Szele Tamás: Amikor Moszkva törököt fog

Sokat beszélnek a világpolitikában az orosz–kínai viszonyról és egyre kevesebbet az orosz–törökről, aminek az az oka, hogy bár Peking és Moszkva viszonya sem teljesen felhőtlen, mégsem hűl ki olyan gyorsan, mint a Kreml Ankarával fenntartott viszonya. Ezt elemzi Nyikita Szmagin a Riddle: Russia hasábjain és mutatom be én az alábbiakban.

Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziójának kezdete óta Törökország gyorsan Moszkva egyik legfontosabb partnerévé vált – ez a kapcsolat rengeteget segített az orosz gazdaság talpon maradásában. A lenyűgöző kereskedelmi adatok azonban egyáltalán nem alakultak stratégiai partnerséggé. Ankara pragmatikus okokból továbbra is jelentős mennyiségű árut importál Oroszországból, de ezt a politikát folyamatosan összehangolja a nyugati álláspontokkal és a tágabb nemzetközi környezettel – és ez a környezet nem mindig kedvez a Kremlnek.

Export és tartós kapcsolatok

2022 fordulópontot jelentett az orosz–török kereskedelemben. A nyugati szankciók arra kényszerítették a Kremlt, hogy sietve keresse a kiutat a nemzetközi elszigeteltségből. A Törökországgal való gazdasági együttműködés bővítése lett az egyik fő megoldás. A forgalom, amely 2021-ben 33 milliárd dollár volt, 2022-ben 68 milliárd dollárra emelkedett. Azóta Ankara állandó szereplő Moszkva három legnagyobb kereskedelmi partnerének sorában, Kína mögött, általában Indiával verseng a második helyért.

Az Oroszországból Törökországba irányuló export összetétele jelentősen eltér a régió más országaiba irányuló szállításoktól, amelyekben többnyire a gabona dominál. Oroszország elsősorban olajat, gázt, szenet és kőolajtermékeket ad el Törökországnak; ezek teszik ki az összes kivitel mintegy 70 százalékát. Ankara az árukat nemcsak belföldi fogyasztásra, hanem újraexportálásra is felhasználja. Az elemzők jelentései szerint az orosz kőolajtermékek nagyrészt Törökországon keresztül jutnak el az európai piacra.

A második helyet az agrár-élelmiszeripari termékek foglalják el: 2025-ben értékük körülbelül 3,8 milliárd dollár volt, ami az orosz export nagyjából 9 százalékát tette ki. Ezt követi az acél és a nyersvas 3,4 milliárd dollár értékben. A réz és az alumínium szintén jelentős tételek, értékük 1,28 milliárd dollár és 1,06 milliárd dollár között mozog.

A kereskedelem bővülésének fontos ösztönzője volt a Rosatom által Törökország Földközi-tengeri partján épített Akkuyu atomerőmű, ami egy 20–25 milliárd dollár értékű projekt. A telephelyre gépeket, acélt és nyersvasat szállítanak. A beruházás megerősítette a gazdasági kapcsolatokat: a török gazdaságba 2022 óta beáramló orosz tőkét 4–6 milliárd dollárra becsülik. Az oroszok következetesen az első helyet foglalják el a török ingatlanpiac külföldi vásárlói között. Az idegenforgalom szintén jelentős tényező marad: évente 6–7 millió orosz látogatja meg az országot, ami hozzájárul az üzleti életben olyannyira fontos személyes kapcsolatok kiépítéséhez.

A Törökországba irányuló jelentős orosz exportot nem szabad pusztán a helyzetből adódó átmeneti fellendülésként értelmezni. A csúcsot 2022-ben érte el (58,8 milliárd dollár). Azóta a volumenek csökkentek, de továbbra is magasak és viszonylag stabilak maradtak: 45,6 milliárd dollár 2023-ban, 44 milliárd dollár 2024-ben és 42,4 milliárd dollár 2025-ben. A folyamatos gazdasági együttműködés alapjai továbbra is megvannak. A kapcsolat azonban aligha mondható felhőtlennek. Mind a politikában, mind a gazdaságban feszültségek tapasztalhatók.

