Szele Tamás: Abu Dhabi tanulságai

Kíméletlen írás következik az alábbiakban, de kétségtelen tény, hogy maga a geopolitikai helyzet is kíméletlen. Abu Dhabiban minden félresikerült és minden Moszkvának kedvezett, az is, ami látszólag egyszerűen csak eredménytelen maradt – valószínűleg az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Már majdnem késő ahhoz, hogy a fejünkhöz kapjunk és megpróbáljuk menteni, ami menthető.

Ezt nem én fogalmazom meg ilyen sarkosan, hanem Borisz Bondarev, aki orosz diplomata volt az Ukrajna elleni invázió megindítása előtt – pont amiatt is mondott le – és világosan látja volt pályatársainak, kollégáinak céljait, eszközeit. Szomorú képet fest elénk a Moscow Times hasábjain megjelent írásában, melyet az alábbiakban mutatok be, megjegyzéseimet pedig szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

Mint Bondarev meséli, régebben az orosz külügyminisztériumban volt egy ironikus hagyomány: amikor valaki visszatért egy szolgálati útról, mindig bejelentette a kollégáinak, hogy „az orosz diplomácia újabb grandiózus győzelmet aratott”. Így gúnyolódtak azon, hogy sok vezető hajlamos volt minden apró lépést nagy eredményként beállítani. Azonban a mostani, Abu Dhabiban tartott találkozóról ez már tréfák és felesleges szerénység nélkül is elmondható. Ez valóban siker.

Éspedig orosz siker.

A siker egyáltalán nem abban rejlik, hogy a találkozó elősegítette volna a béke felé vezető utat. Semmi ilyesmi nem történt. A siker abban rejlik, hogy alapot adott Moszkvának arra, hogy a tárgyalási folyamat az Egyesült Államokkal folytatott, a világ befolyási övezetekre való felosztásáról szóló megbeszélésekre terelődjön. Amit Moszkva évek óta igyekezett elérni – a „háború alapvető okainak” megvitatása, vagyis Putyin vágya, hogy saját politikáját rákényszerítse a szomszédos államokra –, az most megvalósulhat. Ahogy mondani szokták: „megtört a jég, tisztelt esküdtszék”. (Idézet Ilf és Petrov klasszikus „Tizenkét szék” című szatírájából)*

*Ezt egyébként az orosz kormánymédia is szinte szó szerint így magyarázza. Mikor tanuljuk már meg, hogy hamiskártyásokkal nem ülünk le játszani?

A diplomácia kínos bája

Érdekes volt maga a találkozó felépítése. Háromoldalú találkozóként tálalták, bár lényegében ez egy kétoldalú találkozó kellett volna legyen Oroszország és Ukrajna között, amerikai közvetítéssel. A feladat az volt, hogy legalább valamiféle közös nevezőt találjanak Oroszország és Ukrajna között, és ezáltal közelebb kerüljenek a háború befejezéséhez.

Az oroszok viszont lényegében azt követelték, hogy zárják ki Ukrajnát a tárgyalásokból, és az USA részvételével zajló orosz–ukrán párbeszédet cseréljék le egy orosz–amerikai párbeszédre az európai biztonságról – Európa és Ukrajna nélkül. Putyin hivatalos retorikája alapján tárgyaljanak a világ befolyási övezetekre való felosztásáról. Ukrajna Európában van, Európa sorsa dől el, de senki sem szándékozik megkérdezni az európaiakat. Sorsukat Oroszországnak kell meghatároznia, amely Európa ellenségének tekinti magát, és az Egyesült Államoknak, amely földrajzi szempontból szintén nem tartozik Európához. Moszkva szempontjából ez egy ideális képlet.*

*Ha valaki ezt úgy értelmezi, hogy Donald Trump egyszerűen odaajándékozta Európát tejes lakosságával együtt Putyinnak, vagy eladta egy marék varázsbabért, akkor nem téved. Ha szépen kérik, Philadelphiát vagy Los Angelest is odaadta volna, amennyi esze van – fogalma sincs arról, hogy mit művel, csak abban biztos, hogy ő a legokosabb ember a világon. És az a feladata, hogy mindent fessen aranyszínűre.

