Szele Tamás: Gőzűrhajók, atomnapok, mesterséges intelligenciák

Roppant figyelemreméltó írás jelent meg a Novaja Gazeta Evropában, amit ráadásul a lap főszerkesztője, Kirill Martynov jegyez – ez az orgánum nem azonos a minap megszüntetett moszkvai Novaja Gazetával, a Nobel-békedíjas Dmitrij Muratov lapjával, illetve annak testvérlapja. Azok alapították 2022 áprilisában, Rigában, akik az Ukrajna elleni orosz invázió kezdete után emigrációba kényszerültek. Jelenleg talán a legkiválóbb orosz nyelvű sajtótermék, én magam naponta olvasom és ajánlom is mindenkinek.

Na jó, a vatnikoknak nem.

Az írás különleges abból a szempontból, hogy orosz, méghozzá emigráns orosz szempontból tárgyalja a mesterséges intelligencia terjedése miatt felmerülő kérdéseket, melyek teljesen mást jelentenek egy amerikai, egy kínai vagy egy európai számára, mint egy tisztán látó, ellenzéki orosz értelmiséginek. Ezt mutatom be az alábbiakban saját megjegyzéseimmel, melyeket szokás szerint csillag alatt teszek meg, a bekezdések végén.

Az ukrajnai háború elszigetelte Kelet-Európát a korszak legfontosabb konfliktusától: a mesterséges intelligencia fejlődésétől és az emberi társadalom átalakulásától az új technológiai rend keretein belül.*

*Itt kissé pontosítanom kell: nem Kelet-Európa egésze szigetelődött el ilyen szempontból, csak az orosz uralom alatt álló része, és még az sem teljesen – bár kétségtelen tény, hogy mondjuk Magyarország, Lengyelország vagy Románia sincs annyira előnyös helyzetben az MI-kutatások terén, mint az Egyesült Államok. De annyira hátrányosban sem, mint az Oroszországi Föderáció, ahol a nagy MI-kísérletek rendszerint valóban az alkatrészhiány és a technológiai lemaradás miatt fulladnak kudarcba.

Szimbolikus, hogy a háború utáni világrend összeomlása a 2022-es orosz agresszió során egybeesett az első csevegőrobotok tömeges és nyilvános megjelenésével, amelyeket addig inkább a kutatók és a rajongók szórakozásának tekintettek. A Turing-teszt a gépi intelligencia útjában álló áthághatatlan akadálynak tűnt, de négy év alatt anakronizmussá vált. Senkit sem érdekel már, hogy egy gép képes-e hatékonyan utánozni az emberi beszédet: az ügy lezárult.

Az amerikai választások eredményeit, amelyek a trumpisták vereségével zárultak, a mi régiónkban nyilvánvaló okokból elsősorban annak fényében elemezzük, hogy Ukrajna képes-e ezek függvényében igazságos békét elérni. Azonban a mesterséges intelligencia szabályozásának kérdése máris befolyásolta az amerikai választók döntését. Valószínűleg a mesterséges intelligencia bevezetésének társadalmi és gazdasági következményei fogják meghatározni a következő években a politikai ellentétek szerkezetét a bolygón. Fontos felismerni a konfliktus természetét, és meghatározni a szövetségeseket és az ellenfeleket.*

*Ugyanakkor azt is tartsuk szem előtt, hogy ez már nem nemzetállami, hanem sokkal inkább érdekközösség-alapú politikát igényel. Létre lehet ugyan hozni „nemzeti gondolkodású” MI-ket, ha nincs jobb dolga valakinek, de a valódi, problémamegoldásra is képes mesterséges intelligenciának nem a „származása”, „nemzetisége” a lényeges. Épp ezért a „szuverenista” politikán túl fog lépni a huszonegyedik század. Most csak a nacionalizmus utolsó vonaglásait látjuk. Azonban a fejlesztéseknek otthont adó államok vagy államszövetségek szabályozási rendszere kulcskérdést jelent. De ez már nem mondható „nemzeti” ügynek. Ez jogalkotási és műszaki ügy.

A demokraták győzelme az Egyesült Államokban hasznos példaként szolgálhat. Az emberiség előtt álló választást úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a technológiákat vagy azoknak az intézményeknek a szolgálatába állítjuk, amelyek a történelem legpusztítóbb, második világháborújának vége után jól beváltak (ez az emberi jogok eszméje, az általános választójog, valamint a társadalombiztosítási rendszer), vagy teljesen leromboljuk a régi intézményeket a korlátok nélküli technológiai fejlődés nevében.

