Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.

Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.

Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.

Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.

Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.

Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.

A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.

Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.

Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.

Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.

Láttam én is a Mészáros-Várkonyi duóról készített Capri melletti (Amalfi, hogy szeretem én azt a tájat, és most tessék) fotót. Legújabb feleség, írja a 444, de szerintem még nem feleség, bár ki tudja, lehet, hogy sietni kellett. Ennyire azért nem követem figyelemmel a strómanok életét.

Akkor ma tessék örülni, ha belezöldülünk is, csupa jó hírrel szolgálhatok. Illetve szolgálhatok rosszakkal is, csak épp ugyanazok: majd mindenki eldönti, milyennek találja a híreimet.

„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)

A „mítosz” a görög „müthosz” szóból ered, mely üzenet, beszéd, elbeszélés. Eddig a Wikipédia is tudja, csak bár ne írna utána semmit. De ír.

Ma sajnos egy téma van ezen a vidéken, meddig a szem ellát, messze földön, égen: az esti mérkőzés, azzal foglalkozik mindenki a Kárpátoktól az Adriáig és retúr. Írtam róla máshova is, de ide is fogok, mert megkerülhetetlen. Csak nem a mérkőzés a megkerülhetetlen.

Nos, úgy érzem, elszámolással tartozom az elmúlt napok különös jelenségei után: a Zóna rendszeres olvasói azt tapasztalhatták, hogy egyre később jelennek meg az írások, én meg ebből következően azt, hogy egyre kevesebben olvassák őket. Mint a világon mindennek, ennek is megvan a maga oka.

Napok óta készülök ezt megírni – pontosabban két napja – csak hátráltattak benne mindenféle számítástechnikai hibák, gondok, de aktuálisabb hírek is. A gép most sem működik tökéletesen, aminek igen sok oka lehet, de annyira sikerült gatyába rázni, hogy megírhatom: egyetértek Révész Sándorral, semmi szükség közmédiára.

Alighanem olvashatnak engem „odafönt”, mármint e magyar világi odafönt, írta tegnap nekem egy egykor aktív, de még ma is abszolút prominens szocialista politikus. Csak nem jutnak el a végéig, mármint az aktuális mondókám végéig, tette hozzá, tartalmilag így.

„There is no business like the show business” – mondják Hollywoodban vagy a Broadway színházaiban, és nagyon igazuk van, akkor is, ha ezt a közmondást lehetetlenség volna tisztességesen magyarra fordítani a szójáték miatt. Hogy ez miért pont az oltatlansági igazolványról jut az ember eszébe? Oka van annak.