Hölgyeim és uraim, járványhíreket mondunk, ugyanis a helyzet megérett rá: kicsit közérdekűek leszünk, kicsit pikírtek, ahogy azt már a Zónától megszokhatta mindenki, ez most nem egy átfogó tájékoztató, a teljesség igényével, inkább csak pár fontosabb információt bogarásztam össze a hírözönből.

Hej, nagy a mi magyar bánatunk, egy Ady kéne hozzá, hogy versbe öntse, de mert Adynk nincsen, s ha volna is, ezzel a témával nem foglalkozna, inkább fenéken billentene, ha elé vinném, én kell megírjam, prózában a magyar gyászt, amiért maholnap feketét ölt az ország.

Minden kedves (értem vagy enmagáért) aggódót megnyugtatok: Egy. Rossz. Szót. Nem. Szólhatok. A. Szputnyikra. Eddig legalábbis.

Amikor az ostobaság és a rosszindulat buzgalommal és politikával párosul, csodákra képes, lássuk be. Erre most, a világjárvány idején számos példa akad, és ezek a különböző országokban látott esetek sajnos kísértetiesen hasonlóak: elmondható, hogy egyelőre mindenhol a nacionalista-populista pártok a krízis politikai haszonélvezői.

A történések időrendbe állítása ugyanolyan önkényes beavatkozás a dolgok valódi összefüggésébe, mint ábécé-sorrendbe tételük. (Balla D. Károly)

A KCNA legfrisebb jelentése szerint Kim Dzsongun pártelnök utasítására mára virradóan kivégezték Kim Dzsongun imperialista ügynököt, rémhírek terjesztése és egyéb diverzáns tevékenységek miatt. A hír nem igaz, bár, amennyit pontosan tudhatunk a Remetekirályság belügyeiről, még elő is fordulhatna.

Valamivel több mint hat éve lettem itthon rosszul. Nagyon. Amikor kezdődött, még nem tudtam, hogy ez infarktus, de azt éreztem, hogy nekem itt reszeltek, ez a vége. Pokoli fájdalom, ájulás közeli állapot tőle, súlyos légszomj és szorítás kísérte.

A kuruzslást, vagyis a jogosulatlan orvosi, gyógyszerészeti tevékenységet mindig büntették, bár régebben kicsit szigorúbban, most egytől három évig terjed a büntetési tétele: járvány idején azonban teljesen megértenék némi súlyosbítást. Például abban az esetben, amiről szó lesz.

Most már tényleg vissza kell térnem a saját dolgomhoz – ez nem az? kicsit, de valójában nem, bár igyekszem belevonni valamelyest –, mindenesetre még ma van valamennyi időm, és ezzel is edzek. Talán. Kérdés, mire? - ironizál az Olvasó. És tényleg: mire edzünk?

Általában arra szoktam panaszkodni, hogy nincs téma, hír, most inkább az a bajom, hogy túl sok is akad, tegnap óta alig győzöm elkapkodni őket. Válogatni kell közöttük, választok hát egy olyant, amihez kicsit jobban értek, mint azok, akik szerepelni fognak benne. Kiderült, mire jó a rejtélyes, „nem közpénzből gazdálkodó” Megafon Digitális Inkubátor Központ.

Most fogadtam meg ötvennegyedszer, hogy nem foglalkozom a koronavírussal. Aztán csak ez csorog a vízcsapból, ha már nincs kétfejű grúz kakas, háromfejű strucc (fogj meg, ha tudsz), százhetven esztendős szuahéli anyóka, mínusz anyakönyvezés, és így tovább, vagyis nem tovább így.

Ma vagy holnap elérjük a két és fél milliós beoltottságot: este tízig tarthat az ordítozás az ablakom alatt, fél tízig várhatom a bolt előtt, hogy pár tucatmagammal összeszuszogjunk a kenyereknél, a többi azalatt üres (az emberek többsége általában ugyanazt az útvonalat járja be a közértben).

Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Más kérdés, hogy a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, de ne legyünk telhetetlenek, ilyen fiatalon ez is szép. Azt nem tudjuk pontosan, milyen kártyajátékot űzött Szijjártó Péter Kazahsztánban, de van rá esély, hogy makaózott.

Valami nagyon különös dolog zajlik a MÁV berkeiben, valami, ami a megszokottnál is érthetetlenebb, átláthatatlanabb, és csak akkor érzékeljük, hogy egy folyamat tanúi vagyunk, ha sorba rakjuk az eseményeket. Mindenesetre érdemes átgondolni, mik történtek mostanság a Magyar Államvasutakkal.

Az is bolond, aki újságcsinálásra adja a fejét manapság: higgyék el, tudom, mit beszélek. Máskor sem volt fenékig tejfel ez a szakma, de lassan kezd életveszélyessé válni. Attól még műveljük, még akkor is, ha egyre kevesebb benne a köszönet, és megbecsülés sem nagyon jár már érte.

Ez már tragédia. Valójában nem csak az újságírás tragédiája, hanem Magyarország szellemi tragédiájának prototípusa. Csak és kizárólag ezért írom ezt a cikket, mert „kisebb” hibákra már oda se figyelek. Hogy egy mai magyar NER-újságíró nem tud fogalmazni, az tulajdonképpen természetesnek tekinthető.

E gonosz és parázna nemzedék jelt kíván, de nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele, mondta Jézus, azaz írta Károli Gáspár fordításában Máté evangélista (Mt 12,39). A katolikus változat (dr. Kosztolányi István) már – helyesen – nem parázna, hanem házasságtörő nemzedékről beszél.

Érezhettem én valamit tegnap este előre, annak kapcsán, hogy ma nem lesznek világrengető hírek. Akad ugyan pár, de azokkal meg az ünnepre való tekintettel nem borzolnám az olvasók idegeit, inkább bemutatom a tegnapi rosszalkodásomat. Nyugodtan nevezhetjük társadalmi kísérletnek is.

Akkor ma egy kis elemzés következik, a logika jegyében. Mindig meghökkent, amikor a kormánylapok huszonnégy órán belül képesek leírni valamit és annak az ellenkezőjét is, mintha mi sem történt volna: az viszont csodálatba ejt, hogy a legnagyobb magabiztossággal teszik.

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, írta Immanuel Kant. Németül így hangzik: ”Das Schöne bereitet uns vor, etwas, selbst die Natur, ohne Interesse zu lieben.”