Az utóbbi mellett egy olyan vállalkozói csoport áll ki, amelynek az a célja, hogy korábban elképzelhetetlen mértékű hatalmat összpontosítson a kezében: egyszerre pénzügyi, média-, politikai és mérnöki hatalmat. Ez a jövőbeli triliomosok zárt csoportja, amelynek első képviselője Elon Musk. Az a gondolat, hogy az ember a haladás útjában álló bosszantó akadály, és hogy ezért a mérnököknek el kell vetniük az emberi intézményeket a technika hatékony fejlesztése érdekében, tizenöt évvel ezelőtt már felmerült egyes „látnok” filozófusok körében, Nick Land vezetésével. Jelenleg ez egy teljesen pragmatikus mozgalom, a technofasisztáké, akik szövetségesre leltek Donald Trump amerikai elnök személyében.*

*Épp ezért a mostani technológiai forradalom csak félig-meddig hasonlítható a korábbiakhoz: mikor Watt feltalálta a használható gőzgépet és mikor Stephenson megálmodta a valóban működő, tökéletesített gőzmozdonyt, eszük ágába sem jutott a találmányukat szolgáltatásnak tekinteni és ilyen formában világmonopóliummá tenni – beérték részint a szabadalmi díjakkal, részint az általuk készített gépek árából befolyó bevétellel. Stephenson nem épített „kill-switchet” az első német gőzmozdonyba, az „Adlerbe”, hogy szükség és igény esetén, vagy ha úri kedve úgy tartja, leállíthassa a németországi vasútforgalmat (különben távirányítás híján erre nem is lett volna képes – de senki nem is gondolt ilyesmire). Thiel és Musk most azzal él vissza, hogy nem csupán megkaparintották a többnyire nem is általuk feltalált technológiát, hanem azzal is, hogy szolgáltatásként árulják azt, és kényük-kedvük szerint irányítják vele például az ukrajnai háború állását is. Túl nagy hatalom ez olyan tökfejek számára, mint Musk – és őszintén szólva bárki számára túl nagy hatalom lenne. Azonban a jogi környezet nagyon hasonló a 19. század elejéhez: a Stockton és Darlington közötti első vasútvonal megindításához kétszer is törvényt kellett hoznia az angol parlamentnek, egyszer 1821-ben, egyszer meg 1823-ban. Mi egyéb volt ez, mint az új technológia közjogi hátterének megteremtése, amivel ma is bajlódunk az MI-vel kapcsolatban?

Ennek a mozgalomnak természetes ellenfele Európa, amely nem képes objektíven versenyezni Kaliforniával és Kínával a digitális technológiák terén, és amelynek nagy vonalakban nincs hova visszavonulnia attól a koncepciótól, miszerint az emberek fontosabbak a technológiai fejlődés gyorsulásánál. Közhely lett az a tézis, hogy Európa gyenge, de az erő értékelése attól függ, mihze viszonyítjuk. Az Európai Uniót Jean Monnet és Robert Schuman úgy tervezték, hogy ne legyen benne egységes hatalmi központ, így elkerülve a hatalom koncentrációját és elutasítva az új háborúk lehetőségét a kontinensen. Az európai bürokrácia hírhedt hatástalansága egyúttal a rendszer stabilitásának egyik jellemzőjeként is értelmezhető. Így tehát a jelenlegi gyenge Európa lehetőséget kínál az embereknek arra, hogy egyensúlyt találjanak saját érdekeik és a technológiai forradalom ütemének nöbekedése között. Halála előtt erről beszélt Jürgen Habermas, jelenleg pedig Slavoj Žižek minősíti Európát védelemre méltó értéknek.

A politikai elemzők az elmúlt évtizedek eseményeit szokás szerint az új diktatúrák és a régi demokráciák közötti szembenállásként írták le, de most már pontosítani lehet ezt a képet. Két út alakult ki a hatalom koncentrációjára és az azt akadályozó emberek kiküszöbölésére: az egyiket azok a diktatúrák képviselik, amelyek élén Kína áll, ahol a digitális eszközöket az állambiztonság szolgálatába állították, a másodikat pedig éppen Musk és hasonló gondolkodású társai valósítják meg, akik az emberiség feletti technológiai uralomra törnek, és a demokratikus intézményeket elavultnak és hatástalannak tartva meg akarják semmisíteni.

