Szele Tamás: Képeslapok Oroszországból

Aki arra kíváncsi, hogy milyen az élet a mai Oroszországban, annak leginkább Andrej Percev írásait, elemzéseit ajánlanám. Szerzőnknek kisujjában van a Nagy Föld minden zege és zuga, egyaránt ismeri a fővárost és a legkisebb falvak világát. Lássuk, most épp mit talált említésre méltónak a Riddle: Russia hasábjain megjelenő rovatában.

Távol Afrikától

Ezen a héten Vlagyimir Putyin teljesen belevetette magát az orosz–afrikai csúcstalálkozó eseményeibe. Személyesen vezette körbe a látogató államfőket egy kiállításon, amelyen a legkorszerűbb orosz technológiákat mutatták be, fagylalttal vendégelte meg őket: természetesen részt vett a plenáris üléseken és a megbeszéléseken is. A csúcstalálkozó nyilvánvalóan fontos esemény volt az orosz elnök számára, ezért a szervezésbe bevonták Putyin kedvenceit is, köztük Makszim Oreskin kabinetfőnök-helyettest. Ahogyan az várható volt, az orosz vezető beszédeinek központi témája a nyugati „kolonializmus” elleni küzdelem és a „többpólusú világ” megteremtése volt. Úgy tűnik, Putyin Afrikát olyan kontinensnek tekinti, amelyet a nagyhatalmak az elmúlt években méltánytalanul elhanyagoltak – és amelynek történelmi kötődései vannak a szovjet rezsimhez –; ezért úgy véli, Oroszországnak jó esélye van arra, hogy az afrikai államok fő partnerévé váljon minden téren.

Mint egyik felszólalásában elmondta:

„Afrika egyre inkább előtérbe kerül a globális gazdaság és politika egyik pólusaként. A kontinens újjászületést él át; szuverenitása erősödik, és a világ színpadán betöltött befolyása és tekintélye növekszik. Afrikában az emberek mindenekelőtt rendíthetetlen elszántsággal védik érdekeiket, és maguk határozzák meg jövőjüket és fejlődési útjukat. Ezzel szemben a Nyugat csupán arra törekszik, hogy az afrikaiakat adósságrabszolgaságba kényszerítse.”

Putyin nyilvánvalóan nem kíméli sem az idejét, sem a fagylaltját annak érdekében, hogy ezt a státuszt biztosítsa. Az orosz elnök azonban alábecsüli mind a nyugati országokat – amelyek továbbra is védik érdekeiket a kontinensen –, mind Kína aktív szerepvállalását. Oroszország afrikai államokkal fenntartott gazdasági kapcsolatainak alacsony volumene – az egész kontinenssel folytatott kereskedelem Oroszország külkereskedelmének mindössze 3,9%-át teszi ki, és ez a szám csökkenő tendenciát mutat – azt jelzi, hogy a Kreml későn lépett be erre a területre. Ennek ellenére egyes vezetők hajlandóak végigülni egy csúcstalálkozót abban a reményben, hogy országuk – vagy legalábbis ők személyesen és kíséretük – valamilyen hasznot húzhat az Oroszországgal való együttműködésből. Putyin kísérete és a hozzá közel álló személyiségek, mint például Oreskin, örömmel rendezték meg ezt a találkozót.

A csúcstalálkozó PR-eredményei kétségesnek tűnnek. Felhasználhatták volna arra, hogy ismét megmutassák a Nyugatnak: Oroszországot gazdasági szempontból nem lehet teljesen elszigetelni – még akkor sem, ha partnerei többnyire szegény államok, amelyeket gyakran autoriter kormányok irányítanak. Ehelyett Putyin elkötelezettsége és szinte alázatos viselkedése az afrikai vezetőkkel szemben rávilágított arra, hogy neki és körének komoly erőfeszítéseket kellett tennie ahhoz, hogy még ezeket a partnereket is magához vonzza és ellátogassanak Moszkvába koldusszegény országaikból.