A nyugati nyomás hatásai

A török vezetés pragmatizmusa soha nem engedte volna meg, hogy az ország közelebb kerüljön Oroszországhoz, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja a nyugati hatásokat. A Moszkvával való együttműködés előnyei Ankara számára nyilvánvalóak, de Törökország mélyen beágyazódott a nemzetközi gazdaságba: a külkereskedelem GDP-ben mért részesedése az elmúlt évtizedben 50 és 80 százalék között ingadozott. Az ország Nyugattól való függősége nem kisebb, mint az Oroszországtól való függősége. Az EU a török export több mint 40 százalékát, az import pedig körülbelül 35 százalékát teszi ki. Az európai és amerikai vállalatok biztosítják a közvetlen külföldi befektetések több mint 70 százalékát. Az államadósság törlesztésében és a folyó fizetési mérleg hiányának fedezésében Ankara elsősorban a nyugati tőkepiacokra támaszkodik. Ezért nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a nyugati szankciókat.

Ennek eredményeként 2022 óta Törökország több olyan lépést is tett, amelyek jelentősen korlátozták a gazdasági kapcsolatokat Oroszországgal. Ankara még a Biden-kormány idején leállította a Mir bankkártyák elfogadását, megakadályozta a szankcionált áruk Oroszországba történő tranzitját, és jelentősen korlátozta az orosz partnerekkel folytatott pénzügyi műveleteket.

A korlátozások súlyos következményekkel jártak. Az oroszországi török export meredeken visszaesett. 2022–2023-ban 9,3–10,9 milliárd dollár volt; 2024 végére 8,5 milliárd dollárra, 2025-ben pedig 6,7 milliárd dollárra esett vissza. Különösen súlyosan érintette a gépek és elektronikai termékek kereskedelmét, amely 2023 és 2025 között körülbelül a felére csökkent. Az autóalkatrészek forgalma is hasonló tendenciát mutatott. Az élelmiszer-export abszolút értékben tartotta magát, de a csökkenő teljes importértékhez képest részesedése nőtt, és jelenleg meghaladja a 20 százalékot.

Ankara óvatosan járt el, hogy ne zárja le az Oroszországgal való együttműködés legfontosabb csatornáit. Az elmúlt években Törökország a világ egyik legnagyobb élelmiszer-reexport-központjává vált. A kulcsfontosságú tényező az olcsó orosz gabona, amelyet lisztté őrölnek, majd a Közel-Keletre és Afrikába szállítanak. Ennek az ellátásnak a fenntartása Ankara fontos érdeke. Hasonló logika vonatkozik a gázra is. Törökország igyekszik csökkenteni Oroszországtól való függőségét és diverzifikálni beszerzéseit, de az orosz részesedés továbbra is alig 40 százalék alatt van, és Ankara egyelőre nem áll készen arra, hogy feladja a Moszkvával való együttműködést ezen a területen.

Politikai törésvonalak

A Törökország és Oroszország közötti fő ellentétek a politikai szférában rejlenek. Ankara nemcsak elítélte, méghozzá nyilvánosan az Ukrajna elleni agressziót, hanem valódi katonai támogatást is nyújtott Kijevnek. Az ukrán fegyveres erőknek szállított török fegyverek között szerepelnek a Bayraktar TB2 drónok, a BMC Kirpi páncélozott járművek, a különféle aknavetők és lőszerek is. A Kreml többször is hangot adott ez ügyben nemtetszésének. Törökország gazdasági jelentősége Oroszország számára azonban olyan nagy, hogy Moszkva nem engedhet meg magának egy élesebb reakciót.

Ugyanez a vonal határozza meg Ankara fekete-tengeri politikáját is. Törökországnak nem érdeke a medence feletti orosz uralom. A teljes körű inváziót követően azonnal hivatkozott a Montreux-i Egyezményre, és lezárta a szorosokat a hadviselő felek hadihajói előtt. Oroszország fekete-tengeri flottája ezáltal elszigetelődött a többi orosz haditengerészeti egységtől. Ez korlátozta a Kreml lehetőségeit az Ukrajna elleni háborúban, és bonyolította a rotációt Szíriában, ahol Oroszország továbbra is fenntartott egy haditengerészeti bázist Tartuszban.