Musk és Trump inkább céljaik és értékeik közös jellege miatt flörtölnek Putyinnal, mint Kína kisebbik partnerével, nem pedig azért, mert orosz ügynökök volnának.*

*Azonban Kína „technokommunizmusa” és Musk vagy Trump „technofasizmusa” lényegében véve ugyanaz a rendszer: mindkettő a hatalom műszaki monopóliumának a megszerzését és megőrzését célozza, éspedig bármi áron. Ha Oroszország egyáltalán versenyképes lenne ebben a sportágban, valószínűleg egy kínai típusú „nemzeti-állami-hatalmi” MI-rendszert próbálna kiépíteni, ahogy egyébként tervezi is, csak ezeknek a terveknek a megvalósulása egyelőre beláthatatlan távolságra van a jelentől.

Ukrajna, mely egy „európai sorsra ítélt” ország, mintha eleve vesztes helyzetben lenne a digitális diktatúrák és a nyugati technofasisták értékalapú szövetségével szemben. De a segítség váratlan irányból érkezett. A „vörös”, azaz republikánus Texasban, ahová Elon Musk áthelyezte vállalkozását, és ahol körülbelül 220 millió dollárt költött kedvencei választási kampányának támogatására, ellenfelei nyertek. James Talaricót, a Demokrata Párt fiatal képviselőjét szenátorrá választották Texasban. programja arról szól, hogy adják vissza a hatalmat a dolgozó emberek kezébe (working people), és korlátozzák a milliárdosok befolyását. Gina Inohosa 30 év után először lesz demokrata kormányzó Texasban. A demokraták kongresszusi győzelme – amely összehasonlítható a választói hangulat 1974-es Watergate-utáni fordulatával – a tocquevillei demokrácia történelmi visszavágása Amerikában a technofasizmus ellen.

Az amerikai választási kampány középpontjában – Trump népszerűtlen iráni háborúja és az infláció mellett – az MI-vel kapcsolatos adatközpontok sorsa állt. Az amerikai IT-cégek tömegesen fektetnek be ezek építésébe: az idei amerikai GDP-növekedés akár egyharmadát is az ország vezető szerepe biztosította ezeknek a technológiáknak a terén. Trump fő érdemei között a „nyolc háború befejezése” mellett az amerikai IT-vállalatok részvényeinek árfolyam-emelkedését is felsorolta, amelyet elsősorban a mesterséges intelligencia piacának deregulációja és a Trump-kormányzat által előmozdított „Superintelligence” koncepció révén értek el.

2026. november 5-én az amerikai tőzsde előre láthatóan kissé összeomlott attól a félelemtől, hogy az új hatalom fékezni fogja az adatközpontok építését. A demokratákra szavazó amerikaiak aggódtak amiatt, hogy a hatalmas számítástechnikai központok versenyt jelentenek majd a közüzemi áram- és vízfogyasztók számára (az utóbbi a szuperszámítógépek hűtéséhez szükséges). A Meta például egy olyan adatközpontot épít Louisianában, amelynek területe négyszerese lesz a New York-i Central Parknak, és amely 5 GW energiát fog fogyasztani – ez a teljesítmény elegendő volna több millió lakóház ellátásához. A Gallup legutóbbi felmérése kimutatta, hogy az amerikaiak 71%-a ellenzi az adatközpontok építését a lakókörnyezetében. Emögött természetesen – és többek között – a közelgő munkanélküliségtől és akár a „gépek lázadásától” való egzisztenciális aggodalom is meghúzódik. A texasi kormányzóvá választott Gina Inohosa kijelentette, hogy az államban felfüggesztik az adatközpontok építését mindaddig, amíg nem fogadnak el olyan törvényeket, amelyek kellőképpen megvédik a lakosok jogait. Sőt, még elődje, a republikánus Greg Abbott is kénytelen volt – a választók nyomására – gyakorlatilag felfüggeszteni az építési engedélyek kiadását.*

*Nem vagyok túlzottan optimista azzal kapcsolatban, hogy a demokraták el fogják-e találni a helyes arányt az MI fejlesztése és szabályozása között, bár abban nem kételkedem, hogy a Trump-féle teljes szabályozatlanság helytelen és aránytalan.