Ez a talpnyalás nem illik az orosz vezető imázsához és ahhoz a törekvéséhez, hogy az Egyesült Államokkal és Kínával együtt befolyási övezetekre ossza fel a világot. Az orosz állampolgárok – különösen azok, akik elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek a szovjet korszakra – számára Afrika megsegítésének ígéretei, például az egészségügy terén, a költségvetési hiányok és a szociális kiadások lefaragásának idején felidézhetik a szovjet támogatásra vonatkozó emlékeket, amelyet a késői Szovjetunió hiányokkal, pangással és hanyatlással jellemzett időszakában nyújtottak a „baráti országoknak”. Akár szándékosan, akár nem, Vlagyimir Putyin kezdi utánozni a stagnálás korszakának vezetőit – sőt, felveszi azok legnevetségesebb és legszélesebb körben kigúnyolt vonásait is.

Egy „veterán” polgármester a politikai blokk ellen

Nyikita Gorelov, az Ukrajna elleni háború veteránja, akit 2024-ben a kirovi régióban fekvő Szosznovka polgármesterévé neveztek ki, elvesztette tisztségét. Elbocsátása hivatalosan a régió önkormányzati átszervezéséhez kapcsolódik: a városi és vidéki települések közigazgatásait és tanácsait megszüntetik, a régiókat pedig a községi területek alapján létrehozott „kerületek” tisztviselői és képviselői fogják irányítani. A regionális hatóságok azonban – ha akarták volna – beépíthették volna Gorelovot az újonnan létrehozott „kerületi közigazgatásba” – de szándékosan úgy döntöttek, hogy nem teszik meg. Ennek eredményeként a helyi botrány a politikai blokk egyik legfontosabb tevékenységi területének problémájává vált.

Gorelovot az Ukrajna elleni háború veteránjainak egy rendkívül ritka fajtájához tartozó személyként lehet meghatározni: olyan valaki ő, aki a frontvonalon szolgált, nem viselt magasabb tiszti rangot, és olyan tisztséget kapott, amely valódi közigazgatási és gazdasági irányítással, valamint a pénzügyi források elosztásával jár. Természetesen egy 8000 fős kisváros polgármesteri tisztsége nem mindig jár tízmilliárdok kezelésével, de a tisztviselő felelős a lakhatásért és a közművekért, a városi intézményekért, és ebből következően a helyi lakosság stabil, mindennapi életéért. Ezzel szemben az Ukrajna elleni háború egyéb valódi veteránjai többnyire megelégedtek az ifjúságpolitikával, a hazafias neveléssel vagy a biztonsági szolgálatoknál vállalt tisztségekkel. Gorelov az elsők között volt, akiket egyáltalán bevontak a kormányzásba. A kirovi régiót Alekszandr Szokolov irányítja, az elnöki adminisztráció politikai blokkjának egykori alkalmazottja; a tapasztalt apparátcsik gyorsan felismerte a tendenciát, és lehetővé tette egykori főnökének, Szergej Kirijenkónak, hogy haladéktalanul jelentést tegyen az ország legfelső vezetésének a veteránok előmenetelének haladásáról.

Gorelov, akinek korábban nem volt tapasztalata a kormányzati rendszerben, rájött, hogy az önkormányzati költségvetés csekély. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Oroszországban az adók nagy részét regionális vagy szövetségi szinten szedik be, így az önkormányzatoknak – különösen a kicsiknek – nagyon kevés saját bevételük marad. Gorelov a hiányt elődeinek korrupciójára vezette vissza, és látványosan elítélte őket, valamint a regionális hatóságokat is. A polgármester nyilvános találkozók szervezésével és az online választói párbeszéd ápolásával népszerűvé vált a helyi lakosok körében. A makacs tisztviselőt először visszaküldték a frontra, de miután a botrány szövetségi szintre eszkalálódott, visszatérhetett a munkájához. Ezt követően véget értek az elnöki adminisztráció kísérletei a „lövészárokból származó polgármesterek” kinevezésével: a veteránok a szokásos „ifjúsági és hazafias” tisztségeket kapták, míg a valódi hatalommal járó pozíciók a háborús résztvevőnek nyilvánított elit tagjaihoz kerültek.