A szerencsétlen amerikai diplomaták, Steven Witkoff és Jared Kushner olyan lelkesedéssel, amelyet jobb célra is fordíthattak volna, magától értetődőnek fogadták ezt a megközelítést anélkül, hogy felvetették volna a kérdést: mi is az Egyesült Államok álláspontja. Hiszen ezzel gyakorlatilag eltörölték a saját pozícióikat.

Kezdetben Trump ezt a háborút kizárólag regionális konfliktusként ábrázolta: az egyik ország megtámadta a másikat, hadd oldják meg maguk között. Most a rendezést az egész európai biztonsági rendszer felülvizsgálatának síkjára helyezik át, ami azt jelenti, hogy az amerikai jelenlétet, kötelezettségeket és érdekeket is érinti az egész „Vancouvertől Vlagyivosztokig” terjedő térségben. A kontinentális Európa csupán a kérdés egy része. Az amerikaiakat a kiindulási álláspontjukról azzel teljesen ellentétes irányba terelték: most már a háború befejezése közvetlenül érinti saját biztonságukat és külpolitikájukat. Az USA belekeveredett a rendezésbe, ráadásul egyáltalán nem úgy, ahogyan Trump szerette volna.

Úgy tűnik, az oroszok ismét kijátszották az amerikaiakat. Bár ehhez nem kellett nagy ész: a Trump-adminisztráció jelenlegi formájában a „nem nehéz becsapni engem, én magam is szívesen hagyom magam átverni” elv szerint működik. Minden lehetséges módon Oroszország kezére játszanak, és teljesen lehetséges, hogy őszintén úgy vélik, hogy ez a legrövidebb út a kívánt fegyverszünethez.*

*Marcel Déat francia szocialista politikus és újságíró 1939. május 4-én feltette a kérdést a L’Œuvre című lap vezércikkének címében, hogy „érdemes-e meghalni Danzigért”. A francia olvasóközönség nagy része akkor és ott úgy találta, hogy nem volt érdemes: aztán később emiatt a tunyaság miatt hat éven keresztül haltak az emberek Dunquerque-től Új-Guineáig mindenfelé. Viszont Déat legalább annyira őszintén gondolhatta, hogy Lengyelország elárulása nem túl nagy ár az európai békéért, mint most az amerikai tárgyalók. Az illető egyébként – lássunk csodát – Franciaország német megszállása alatt kollaboráns lett, sőt, légügyi miniszter Pierre Laval vichy kormányában, a megtorlás elől bujkálva halt meg egy olaszországi kolostorban. Most is hasonlót játszottak az urak Abu Dhabiban: senki sem akar meghalni Kijevért. Akik pedig mégis meg akarnák védeni, nem kaptak szót. Hát jó, de ne panaszkodjon majd se Witkoff, se Kushner, ha majd New Yorkot vagy Washingtont kell védeni. Bár... ezek úgy megadják magukat az első burját lövésznek, mint a huzat.

Meg nem tanult leckék

És ez nem az első alkalom, hogy ilyesmi történik. Például 2025 májusában Ukrajna és Európa azt követelte Putyintól, hogy fogadja el a 30 napos általános fegyverszünetet, és új szankciókkal fenyegették meg Moszkvát. Putyin erre a követelésre semmilyen módon nem reagált, és egyszerűen csak azt javasolta, hogy folytassanak tárgyalásokat Isztambulban. Ukrajna óvatosan fogadta a javaslatot, de az európai partnerek nem hallgattak rá, és azonnal beleegyeztek: persze, tárgyalások! A fenyegetéseket, az ultimátumokat és magát a 30 napos fegyverszünet gondolatát is teljesen elfelejtették. Természetesen nem jött létre semmiféle tűzszünet, de – ahogy manapság szokás – senki sem vont le belőle semmilyen tanulságot, és úgy tűnik, nem is szándékozott.