Ahogyan Sam Altman, az OpenAI vezetője panaszkodott, a mesterséges intelligencia fejlesztői általában véve alábecsülték a társadalom tehetetlenségét. Az intellektuális munka jelentős részét már most is átruházhatjuk a gépekre. Ez gazdaságilag célszerű, de az emberek nem sietnek bevezetni azokat az innovációkat, amelyek aláássák a megszokott életmódot.

A „fehérgallérosok” kiváltásának és a munkahelyek automatizálásának folyamata egy egész generációra ki fog terjedni. Jelenleg azok a fiatalok vannak a legnagyobb veszélyben, akik valamilyen félreértés miatt néhány évvel ezelőtt szereztek diplomát, amikor a hallgatói esszéket még nem robotok írták.

Az ipari forradalom korszakának ludditái, akiket egykor az objektív technológiai folyamat nevetséges ellenzőinek tekintettek, hirtelen emberi vonásokat nyertek a köztudatban. Kiderült, hogy ők képzett munkavállalók voltak, akiket aggasztott életmódjuk felbomlása, és az iparosodás eredményeként bekövetkező gazdasági növekedésből származó kompenzáció csak 50–70 év múlva jutott el utódjaikhoz. A híres technológiai jövőkutató, Kevin Kelly jelenleg még azt is javasolja, hogy figyeljünk jobban az amishokra: azokra az emberekre, akik közösségük önellátásának megőrzése érdekében nagyon lassan fogadják be a technológiákat.*

*Az Égre: az amishoknak vallási és nem politikai-gazdasági okai voltak és vannak a technológiai fejlődés mérséklésére. Ne tekintsük őket példaképnek, ahogyan az egyébként társadalmi szempontból Martinov által megértett ludditákat sem: ezek az emberek hibás választ adtak egy fontos kérdésre. Ha Pistike nem tanulja meg a szorzótáblát, mert a szülei otthon veszekednek, akkor Pistikét megérteni épp lehet, de kétszer kettő minden megértés és együttérzés dacára is négy marad.

A politikusok előtt komoly kérdés áll: hogyan lehet nem lemondani a technológiai haladásról és azokról a lehetőségekről, amelyeket a mesterséges intelligencia az egészségügyben, az oktatásban, a tudományos kutatásban és a nemzetvédelemben kínál, ugyanakkor a technológiát az emberek szolgálatába állítani ahelyett, hogy tönkretennénk vele a társadalmat. És hogyan lehet közben nem elveszíteni a technológiai versenyt a kínai versenytárssal szemben, akinek nincsenek ilyen korlátai?*

*A kínai versenytárs majd saját maga fog szembesülni a rosszul kiképzett, beállított és üzemeltetett MI hátrányaival. Csak remélhetjük, hogy nem lesz túl sok halálos áldozata a digitális abszolutista kommunokapitalizmus – vagy mi a fene – kísérletének.

A legfurcsább helyzetben az olyan vállalatok vannak, mint az Anthropic, amelynek piaci kapitalizációja közvetlenül függ attól, hogy képes-e forradalmi mesterséges intelligencia-modelleket piacra vinni, de kénytelen „lassítani” mind a fejlesztők saját aggodalmai, mind pedig az USA ellenfeleinek kezébe kerülő technológiai kockázatok miatt.

A nyilvánvalóan kívülállók között van Vlagyimir Putyin, aki felszínesen érdeklődik a mesterséges intelligencia iránt a középkori történelemórái közötti szünetekben, de valójában feláldozta Oroszországnak azt a lehetőségét a saját háborúja érdekében, hogy az Egyesült Államok és Kína mellett a technológiai verseny harmadik résztvevőjévé váljon. Dmitrij Nyekraszov közgazdász leírja ennek a kudarcnak egy konkrét esetét: az éghajlati viszonyok és az olcsó villamos energia miatt Oroszország vezető szerepet tölthetett volna be az adatközpontok építésében, de erre már nem kerül sor.*

*Gondoljunk bele, az Északi-sarkkör feletti területeken minden adott: a víz, a könnyen telepíthető atomerőmű lehetősége, a hűtés... persze most, mikor a globális felmelegedés miatt kezd felengedni a permafroszt, ráadásul egyenetlenül teszi ezt, az adatközpontok odatelepítése minden háború és orosz imperializmus nélkül is lehetetlen volna. Erre mondja azt a régi bölcsesség, hogy „ha lenne pálinkám, már nem lenne”.

