No, nyakunkon a politika, a fene ott enné meg, ahol van. Észrevettem én, hogy utóbbi napokban még a szokásosnál is agresszívabb a légkör a Facebookon, de mit tehetek?

Jó kérdés, hogy mihez kezdjen az ember a hírekkel. Lehet érteni, lehet nem érteni és félre is lehet érteni őket, legyen szó bármilyen banálisan egyszerű dologról. Mifelénk félreérteni szokás mindent, vagy félreértelmezni, ami aztán mindenféle következményekkel jár.

Végre egy igazi, békebeli pesti történet. Nem mentes ugyan az aktuálpolitikai acsargásoktól, de nagyon remélem, az érdekelt felek előbb vagy utóbb rájönnek az eset valódi természetére – amit én is csak sejtek – és kibékülnek, még mielőtt végleg ellopják a budapesti Városházát, mindenestől. Mert egyelőre arról van szó.

Az újságcsináló ember jobban teszi, ha nem tervezi meg a munkáját. Harmadik napja rakosgatom össze a boszniai válság adatait, negyedik napja az aktuális afganisztáni helyzetet és minden nap jön valami, ami fontosabb ezeknél. Hölgyek, urak, vegyenek nagy levegőt, aki áll, üljön le, aki ül, maradjon úgy: folytatják az Elk*rtukat!

„Döbbenetes fotót mutatott meg követőinek és rajongóinak az amerikai Joan MacDonald. A fitnesznagyiként elhíresült hobbisportoló 70 évesen kezdett életmódváltásba, most pedig, 75 évesen jobban néz ki, mint 35 évvel ezelőtt.” (Origo).

Pedig én ma egészen komolyan a balkáni válságról akartam írni. Ott elég csúnya dolgok készülődnek, de egy napot még mindenképpen várniuk kell a Feltámadás miatt. Igen, kérem, ez olyan hír, ami mindent felülír, mindennel szemben prioritása van: bár nem Jézus Krisztus második eljöveteléről van szó. Hanem John Fitzgerald Kennedy elnökéről.

Nem szoktam mottót használni, ellentétben sok kollégával, aminek egyszerűen tördelési okai vannak: a Zóna sablonjába nagyon nehéz (vagy talán lehetetlen) volna beilleszteni az alcímet. De most mégis idekívánkozik, nem bírom nem leírni, sőt külön sorba teszem, hogy érvényesüljön az örökbecsű, halhatatlan poén:

Ma az Origóról lesz szó, éspedig azért, mert akárhogyan nézem a magyar sajtót, senki más nem szól nekik – akkor szólok én.

No, ezt nem lesz könnyű megmagyarázni, annyi szent. Az orosz „Férfiak Államának” történetében annyira különös helyzeteket lát a szemlélő, hogy minden formális logika, minden sablon csődöt mond, ha nem használjuk a tiszta eszünket, teljesen eltévedünk a történetben, és kereshetjük, ki volt a jó, ki volt a rossz.

Mivel ma nincsenek szenzációk, csak kisebb hírek, a tömkelegekről fogok írni, meg általában, az emberi ostobaságról. Mondjuk bőven van miről, de azért nézzünk körül, mert hátha nem csak az derül ki, hogy ostobák vagyunk, hanem az is: mitől vagyunk azok?

Előre szólok: ez hosszú írás lesz. Akinek nincs ideje, kedve vagy képessége az elolvasásához, itt hagyja abba. Viszont lehet, hogy hosszú lesz, de annál izgalmasabb, ugyanis azt a kérdést járom benne körül, mennyi esélye volna a 2022-es választásokon a 2006 előtti Orbán Viktornak?

„A baloldal meg a magyar nyelvvel sincs tisztában , kihajtani csak az állatokat szokták,a CÖF csak az mondta, hogy leszbékemenet aki egyet ért a céljaival az menjen...”

Ha Magyarország közbeszédét tekintjük, óhatatlanul is egy óvodai kiscsoport jut eszünkbe: „A Pistike hazudik!” „Nem is igaz, a Józsika hazudik!” „De neeem!” „De igeeen!” „Beee!” Körülbelül ilyen hangnemben sikerült fogadni a hírt, hogy tényellenőrző oldal indul nemsokára magyar nyelven.

„Fél füllel hallgatom a TV-t és éppen arról beszélgetnek az okosok, hogy az elszabadult hazai inflációért és a folyamatos áremelkedésért a Fidesz a felelős. Rühellem és utálom a Fideszt, de erről szerintem nem ők tehetnek, ez megy az egész világon”, írja egy ismerősöm.

Régen nem írtunk már járványügyi híradót, és le merném fogadni, hogy nem is hiányolta senki: azonban a helyzet kezd úgy alakulni, hogy most megint be kell számolni a pandémiával kapcsolatos hírekről, ugyanis erős romlásnak indultak a statisztikai adatok, és a kormányon kívül mindenki szeretne tenni ez ellen. Vagy majdnem mindenki.

Ha meg akarod változtatni a világot, akkor előbb el kell fogadnod olyannak, amilyen, írja Bertolt Brecht. Erre volna szükség a jelen magyar ellenzéki oldalon is, de... Mondom: volna. De ilyen ott nincs.

Vannak hírek és vannak olyasmik, amik a megszólalásig hasonlítanak a hírre, csak sajnos megszólalnak, és kiderül, hogy nem azok. Mára mindkét kategóriából jutott, van, ami lényeges, van ami annyira lényegtelen, hogy magam is csodálom, felnőtt emberek miért foglalkoznak vele.

Az a kép a néniről és tábláról, igen. Csak nem bébi, hanem valaki más. A Valaki. Aki lehet bébi is, természetesen.

Mikor tegnap kicsit bevilágítottam az „Elk*rtuk” című film ürügyén a 2006-os zavargások sötét hátterébe, azt hittem, jó időre letudtam az ilyen feladatokat. Nem így lett. 

Ma nincsenek belföldi hírek, ami van, az vagy a tegnapi napról szól, vagy 2006-ról, ma a fű sem nő. 2006 jön mindenből, kormánypárton, ellenzéken, független oldalon és valószínűleg vízvezetéken is. 2006 minden hullámhosszon. Ha már senki sem képes egyéb, aktuálisabb dologról beszélni: ám legyen meg a köz akarata.