A probléma elsősorban abban rejlik, hogy az európaiak és az amerikaiak félnek szembenézni az igazsággal. Az orosz agresszióra és fenyegetésekre adott valódi válasz egy olyan kampány kell legyen, amelynek célja magának a fenyegetésnek a felszámolása – azaz annak a Moszkvára mért stratégiai vereségnek az elérése, amelynek lehetetlenségével Putyin ijesztgeti a Nyugatot. A Nyugat számára ez erőfeszítést, kényelmetlenséget és a politikusok által annyira gyűlölt felelősségvállalást jelent.*

*Megint második világháborús példával élek. Akár Churchill mondta, akár nem – az aforizma eredete kérdéses – de Putyin helyzetét remekül leírja az, amit annak idején Mussoliniről mondtak: „Mussolini az egész világot egy töltetlen revolverrel fenyegette... és szentül hitte, hogy az összes többi revolver is töltetlen.” Putyin serege is világgá szaladna egyetlen komoly vereség után, pont, ahogyan Mussolini nyolcmillió bajonettje tette, amint valahol elkezdtek komolyan lőni. Hiszen az orosz hadseregnek ugyanaz a baja, mint az akkori olasznak volt: nekik lehet, hogy volt nyolcmillió bajonettjük, de nem volt tizenhatmillió bakancsuk.

Azonban mit mondott Franklin D. Roosevelt? „Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, maga a félelem.” A jelenlegi nyugati politikai elit éppen ennek az ellenkezőjéből indul ki. Az egyetlen dolog, amitől képviselői nem félnek, az az, hogy mindenki előtt megmutassák félelmüket az agressziótól, a fenyegetésektől, a kemény és hajthatatlan állásponttól, valamint a győzelemre való törekvés szándékától.

Ezt a félelmet próbálják szavakkal elfedni. Szinte már valami pogány szóvarázsba vetett hit figyelhető meg náluk. Szavakból rengeteg van, a homlokráncolásból sincs hiány, nyilatkozatokból és deklarációkból bőven akad, a békére való felhívások és a háborúellenes nyilatkozatok egyre gyakrabban hangzanak el, de a tettekkel igen rosszul állunk.*

*Magyarul: ígérettel tele a padlás.

Európa még nem nőtt fel

Külön fejezetet érdemelnek Európa kísérletei, hogy leülhessen a tárgyalóasztalhoz Abu Dhabiban. Ezek a próbálkozások Európának semmit sem hoztak, csak megaláztatást. Az európaiak elküldték képviselőiket, akiket aztán sehová sem engedtek be. Ők az előszobában várakoztak, és csupán előzetes megbeszéléseket folytattak az amerikaiakkal és az ukránokkal. Ennek a jelenlétnek nem volt semmi értelme.

A legrosszabb esetben az európaiak megegyezhettek volna az ukránokkal, és bevonhatták volna képviselőiket az ukrán delegációba. Bejelenthették volna, hogy egy közös ukrán–európai delegáció utazik a találkozóra. De akkor az Európai Unióban biztosan akadtak volna olyanok, akik megijedtek volna: úgy tűnik, Ukrajna oldalán állunk Oroszország ellen, pedig „mi nem háborúzni, hanem barátkozni akarunk” Oroszországgal.

Oroszország természetesen vádakkal árasztott volna el mindenkit: Azt állította volna, hogy az Európai Unió nyíltan Ukrajna oldalára állt, az európaiak ellenségeikké váltak, tehát háborúzni fognak velük. De mindez csupán a szavak és retorika szintjén maradt volna. Annál is inkább, mivel az oroszok folyamatosan hangoztatják, hogy háborút folytatnak a NATO, Európa, a hegemonisták és az imperialisták ellen. Semmi újat nem mondtak volna.*

*A teljesen szürreális orosz propaganda-hisztériát pedig már lassan kezdjük megszokni. Sőt: unni – Putyin megérdemelte volna, hogy végre valami ne úgy történjen, ahogyan neki ép a legkellemesebb. Bár ilyesmit utoljára akkor tapasztalt, amikor még taxit vezetett Szentpéterváron.