Ugyanakkor Ankara nem kívánja a NATO katonai jelenlétének kiterjesztését sem a Fekete-tengeren, nehogy a régió Moszkva és a Nyugat közötti újabb konfrontáció színterévé váljon. Törökország álláspontját kevésbé az Ukrajna támogatására irányuló szándék, mint inkább az a törekvés magyarázza, hogy a Fekete-tenger térségének vezető hatalmává váljon, és alakíthassa a régió eseményeit. A tét a török befolyás összessége ezen a területen – egy olyan befolyás, amely Oroszország ukrajnai inváziója óta csak tovább erősödött.

Szíria a rivalizálás másik színtere. Törökország szövetségesei – az Ahmad al-Sharaa vezette iszlamisták – szinte teljesen kiszorították a Kreml erőit az országból. Bassár al-Aszad rezsimjének bukása után az orosz jelenlét gyorsan csökkenni kezdett. Az orosz katonai bázisok kiképzőközpontokká alakításáról szóló 2026. augusztusi megállapodások lehetőséget adnak Moszkvának arra, hogy megőrizzen valamennyi befolyást a hajdaniból. A gyakorlatban ez egy utolsó kísérlet a régi megállapodás maradványainak megőrzésére: Damaszkusz a teljes katonai jelenlét feladását kéri cserébe azért, hogy az orosz teherszállító repülőgépek Szírián át Afrikába repülhessenek (az orosz szállítórepülőgépeknek üzemanyag-feltöltésre van szükségük a légi szállításokhoz).

A versengés további színtere a Dél-Kaukázus. A 2020-as háború és a 2023-as hadművelet után Azerbajdzsán visszanyerte az irányítást Hegyi-Karabah egész területén. Ezzel véglegessé vált a regionális erőviszonyok Törökország, Baku fő szövetségese irányába történő eltolódása. A változás egybeesett a Moszkva és Örményország, valamint Azerbajdzsán közötti kapcsolatok elhidegülésével, valamint az Egyesült Államok egyre növekvő szerepvállalásával az örmény–azeri viták rendezésében. Nyilvánosan ezek az ellentétek kevésbé tűntek élesnek, mint az Ukrajnával vagy Szíriával kapcsolatosak. De ez a régió elsőrendű fontosságú Moszkva számára, hiszen közvetlenül a határain fekszik.

A 2026-os év figyelemre méltó fejleményei között szerepelnek Törökország erőfeszítései, hogy vevőt találjon Oroszország SZ-400-as légvédelmi rendszereire, annak érdekében, hogy visszatérhessen az amerikai F–35-ös programhoz. A rendszerek eddig Ankara többirányú politikájának és Oroszországgal fennálló különleges kapcsolatának szimbólumai voltak. A jelenlegi körülmények között azonban úgy tűnik, hogy a török hatóságok a fegyverkezés terén inkább egy amerika-barát irányvonal felé hajlanak. A kérdés még nem dőlt el, de Moszkva máris aggodalmát fejezte ki: egy ilyen megállapodás Ankara részéről újabb lépés lenne a Nyugat felé.

Fakul az idill

Az Oroszország és Törökország közötti politikai ellentétek az elmúlt években csak fokozódtak. Ankara fokozatosan kiszorítja Moszkvát a számára megszokott befolyási övezetekből – a Közel-Keleten, a Dél-Kaukázusban és bizonyos mértékben a Fekete-tengeri régióban is.

A Recep Tayyip Erdoğanra jellemző pragmatizmus bonyolult kapcsolatrendszert eredményezett a Kremllel. A gazdasági együttműködés – bár a 2022-es csúcshoz képest némi visszaesés tapasztalható – továbbra is messze meghaladja a háború előtti szintet. Tekintettel a kölcsönös függőség mélységére, alig van ok arra, hogy Ankara hirtelen eltávolodjon Oroszországtól a kereskedelem és a befektetések terén. Azonban, ahogyan Törökország egyértelművé tette, a gazdasági közeledés nem korlátozza Ankarát a Moszkvával folytatott politikai rivalizálásában.

Eközben a helyzet fokozatosan a Kreml ellen fordul. Ez mind a kétoldalú kereskedelem fokozatos visszaesésében, mind pedig Ankara új lépéseiben megmutatkozik, melyeket a Nyugat és a NATO felé tett.

Röviden tehát: Moszkva és Ankara kapcsolata testvérinek mondható: van olyan jó, mint Káiné és Ábelé volt.

Szele Tamás