A hollywoodi filmekben, a gépek és az emberek közötti háborúkról szóló történetekben mindig volt valami furcsa. Ezekben nem magyarázzák meg, mi motiválja a szuperintelligenciával rendelkező gépeket arra, hogy háborút indítsanak az emberiség ellen, hiszen végső soron a homo sapiens sem háborúzik a csimpánzokkal. A konfliktus valódi résztvevői azok az emberek lesznek, akik politikai döntéseket hoznak: hogyan lehet újra az embert a világ középpontjába állítani anélkül, hogy lemondanánk a gépekről. A témával kapcsolatos legmélyebb szöveg – és ez meglehetősen váratlan – XIV. Leó római pápa Magnifica Humanitas című enciklikája, amelyben kijelentette, hogy a mesterséges intelligenciát „le kell fegyverezni”, meg kell szabadítani attól a logikától és hatalomtól, amely uralkodás, kirekesztés és halál eszközévé teszi.*

*Csak egyet tudok érteni a pápával. Sőt, a Magnifica Humanita kezdetű enciklikájában, mely erre a tárgyra vonatkozik, tovább is megy, megmondja, mi a baj:

„Azok, akik a mesterséges intelligenciát irányítják, ráerőltetik saját erkölcsi elképzeléseiket, amelyek aztán ezen rendszerek láthatatlan infrastruktúrájává válnak. Nem lenne elég annyi, hogy a mesterséges intelligencia erkölcsösebb legyen, ha az erkölcsét csak néhányan alakíthatják.”

Ilyenformán tehát nem a gép erkölcseivel van gond, hanem a tulajdonosaiéval. Azokon kéne javítani.

Ha visszatérünk Oroszországba – amelyet lakói a háború miatt még gondolatban sem képesek elhagyni –, akkor az új „Terminátor” sokkal félelmetesebb forgatókönyve úgy nézne ki, hogy az orosz agresszor 20. század végi létszám- és fegyverzetbeli fölényét Ukrajna kiegyenlíti a pilóta nélküli rendszerek forradalmával. A következő szakasz, amely már meg is kezdődött, a mesterséges intelligencia alkalmazása a drónok irányítására (2030-ra Oroszország azt tervezi, hogy egymillió drónfejlesztő és -kezelő szakembert képez ki, de ez a „szakma” addigra elavulhat), valamint a földi robotizált egységek (NRK) tömeges bevezetése.

Az orosz férfiak azért halnak meg a háborúban, hogy az embereknek ne legyenek jogaik. Ukrajna pedig kénytelen felkészülni arra, hogy a gépek segítségével védje meg az embereket – ahogyan azt XIV. Leó enciklikája is tartalmazza.

Itt ér véget Martinov esszéje és több kérdést hagy maga után, mint ahányra válaszol. Én sem ígérek biztos választ a felmerülő problémákra, de annyit megjegyeznék, hogy „az új kor hajnala” egyelőre még csak hasad, és fogalmunk sincs arról, hogy ha teljesen felkel a Nap, milyen lesz az időjárás. Az bizonyos, hogy nagyon átalakul az életünk az MI hatására, de az is, hogy nem olyan lesz ez az átalakulás, amilyennek képzeljük.

A 19. század második felében, mikor mindent gőzgéppel oldottak meg, amit csak lehetett, komoly emberek tárgyalták évtizedeken keresztül, hogy miképpen is kéne gőzgéppel a Holdba repülni. Ma már tudjuk, hogy ez így kivitelezhetetlen, de az akkori társadalom képtelen volt elfogadni. Hiszen annyi mindenre jó a gőzgép, pont erre miért ne volna alkalmas?

Az 1950-e években valóságos „atom-mennyországot” vizionáltak a szovjet és amerikai tudósok, nukleáris autókkal, repülőgépekkel, Szibéria fölött „atomnapokkal”. Abból sem lett semmi – a nukleáris technológiát így nem lehet felhasználni.

Mindkét példa a techno-optimizmus jelenségéről szól, és így vagyunk most a mesterséges intelligenciával is. Elvileg és állítólag mindenre jó, csak a gyakorlatban mégsem így van. Legyünk türelmesek, előbb vagy utóbb eléri a határait. És addig is ki kell dolgozni a szabályozását: olyan az neki, mint a gőzmozdonynak a menetrend. Ha az nincs, biztos a baj.

A 21. század politikája egészen biztosan a mesterséges intelligenciáról fog szólni. De az is egészen biztos, hogy nem olyan módon, ahogyan azt mi most hisszük.

Szele Tamás