról (csak abban teljes az egyetértés, hogy 1956-ról semmikép sem szólhat) a sajtómunkás fáradtan legyint, nem vegyül közéjük, kiválik és, hogy helyét megállja, valódi hírt keres, azzal foglalkozik.

Ma október 22-ike van, így nyilván a holnapi eseményekről kéne írni, melynek csak egy akadálya van: jelenleg nem ismerjük őket.

Olyan hírtől zeng a magyar sajtó, ami igazából nem hír, mert majdnem minden részletét ismertük már – ismertük, csak elfelejtettük. És, hogy miért zeng a sajtó olyasmitől, ami legnagyobb részt nem újság, hanem óság? Csak azért, mert tájékoztatták róla, és mert – a kollégák is elfelejtették, hogy volt már szó a Nyugati körüli ügyekről.

Megint egy kis sajtóelmélet következik, én már erősen unom a dolgot, de a kormánymédia talpasai nem bírják abbahagyni. Állandó tűz alatt tartják a maradék néhány, pártoktól független sajtóterméket, de ez valahol szórakoztató is.

Ki lopta el a jeti szerszámát?

Tegnap kicsit borúlátó voltam az előttünk álló kampányharcokkal kapcsolatban, ma, mikor átnéztem az elmúlt napok jegyzeteit és a délelőtti híreket, sokkal borúlátóbb lettem. Nem jön a totális információs háború, hanem már itt is van a nyakunkon.

Most az egyszer, minden finnyogásom ellenére azt kell, hogy írjam, győzött a józan... az „ész” azért erős lenne, de valami mégis győzött, amit akár észnek is lehetne becézni.

Akkor tehát lezajlott a sokakat lázba hozó előválasztás, most épp számlálják a szavazatokat, a vérmesebbek már készülnek jelöltjük győzelme esetén az ünneplésre, veresége esetén a totális háborúra az eredmény tudomásul vétele és az összefogás fenntartása helyett, én pedig meglehetősen örülök, hogy nem kényszerültem állásfoglalásra.

Szóltam erről már néhány szót máshol, más lapban, de az nem volt elég. Én is érzem, hogy Kövér László ennél többet, Magyarország pedig nála jobbat érdemel. Nem lehet elintézni a házelnök tegnapi zseniális eszmefuttatását egyetlen bekezdéssel: a szavainak súlya van. Értelmük mondjuk nincs, de az más kérdés.

Törököt fogtam, kérem, nem ereszt. Az ereszt amúgy is a Szájer fogta, róla volt szó épp elég, ez az én törököm a Békemenet, amit szívesen hagynék a búbánatos jófenébe, elvégre sem ingem, sem gatyám – de nem lehet. Ahogy valami mással foglalkoznék, azonnal tesznek valamit, amit nem hagyhatok szó nélkül.

Nem akarok hozzászólni az előválasztáshoz többet. Részint azért, mert Van Dolgom holland üzletembernek is lehet nevezni, részint azért, mert nincs kedvem senkivel sem huzakodni, és legfőképpen azért, mert nincs értelme.

Akkor sem írok az előválasztásról, ha mindenki a feje tetejére áll. Ennek az az oka, hogy semmi értelme olyasmiről írni, amihez nálam saját vélekedése szerint mindenki jobban ért. Írok inkább más dolgokról, bár azokhoz is jobban ért mindenki, ostobaságokról, abszurditásokról, szégyellnivalókról.

Minden nap tanul az ember valamit, a jó pap esetében ez holtig tart, a rossz papok esetét nem vizsgáltuk: de ma reggel különösen tanulságos irat került elém, kiszivárgott ugyanis a Facebook radikális politikai körökben legendás hírű tiltólistája. Elég érdekes olvasmány, meg kell hagyni.

No, és Észak-Koreában mi a helyzet, kérem? Az átlagos magyar újságolvasó – és tegyük hozzá, az átlagos újságíró is – hajlamos úgy tekinteni Ázsiára, hogy ott időnként történik valami, akkor odafigyelünk rá, aztán lenyugszanak a kedélyek és elfelejthetjük Kelet gondjait.

Nincs olyan, amivel MZP nyilatkozatai közül ne tudnék egyetérteni. Bizonyos határig a saját, szuverén (mert annak bizony szuverénnek kellene lennie mindenkinél, fakultatívnak és belső használatra valónak) világképével is egyetértek.

Olvassa az ember a híreket, és döbbenten veszi tudomásul, hogy Budapestet sújthatná akár egy, a Richter-skála szerint hetes erősségű földrengés is, az a magyar sajtóban nem jelenne meg.

Hogy rövid legyek: jó volt kicsit elszabadulni ebből a mókuskerékből, jó volt picit távolabbról szemlélni a magyarországi híreket, nem a kampányon pörögni, mint a szélkerék és jó volt végre együtt lenni azzal, akit szeretek. Aztán vissza kellett jönni.

Nem a hitelek felvételével van baj (ha mást nem ismernének, Széchenyi Istvánt biztosan ismerik), ahogy bölcs vezérünk megpróbálja előre megmagyarázni a jövőt, hanem a hitelek elköltésével.

Így, így. Pontosan. Két dologra kell(ene) fókuszálni: a harácsolásra (nem elsősorban mint lopásra, bár az se elhanyagolandó) és az univerzális képviselőre. Az örök emberi gyarlóságokra: az irigységre és a látszatokra.