Európa problémája az, hogy őrülten hisz a szavakban, és egyáltalán nem tulajdonít jelentőséget a tetteknek. Európa sokat beszél a fegyverkezésről, a megerősödés szükségességéről és a stratégiai autonómia eléréséről. De túl keveset tesz azért, hogy a szavak valósággá váljanak. Ez nem növeli a bizalmat az európai vezetők nyilatkozatai iránt, Putyinnak pedig semmi kedve azokat figyelembe venni. Ezt látjuk most is.

Ha Európa valóban a tárgyalóasztalnál akar ülni, akkor saját politikára van szüksége, amelyet a környezete cselekedeteitől függetlenül követ. Látnia kell a célját, és az akadályok ellenére is el kell jutnia oda. Akkor előbb-utóbb lehetetlenné válik majd figyelmen kívül hagyni: pusztán tevékenységének tényével kényszeríti majd a többieket, hogy számoljanak vele. Így működik a felnőttek politikája.

A véres cirkusz folytatódik

A találkozó eredményeként Oroszország kitartott álláspontja mellett, és folytatja a katonai műveleteket. Teljesen nyíltan beszél a háborús bűncselekmények elkövetéséről, az ukrajnai polgári infrastruktúra, a hidak és az áramtermelő létesítmények megsemmisítéséről, valamint arról, hogy ezt a jövőben is folytatni szándékozik. Ez a Nyugat részéről semmiféle komoly, cselekvésben is megnyilvánuló tiltakozást nem vált ki. A Trump-adminisztráció is szívesen cselekedne hasonlóan Iránban, de tart valamitől.

A komoly diplomácia szempontjából a helyzet szürreális: a világ legnagyobb hatalmai minden lehetséges módon igyekeznek kedvében járni egy messze nem legerősebb, teljesen átlagos hatalomnak. Képtelenek mind határozott lépésekre, mind pedig saját nemzeti érdekeik egyértelmű meghatározására és az azok védelmét szolgáló következetes stratégia kidolgozására.

Kétségtelen, hogy a múlt kiemelkedő diplomáciai és politikai vezetői – Otto von Bismarck, Charles de Gaulle, Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt, Ronald Reagan, Margaret Thatcher – őrült fordulatszámon pörögnek a sírjukban a szégyentől, amit a mai nyugati politikusok generációja okoz nekik.

A pillanatnyi kényelem megőrzésének hajszolásában mind az Egyesült Államok, mind Európa elveszíti majd a kényelmét és a biztonságát is. Időlegesen fel lehetne áldozni a kényelmet, és nagy erőfeszítéseket tenni Putyin legyőzése érdekében, majd helyreállítani és megerősíteni a saját pozíciókat, tartós, hosszú távú békét elérni, és ezáltal biztosítani az annyira áhított nyugalmat. De a nyugati politikusok újra és újra a jelenlegi kényelmet választják, aminek pedig a közeljövőben bekövetkező stratégiai vereség lesz az ára.*

*Igen, kevesebbet kéne elvi síkon töprenkedni és többet foglalkozni a gyakorlati feladatokkal – csak előtte el kéne ismeri, hogy vannak ilyen gyakorlati feladatok és meg kéne határozni őket! Nem ma, hanem tegnap, sőt, tegnapelőtt kellett volna.

Szembeszállni a fenyegetéssel és az agresszióval, vagy visszavonulni és megadni magunkat – választanunk kell. Tudatosan. Ebben nincs semmi predesztináció. Az ellenálláshoz akaratra van szükség. De az akarat mintha megszűnt volna Európában, sőt az Egyesült Államokban is.

1938 augusztusában, a müncheni egyezmény előestéjén Churchill így írt Lloyd George-nak: „Úgy gondolom, a következő hetekben Angliának választania kell a háború és a gyalázat között, és szinte semmi kétségem sincs afelől, hogy mi lesz a döntés. A gyalázatot választjuk majd. Háborút fogunk kapni.”

Őszintén szólva a helyzet most is hasonló. Nem vagyok annyira pesszimista, mint Bondarev, de csak hajszálnyival látom enyhébben a helyzetet: ha most nem kapunk a fejünkhöz, lábon vesznek meg vagy rabolnak el minket az oroszok, mint a búzát. Egész Európát, mindenestől.

Szele Tamás