Ritka eset, hogy én bármiben is egyetértsek Orbán Viktorral, most mégis előfordult. Kicsit furcsán is érzem magam tőle, de szerencsére van mentségem rá: éspedig az, hogy hiába mondanánk mindketten ugyanazt, ugyanazokkal a szavakkal, ő mégis mást ért reneszánsz alatt, mint én.

Amikor az erdélyi kérdés terítékre került, Göring megjegyezte, hogy ő igazán nem érti sem a magyarokat, sem a románokat, amikor azon vitatkoznak, hogy Erdély most akkor magyar, vagy román, amikor az sokkal inkább német. Volt a Reichsmarschallnak humorérzéke, annyi biztos.

Kutyakomédia ez az egész. Április elsején, Bolondok Napján ez természetes volna, csak az a baj, hogy nálunk minden nap ilyen és teljesen komolyan vesszük ezt. Ma például azt hiszem, világrekordot sikerült döntenie Hunniának: sikerült bedeszkázni egy szobrot a Ferenc téren.

Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon. (Faludy György)

Valami egészen különleges, nagyívű indulat lephette meg az elmúlt huszonnégy órában a magyar kormányoldal vezetőit, olyasmit érezhettek, csak kicsiben, mint Sztálin, mikor elhatározta a folyók irányának megváltoztatását, vagy mint Micsurin, mikor keresztezte a paradicsomot a káposztával és így feltalálta a teljesen ehetetlen paradicsomos káposztát.

Csehül állunk, nem mondom, illetve bár állnánk csehül, mert az arany Prágában nem csak nagy hagyományai vannak a sajtónak, de szabadsága is. A Fidesz mindeközben születésnapi levelet kapott, olyant, amit nem tesz az ablakba. Viszont Orbán Viktor a kies Taskentben múlatja a csermelyléptű időt bizonyára mérhetetlenül fontos tárgyalásokkal.

„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)

Azt hiszem, reménytelenül kezdek megöregedni. Harminc évvel ezelőtt voltam utoljára igazi házibuliban, és az sem sikerült a legjobban: a társaság ugyan kiváló volt, az akkori újságíró-főiskolai évfolyam, csak az egyik ifjú hölgynek támadt egy olyan bohókás ötlete, miszerint kipróbálja az akkor divatba jött könnygáz-spray élettani hatásait a zárt szobában.

Azért lassan már az is öröm, ha rendesen átgondolt, felépített manipulációt, propagandát olvas az ember, és nem merül ki a szerző munkája a szimpla anyázásban. Manapság – komolyan mondom – megsüvegelendő az is, ha fektettek egy kis munkát abba a mellébeszélésbe.

És ha már egy ilyen érdekes, ritka témára bukkantunk, mint a koronavírus. Épp elég baj nekünk, de szerencsére... hogy is mondjam. Van nekem otthon egy huszonöt éves Wertheim páncélszekrényem.

Azért különös dolog ez a vírustagadás, aminek az oltásellenesség és Qanon a szülei, rendszerint kéz a kézben jár közöttünk ez a kis család és szedi az áldozatait. Nyugalom: lehet eltenni azokat a bicskákat, ma nem a magyar vírusszkeptikus bálványokkal és hírekkel fogok foglalkozni, hanem a külföldiekkel.

Aki én vagyok, de ez Önöknek természetesen nem újság. Valójában nekem se.

Persze, megint Orbán Viktor, mindig Orbán Viktor, ma még ráadásul péntek is van, amikor interjúnak nevezett monológokat prezentál a nagyérdeműnek a Kossuth rádióban és azt a sajtónak meg kell írnia. Hát, mivel ma semmi határozottat nem mondott, nehéz a sajtómunkás dolga.

Két hír áll előttem, egyik rosszabb, mint a másik, melyiket válasszam? Választom mindkettőt, úgyis van köztük némi összefüggés. Persze különbség annál több akad, és erre a különbségre nem árt, ha felhívjuk a figyelmet, mielőtt megindul pár százezer peres eljárás.

Hogy rövid legyek: nagyon tessék figyelni, mindenhonnét alakváltó gyíkemberek leselkednek ránk, hadra kelt a Háttérhatalom, minek következtében azonnal ki kell lakoltatni mindenkit, akit csak lehet. Főleg így, járvány idején okos lépés ez. De főleg emberséges.

Nem meglepődni. Én csak duplikáltam e gyöngyszemet. Szógyöngyöt, helyesírási remeket. Nem mi írunk így, nem is ti írtok így, hanem így írnak ők. Olyan ez a gyönyörűség, mint a Grill Internacionál volt a békebeli, bocsánat, átkosbeli Astoriánál, a mai Mekdöglesz helyén.

Ritkán írok ilyent, de most a bőség zavarával küszködöm, annyi hülyeség történt tegnap óta, hogy mindegyikkel nem is lesz módom foglalkozni, a legtöbbjét meg kell hagynom holnapra. Vegyük ma csak a legfontosabbat, ami valódi ritkaságnak számít: ellopták a magyar igazságügyi minisztert.

Megáll az eszem. Vagy az is lehet, hogy metál, már nem tudom biztosan. Most már valóban szeretnék leülni Mark Zuckerberggel egy-két-tizenkét italra, és meghallgatni a véleményét abban a lényeges kérdésben, hogy végső soron szerinte mi a szabad és független sajtó célja.

Ma szerencsénk van, nem tolonganak a szenzációk, a sajtómunkás délután talán szusszanhat kicsit, de addig is nézzünk körül: biztos, hogy nem történt valami fontos? Dehogynem történt, csak nem a valódi, fizikai világban, hanem a virtuálisban.