Ugye, az volna a dolga a sajtómunkásnak, hogy hangyaszorgalommal összegyűjtögesse a híreket, aztán érett megfontolással elemezze őket, így végül olvasóközönsége elé tárja a Magyar Valóságot. A szorgalommal nincs baj, de... melyiket tetszenek parancsolni?

Hústermékek, ruhafonal, nejlonharisnya, Gillette-penge, WC-papír, nyugati cigaretta, orkánkabát, Coca-Cola (tiltott!), banán, farmer. Ezek voltak a legjellegzetesebb hiánycikkek a szocializmusban az Origo szerint.

Az ember nézi a mai magyar kultúrát, közbeszédet, és állandóan ugyanaz a kérdés motoszkál benne: mire jó ez az egész?

Ma, mikor épp hetven éves Mark Hamill, elég időszerű, ha úgy fejezem ki magamat, hogy hatalmas zavart érzek az Erőben. A magyar kormánypárt mozdonya elvileg a síneken rohan a fényes és boldog nemzeti jövő felé, de a vonat személyzetéből páran elég különösen kezdenek viselkedni.

Na jó, kérem. Én szelíd ember vagyok, de a hazugságot nem tűrhetem, ha írásban látom. Az egy dolog, hogy Orbán Ráhel Spanyolországba költözött családjával együtt, azt már kiveséztem ma egy másik lapban, nem épp szelíd szavakkal: de ne legyen legenda ennek kapcsán egy három éves álhírből. 

Már engem is zavar, hogy ezek mennyire rettegnek. Leginkább azért zavar, mert első blikkre nem látni az okát. A rajongó kétmillió biztosnak tűnik, a választási rendszer olyan, amilyen, a bizottságokban és az összes „független” poszton káderek ülnek.

Ritkán foglalkozik a Zóna krimikkel, bűnügyi hírekkel, pedig akad köztük nem egy igen érdekes: ma olyan szépet találtam, hogy nem is tudok neki ellenállni.

Mindig meghat, ha nagy emberek keresik a kegyeimet és a figyelmemet. Bár mindig az jut erről eszembe, hogy ha már nálam tülekednek, olyan nagyok azért nem lehetnek.

Akkor ma megint egy kicsit Afganisztánról lesz szó, főleg azért, mert nem győzöm csodálni kollégáim és az olvasóközönség angyali naivitását az ottani helyzettel kapcsolatban: most éppen az okozott széles körű megdöbbenést, miszerint az ISIS-K harcol a tálibok ellen.

Na, ezt hogyan írjam meg anélkül, hogy ne tiltsa le a hirdetési bevételeket az AdSense? Azért megpróbálom, de nem bizonyos, hogy szalonképesre sikerül.

Meg kell vallanom, az események kezdenek lehagyni. Régebben elég volt hetente kiosztani a honi hülyeségek dobogós helyezéseit, mostanság – nem kis részben a választási kampánnyal járó hisztérikus és járványos elmebajnak köszönhetően – már naponta kéne.

Hosszú írás következik, mert sok szamárságnak kell elférnie benne. És mivel kimarad belőle az előválasztás, Gyurcsány meg Orbán, ugyanis egyszerre mindennel nem foglalkozhat az ember, az, akit csak okos dolgok és magyar politikusok érdekelnek meg a 2006-os zavargások, itt hagyja abba az olvasást.

… és megfigyeltem egymást. Megígértem volt, hogy ha lesz hír a mi kis szárnyas lovacskánkról, a sántikáló és fülelő-szemlélődő magyar Pegasusról, foglalkozom vele. Most meg is teszem.

Meghallgattam az ún. őszödi beszéd „legmegdöbbentőbb részleteit” (Origo).

Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.

Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.

Nos, ma nem Afganisztánnal foglalkozunk. Nem azért, mert unnánk, nem is azért, mert nem történt ott semmi – augusztus 15. óta mindig történik – hanem azért, mert sürgősen rendbe kell rakni egy apróságot, mielőtt beverik a fejemet egy féltéglával.

Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.

„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.

Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.