Gorelovot demonstratív szigorral kezelték: még egy „ifjúsági” posztot sem ajánlottak fel neki a kerületi közigazgatásban. Sőt, a politikai blokk úgy döntött, hogy az ő történetét példaként használja fel. A Vedomosztyinak adott nyilatkozatában Jevgenyij Mincsenko, az elnöki adminisztrációval együttműködő politikai tanácsadó kijelentette, hogy „nem elég pusztán részt venni a különleges katonai műveletben ahhoz, hogy sikeres legyen az ember a kormányzásban”. Véleménye szerint ahhoz „először is szükség van a tárgyalási képességre, arra, hogy meghallgassuk másokat, kapcsolatokat építsünk, és megértsük, hogyan működnek az állami intézmények”. Darja Kiszlicsina, a Kremlhez közel álló EISI agytröszt munkatársa és az Új Emberek párt Állami Duma-képviselője elmondta ugyanannak a lapnak, hogy Gorelov állítólag soha nem vett részt veteránoknak szóló képzési programokban. Alekszandr Szladkov milblogger is ugyanezt állította. A tisztviselő valóban úgy kapta meg tisztségét, hogy nem nyerte meg a „Hősök ideje” versenyt, sőt, még csak nem is vett részt rajta. De ahogy Gorelov maga is bemutatta a program egyik anyagában, elvégzett egy egyhónapos szakmai továbbképzést. A Nyikita Gorelovot övező botrány még nem ért véget: a korábban behívott katona és egykori polgármester nyilvánosan védi jogait, és nem zárható ki, hogy elnyeri Szergej Kirijenko ellenfeleinek – például az Állami Duma vezetésének vagy magas rangú biztonsági tisztviselőknek – a támogatását.

A szosznovkai polgármester története teljesen hiteltelenné teszi a politikai blokk minden olyan kísérletét, amelynek célja, hogy Vlagyimir Putyinnak bebizonyítsa: a „veteránok” feljebb lépnek a társadalmi ranglétrán. Jelenleg Kirijenko csapata valóban kidolgozott egy rendszert a maximálisan lojális emberek kiválasztására, és kipróbált bizonyos módszereket arra, hogyan lehet az elit aktív tagjait a háborúhoz kötni, hogy később előléptethessék őket. Mindez – elsősorban Vlagyimir Putyin számára – azt az illúziót kelti, hogy egy „új elit” kristályosodik ki. Gorelov a korai kísérletek terméke, és sorsa megmutatja, mi történhet, ha a közkatonai rangban szolgált „specoperacija-veteránokat” valóban bevonják a kormányzásba. Putyin vertikális rendszere – még a legalsó szinten sem – úgy van kialakítva, hogy kívülállókat fogadjon be, és a tapasztalt bürokraták ezt megértik. Putyin maga – beszédeiből ítélve – éppen az ellenkezőjét üdvözli. A Gorelov-ügy ezért hatékony fegyvernek bizonyulhat Kirijenko csapatának gyengítésére.

A szosznovkai polgármester elbocsátásán túl kiemelhetik azt is, hogy mennyire homályos, mi számít részvételnek a katonai állomány képzési és személyzeti programjaiban. Általában ez elsősorban a zászlóshajónak számító „Hősök ideje” versenyt jelenti, amelynek résztvevői – jellemzően az elit tagjai vagy tisztek – kinevezéseket kapnak. De hogy bemutassa programjainak tömeges léptékét és lenyűgöző részvételi adatait, Kirijenko csapata olyan rövid távú tanfolyamok résztvevőire vonatkozó adatokat is felhasznált, mint amilyenre Gorelov is beiratkozott. Pár hét alatt nem lehet sokat tanulni, ezért valóban helytelen az egykori polgármestert a program „végzettjének” vagy akár komoly „résztvevőjének” nevezni. De azzal, hogy Nikita Gorelovot kizárják a „Hősök ideje” soraiból, a Kreml szakértői kétségeket ébresztenek a program lenyűgöző részvételi adataival kapcsolatban – ez egy újabb rést jelent, amelyet Kirijenko ellenségei kihasználhatnak.

Láthatjuk, milyen az orosz világ: abszurd, legyen szó akár a fényes fővárosról, akár a nyomorgó falvakról, abszurd, veszélyes és átpolitizált. Aki oda vágyik, próbálja ki, de ne akarja a mi nyakunkra hozni.

Szele Tamás